Szomorú történelmi emlék

Lassacskán magunk mögött hagytuk ezt a pár száz métert, alaposan kifullasztottuk magunkat, így díjaztuk, hogy az erdőn átvezető további szakasz hellyel-közzel aszfaltozva van. Ebből is látszik, hogy a legrövidebb út nem mindig a leggyorsabb is.

Menet közben egy igazi különlegesség, az MZ SX 125 Enduro

Ezután tempós, murvás és agyagos, viszonylag egyenes úton tartottunk következő célpontunk felé, Kápolnapusztára. Itt volt igazán elemében a gép, 100 fölötti sebességbe is belenyalt a kijelző, igaz itt már hallottam, hogy néha a kartervédő lemez felhasal a nagyobb gödrök közben. Az MZ-s srácoknak pedig minden tiszteletem, mert ők is hasonló sebességgel hajtottak, némelyikük negyed annyi rugóúttal. Ezt a kis hiányosságot megfelelő bátorsággal pótolták, amit az MZ Kupás futamokról hoztak magukkal. Itt tennék egy kis kitérőt. Még a túrára való jelentkezési időszakban egy srác jelezte, hogy jönne egy 50-es Aprilia Scarabeoval, de nem az aszfaltos társasággal, hanem velünk terepen. Úgy gondolta, hogy tudná tartani a tempót. Jelentem, alábecsülte a fiúkat, tényleg hasítottak rendesen. Az aszfaltos különítményt szerintem egyszerűbb lett volna követnie.

Kápolnapuszta emlékére

Kápolnapuszta egy különleges hely, sajnos ma már csak az tudja, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott, aki utánanéz. Gánt hivatalos oldalán ezek a sorok olvashatók: “A Vértes Erdőben Gánttól északra fekszik Kápolnapuszta. Az 1790-es években 16 ház állt a hívek száma pedig 101 fő volt. 1930-ban Kápolna 62 főt számlált. Kápolna sorsa 1945. március 15-én megpecsételődött. A 2. Ukrán front felderítő zászlóalja miközben a megye északi része felét nyomult, elfoglalta Kápolnapusztát, ahol a visszaemlékezők szerint szinte minden férfit agyonlőttek, a legfiatalabb 20 éves a legidősebb több mint 70 éves volt. Akkoriban 20 család élt itt a hegyek közt, szinte elzártan a világtól. Az 50-es években az itt maradt 4-5 család Gántra vagy a szomszédos községekbe költözött. Az elhagyott házakat lebontották. 1980-ig egyedül 1 személy élt Kápolnán, ma már senki sem. Egyedül a temető néhány sírja és a túlélők őrzik az itteniek emlékét. Aki a mai Kápolnapuszta felé kirándul, az erdőben egy kis temetőre bukkan. Az elcserjésedett területen a mohlepte sírok feliratai között a halálozás dátuma sok esetben egy napra esik. Ennek okára az egykori kis településen lezajlott szörnyű eseményre emlékezve kaphatunk választ. 1944 őszén a németek által Csákvár határában felépített katonai repülőtérnek a csaták során fontos szerep jutott. Nem volt tehát véletlen, hogy a szovjet csapatok 1944. december 24-én támadást indítottak a Móri-árok–Vértes vonalon kiépített német állások ellen. A támadás lendülete azonban megtört, és Csákvár környékén három hónapra állófront alakult ki. A Gánttól négy kilométerre fekvő Kápolnán ezidőben húsz, zömmel sváb család élt. 1944 őszén, majd attól kezdve rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Az összes helybeli férfit, és azt a két, civilbe öltözött magyar katonát is megölték, akik a pincéből lőttek vissza rájuk. Kápolna így férfi nélkül maradt, az asszonyok és a gyermekek nagy részét pedig kitelepítették.”

Kitelepítettek emlékműve

Kápolnapusztát követően tiszteletünket tettük a Gánt fölötti kőkeresztnél, amit a kitelepített német ajkú lakosság és a bányászok emlékére állítottak.

Becsapós vörösség

Innen elporoltunk a Gánt melletti bauxitbányába, rögtönzött endúró showt bemutatva az aszfaltos társaságnak, akik inkább kint hagyták a parkolóban a motorjaikat és gyalog közelítették meg a helyszínt. Volt köztük is azért olyan bátor legény, aki bemerészkedett a vörös pokolba. Itt személy szerint addig-addig ügyeskedtem, míg egy mélyedésbe beszorultam és se előre, se hátra, forraltam az agyvizemet a 35-40 fokos katlanban. Kénytelen voltam a hiúságot félretenni és elfogadni a segítséget, hogy kijussak a gödörből. Szemmel láthatóan azért tetszett a mutatvány a nézőknek.

Gyülekeznek az MZ-sek a vörös pokolban

A bauxitbánya közelében várt ránk a túra egyik tervezett legnehezebb akadálya, egy rendkívül meredek, köves-sziklás feljáró, ami a bejárás során egyszer már megviccelt. Nem repestem az örömtől, hogy a bányában balga módon kifárasztottam magam, de nem volt mit tenni, szépen sorba álltunk, hogy lendületet véve nekivágjunk a feljárónak. A túravezető csőgázon, szinte már egykeréken, de felért, utána következett Frici. Ő is már közel volt a csúcshoz, amikor elfektette a motort. Az MZ-ben lakozó őserő szétszakította a láncot. A lehető legrosszabb helyen. Innen lefelé talán még rosszabb, mint föl, de szakadt lánccal csak ez az egy irány maradt. Kezdődhetett a tanácskozás: hogyan tovább. Előkerült egy patentszem, mert kiderült hogy csak ennyi a hiba, a lánc még használható állapotban volt. A szerelés közben viszont megbeszéltük, hogy a 125-ös MZ-s kolléga sem motorerővel, sem gumival nem bírná a következő szakaszt, így inkább ugrottunk egyet az itinerben és meghódítottuk a Csákberény fölött tornyosuló köves dombokat, amit harckocsisok is előszeretettel használnak gyakorlópályának. Innen gyönyörű kilátás nyílt a környék legelőire.

Gyönyörű kilátás nyílik a dombokról

A dombokat magunk mögött hagyva beértünk Csákberénybe, ahol mindenki feltöltötte vízkészleteit, mert ezen a forró és dolgos napon fogyott bőven az éltető folyadék. Csákberényből egy hátsó, alsórendű, köves-földes úton jutottunk el Csókakőig, majd onnan folytattuk utunkat Vértesszentkereszt irányába, javarészt aszfalton vagy makadám úton. Érthetetlen módon a vértesszentkereszti templomromnál egy modortalan és antiszociális, úrnak nem nevezhető valaki fogadott bennünket. Már az elején közölte, hogy utálja az embereket, meg különben is …szátokmeg. Gyorsan körbevezetett minket, elhadarta a tudnivalókat, majd ugyanazzal a kedvességgel, amivel fogadott, ki is hajított bennünket a kerítésen túlra.

A boldog célba futás

Gyors csoportkép Vértesszentkereszten

Túravezetőnk éppen azt szemlélteti, hogyan akadt fenn a liánon

Itt már kellőképpen el volt mindenki fáradva, az árokparton ücsörögtünk, már-már álomba szenderültünk a hűs árnyékban. De menni kellett tovább, nem volt már sok hátra a túrából.
Poros gazdasági utakon száguldottunk, szántóföldek mellett, mély homokon húztuk a gázt. A motorom plexijéig nem láttam el, akkora port kavartunk. Egy pillanatra átéreztem, milyen is az, amikor a Dakaron szinte vakon kell száguldani, (még ha itt a tempó fele akkora, vagy még annyi sem volt). A fekete leves pedig még hátravolt, szintén egy feljáró személyében, amely valaha egy kis ösvény lehetett. Az idők során szépen visszafoglalta a természet a csapást, sűrű növényzetnek adva otthont. Még a civilizált időkből hátramaradt, a földből titokban meredező akácfa csonkok nehezítették a feljutást lelógó liánok társaságában. A gázt elvenni nem lehetett, mert akkor nincs tovább, viszont állandóan centizgetni kellett a fák és a csonkok között, mindezt úgy, hogy arra is figyelni kellett, mikor melyik liánba akadunk be. Dénest egy ilyen lián úgy megakasztotta, hogy az MZ-t a tükrénél fogva kiemelte gyertyába, majd az oldalára rakta. Engem ugyanazzal a lendülettel, amivel felfelé törtettem, visszarántott vagy tíz métert. Életemben nem mentem még hátrafelé ilyen gyorsan motorral.Végül mindenki sikeresen felért a kaptatón és a szállásig már csupán egy helyen álltunk meg, egy szebb napokat is látott kastély mellett. Illetve már csak rom az egész, a környéke tele szeméttel és mindenféle limlommal. Ezt látni elkeserítő, ilyenkor elgondolkozom, hogy vajon miért az állatokat zárjuk ketrecbe, nem pedig az ilyen elvetemült, rombolásra született lényeket? Visszaballagtunk a motorjainkhoz, gondolatainkba mélyedve húztuk tovább Nagytagyospusztáig a gázt, ahol rengeteg élménnyel feltöltekezve támasztottuk le motorjainkat. Még az aszfaltos különítmény előtt beértünk, ezzel sikeresen megúszva a hirtelen lezúduló felhőszakadást. Jóleső érzéssel iszogatta mindenki a sörét, összegeztük a nap sztorijait, míg nem befutott a társaság nagyobbik fele, bőrig ázva. Az idő már esteledett, nekem indulnom kellett haza, mert programom volt még aznap, így én sem úsztam meg szárazon a kalandot. Olyan jégesőbe keveredtem, mintha géppuskával lőttek és tűkkel szurkáltak volna. Az orrom hegyéig nem láttam, így csorogtam negyvennel a plexi mögé bújva. Arról már csak hallomásból értesültem, hogy valószínűleg az év bulijáról maradtam le, olyan koncerttel, ahol a végén az énekes a dobok között kötött ki.

Megirigyelvén az offroadosokat, az aszfaltosok is erőcsúsztatással érkeznek

Mindent összevetve hatalmas élmény volt ez a túra. Az MZ-s fiúkról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, oltári jó társaság, akik nem félnek egy jó motorozástól. Nem keresik a kifogást, hanem megoldják a feladatot. Olyan helyeken is elmennek, ahol más már sírva fakadna és felgyújtaná a motort inkább, nem mellesleg egy kis szereléstől sem riadnak vissza, nincs az a műszaki probléma, ami megállítaná őket. Mindig van a társaságban valaki, akinek adott szerszáma, alkatrésze van és segítenek is elhárítani a hibát, ami igazából nem is fordul elő olyan sokszor, mint azt gondolnánk. Eget rengető műszaki hiba nem adódott a túra során, és ami fontosabb, senki sem törte össze magát, egymásra és saját magunkra is vigyáztunk.

A túra útvonala. Zöldön az aszfaltosok, piroson a terepesek haladtak

Fontosnak tartom kiemelni – mielőtt a turbózöldek azt kiáltanák, hogy “kapárakaszára” -, hogy a túra útvonala végig olyan helyeken zajlott, ahová legálisan, engedély nélkül is be lehet hajtani, így nem szegtünk törvényt. A túra során végig betartottuk a kulturált terepmotorosok etikettjét, vagyis a kelleténél jobban nem kapartunk szét semmit, nem gyúrtunk védett növényeket, nem szemeteltünk (ezt inkább az öntudatos gyalogturisták szokták), a sétáló emberek mellett nem kilóhússzal húztunk el, hogy utána fél napig port vagy sarat köpjenek, és a lovasokat sem ijesztgettük feleslegesen. Ha erre minden terepre, erdőbe tévedő kiránduló odafigyelne, legyen az motoros vagy gyalogos, sokkal könnyebben menne az együttélés és nem kéne hurkokat kifeszíteni és karókat hegyezni. Ezeket legtöbbször elborult elméjű emberek alkalmazzák, sajnos pont a hozzájuk hasonló elborult elméjű motorosok miatt. Nem ez lenne a módja a probléma megoldásának – de ez már egy másik történet.