III. Gerecse Rally

Idén tavasszal ismerkedtem meg a magyarországi Transalp Klub egyik oszlopos tagjával, aki mesélt nekem az általuk szervezett rallyk remek hangulatáról. Ezt meg is tapasztalhattam szeptember közepén, amikor is egy jót motoroztunk a III. Gerecse Rallyn. Az eseményre a meghívást szintén egy Transalp Klubos ismerősömnek köszönhetem, akivel idén a Bike Maratonon is már egy csapatban tekertünk. Na de ennyit az előzményekről.

Ázott motorok várják az indulást

Az időjárás jelentés végig biztatónak tűnt, ám mindhiába, szeptember 14-én, szombaton reggel úgy döntött a természet, hogy ránk ereszti minden égi kincsét, amit a nyáron elspórolt. Lehet, hogy erre a napra tartogatta az összeset? A verseny úgy lett meghirdetve, hogy egy előre összeállított rally jellegű itiner alapján kell teljesíteni a távot, két fős csapatokban, néhány perc különbséggel egymás után elrajtolva.

Ilyen itinert kaptunk a versenyre

Az első mosolyfakasztó tény akkor ért, amikor pizsamában kislattyogtam reggel a teraszra, hogy szemrevételezzem az időjárást. A csizmámat az eresz alatt felejtettem pár nappal előtte, hogy hadd száradjon a szabad levegőn. Igen ám, de az esővíz egy része pont úgy csapódott le az eresz bádogjának alján, hogy szépen belecsöpögött az éjszaka kitartóan zuhogó csapadék. Minden mindegy alapon összekészültem, húztam egy esőkabátot a dzseki fölé, hogy legalább Neszmélyig – a rajt helyszínéig – ne ázzak el teljesen.

Jelentem alássan, a Transalpok felsorakoztak!

Neszmélyen, a hajó-skanzennél szálltak meg éjszakára a résztvevők, már szépen sorakoztak a motorok, körülöttük sürgölődtek az izgatott pilóták. Mindenki tanácstalan volt, hogy mi lesz a versennyel. A szervezők – érthető módon – nem akartak kockázatot vállalni, ezért közös elhatározással lefújták a küzdelmet és átalakították csoportos túrává. Bölcs döntés volt részükről, ugyanis azt tudni kell a Gerecséről, hogy esőben rendkívül veszélyessé, sőt néhol járhatatlanná változik a terep. Ha megtartják a verseny jelleget, akkor mindenkiben ott lett volna az a bizonyos zabszem, ami felesleges kockázatvállalásra sarkallta volna a résztvevőket. Mivel egyikünk sem profi versenyző, csak műkedvelő hobbista, kétmázsás gépekkel, könnyű terepre való gumikkal, ezért így kellett cselekedni.

Persze azért rögtön az elején akkumulátor problémákkal küzdöttünk

Az eső nem akart alábbhagyni, így indultunk neki a versenytávnak. Tudtuk, hogy módosítani kell majd az útvonalon, mert van egy rész, amit épp a verseny előtti héten gyalultak simára, de az még olyan laza, hogy így felázva szügyig merülnénk a sárga agyagba. Áthajtottunk a főúton keresztbe, hogy Neszmélyt elhagyva a kertek alatt egy mély, kerékvágásos emelkedőnek vághassunk neki. Itt kezdődött a komédia első felvonása. Sokan utcai gumival próbálták meg abszolválni a magas löszfallal határolt rézsűt, de volt, aki a keréknyomba belefutott és szabadulni akart onnan, persze sikertelenül – így borulás, majd utána elakadás lett a vége. Sorra követték példáját a többiek, dőltek jobbra is, balra is, mint a büdösbogár. Páran lentről szemlélték az attrakciót és úgy döntöttek, hogy ennek így semmi értelme nincsen, ezért inkább visszafordulnak a táborba.

Ez a rész olyan, mint a szappan, de egészen járható volt…gyalog

Mindössze négyünknek sikerült megmászni az emelkedőt és feljutni a neszmélyi Hilltop borászatig. Itt Maszi, a szervező úgy döntött, hogy mi is visszagurulunk a többiekhez, hogy tanácskozzunk a további programról. Kissé elment a kedvem, amikor közölték, hogy aszfaltos motorozás lesz. Nem erre készültem, meg esőben motorozni nem nagy élvezet egy cuppogós krossz csizmában, karcos szemüveggel, átázott kabátban és nadrágban. Az enduró az más tészta, ott az ilyen nem számít, nem ezzel van elfoglalva az ember.

Négyünknek sikerült abszolválni az első komolyabb emelkedőt

Kedvetlenül, de csatlakoztam a csapathoz, hogy Süttőig elguruljunk a 10-es főúton a Duna mentén, majd Bikolpusztán keresztül Tardos felé vegyük az irányt. Elkanyarogtunk Tarjánba, majd onnan szépen cipzár alakzatban, a motorok által felvert vízfüggönyben motoroztunk a tatabányai Turul szoborig. Megcsodáltuk a tájat, már amennyire lehetőségünk volt gyönyörködni az esős időben, majd elgurultunk a helyi hipermarketbe, hogy Andrásnak keressünk egy új akksit, mert paffra tette a sajátját. Úgy kellett betolni a táborban, de szerencsére töltött annyit az út során, hogy beinduljon a sikertelen keresési akciót követően.

Már a tatai Kálvária tetején pózolunk

Innen Tatára hajtottunk a vezényletemmel, hogy megcsodáljuk az Öreg-tó partját és az ott található kastélyt. Velünk tartott egy lengyel motoros, Rafal is, aki egy Africa Twinnel érkezett a találkozóra. Felrobogtunk a város legmagasabb pontjára, a Kálvária dombra, majd onnan le a tóhoz. Neki tolmácsoltam egy kicsit a vár és a város történetéről, majd mivel folyamatos volt a tóparton a csinos lányok jelenléte, ezért kiegyeztünk egy döntetlenben a “magyar lányok vagy lengyel lányok a legszebbek” vitában. Majd gyönyörű költői képet használva elneveztem a szőlőt borgyümölcsnek, ugyanis a világért nem jutott eszembe sem angolul, sem pedig németül a ‘szőlő’ szó.

A második oldalon azért végre jön egy igazi és kemény terepmotorozás is. Lapozz!