A Négy Ország Túra – első rész

Négy ország, hét nap, kilencvenöt liter benzin, kettőezer-egyszázkét kilométer és még több látnivaló tavakon, erdőkön, hegyeken, szigeteken és egy tengeren át.

Innen már csak egy út vezetett visszafelé egy darabig, majd Vrbnik felé kanyarodtunk, hogy szőlőültetvények között gurulva tekintsük meg a jellegzetesen, hegyoldalba épített kis falut. Ez a meredeken emelkedő, ötven méter magas sziklára épült település a sziget keleti felén fekszik. Az óvárosi részt apró kis utcák jellemzik, kövezett burkolattal. Szokás szerint mentünk csak a fejünk után, ide-oda kanyarogva, míg egy kis sikátorra rá nem fordultam. Mivel elég sok ember sétált arra, inkább a visszafordulás mellett döntöttem, de az sem volt egyszerű a meredeken emelkedő, szűk utcában. A szemben lévő kávézó teraszáról árgus szemek figyelték a műveletet – ilyenkor kissé zavaró a Ténéré majd’ 90 centis ülésmagassága – szerintem még szurkoltak is, hogy mikor borulok fel.

Vrbnik hegyoldalba épített házai

A mutatvány elmaradt, mi pedig visszagurultunk a templom parkolójába, ahol elfogyasztottuk a magunkkal hozott vízkészlet utolsó cseppjeit is, pedig három másfél literes palackot tettünk be a dobozokba, plusz még egy víztartályos hátizsák is volt nálunk – a forróságban jól fogyott az éltető folyadék. Itt úgy döntöttünk, hogy közeledik már a vacsora időpontja, visszafelé vesszük az útirányt. Be is nyomtam a naviba a szálloda koordinátáit és a legrövidebb utat választottam.

Vrbnik templomának a parkolójában benyakaltuk a maradék vizünket is

Szépen haladtunk, kisebb falvakon keresztül, míg egyszer csak nekiállt szűkülni az út, magas kőkerítések szegélyezték a két szélét, aztán hirtelen elfogyott az aszfalt és egy köves, kacskaringós erdei ösvényre tévedtünk. Engem nem zavart, bár kissé tartottam tőle, hogy mit fog szólni Petra – az elején leszögezte, hogy nem szeretne terepezni, maradjunk az épített utakon. Én csak zavartan mutattam a Garmin képernyőjét, hogy erre jelöli az irányt. Beleegyezett, hogy menjünk, egye fene. Én nagyon boldog voltam, végre egy kis terep – úgy tűnt, hogy nem csak minket vitt rá erre az útra, szemből egy régi Fiat küszködött felfelé egy köves emelkedőn, de végül feladta, miután felakadt az orra. Tisztelettudóan félrehúzódott, láttam a szemében, hogy inkább lenne ő is egy túra-endúróval.

Itt még lájtos volt a földút, később előkerültek a nagyobb kövek és gödrök is

Magunk mögött tudtuk a nap legizgalmasabb szakaszát is és újból ráfordultunk a szigetről kivezető főútra – hatalmas sor állt, tizenegy kilométeren át előztük az álló kocsikat, akik kibocsátást óhajtottak nyerni a szigetről a hídon keresztül. Reggel befelé volt ugyanez – autóval szörnyű lehet. Volt, akinek nem tetszett és villogtatott, de úgy vagyok vele, hogy én lemondtam a légkondiról, a kellemes húsz fokról, ő meg lemondott a gyors haladásról és a könnyű előrejutásról – valamit valamiért, ilyen az élet.

Az esti fiumei csavargást már nem kellett volna erőltetni

A bőséges vacsora után hoztunk egy rossz döntést – tovább szerettük volna halmozni az élvezeteket, holott már hulla fáradtak voltunk az egész napos túra után. Elindultunk Fiuméba és Opatijába egy kis városnézésre. Hirtelen jött az ötlet – nézzük meg az állítólag a régi kikötőben található magyar királyi címeres csatornafedőket! Igen ám, de fogalmunk nem volt, merre pontosan – csak kóvályogtunk a kihalt és koromsötét utcákon este tíz óra után. Itt már kezdtek elpattanni az idegeink, de még átgurultunk Opatijába, hogy kissé morcosan végigsétáljunk az óvárosi részen és a kikötőben. Ezt már tényleg nem kellett volna erőltetni, éjfél is elmúlt, mire visszaértünk a szállásunkra – Petra kijelentette, hogy holnap nem hajlandó motorozni, ott marad pihenni a szállodában, a tengerparton. Mi ebből a tanulság? Tudjuk, hogy mikor kell a napot befejezni és nem túlhúzni, mert az élményből csak bosszúság lesz. A visszaúton már én is azt éreztem, hogy mikor érünk már a hotelba – ilyet eddig motoron nem éreztem soha.