Életünk értelme: a gyermekünk

Amikor megjelentek a nap főszereplői, minden figyelem rájuk irányult. A régi ismerősök nagy örömmel üdvözölték egymást, az újak pedig megpróbáltak kapcsolatot teremteni a számukra szimpatikus felnőttekkel, gyerekekkel. Itt előjött a gyermeki őszinteség és az is, hogy a szeretetet nem elég színlelni, de eltakarni sem lehet. A kis lurkók antennái azonnal és kristálytisztán „veszik az adást”, romlatlan és őszinte objektíven keresztül látják a világot. Az első jelentkező kisfiút sajnos nem vihettem magammal, mert nem lett volna képes kapaszkodni a nagy túraendúrón, aminek az üléskiképzése ezt feltétlen szükségessé teszi egy gyermek utas esetében. Az egyik intézeti dolgozó hölgy nagyon kedvesen megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne maradjak utas nélkül, de egyre kevesebb volt a lehetőség, a sor eleje már járó motorral várta az indulást. Sajnos több, sóvárogva nézelődő gyermek arcán rajzolódott ki a szomorúság, akiknek szülei nem járultak hozzá gyermekük részvételéhez a motorozásban. Velük is beszélgettünk és csak reménykedni tudok abban, hogy a program visszhangja alapján a jövőben szüleik nem fogják ezt az élményt megtagadni tőlük. Még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez milyen felelősséggel, lelki teherrel járhat.

Eddig nem nagyon hittem az angyalokban (ez ilyen felnőtti betokosodott magatartás). De amikor a hátam mögött megszólalt félénk, vékonyka hangján egy kislány, azt hittem csoda történt: “Szia! Elvinnél motorozni?” Ez a kérés abban a pillanatban többet ért számomra mindennél. Gyorsan beöltöztettem Vanesszát (mert a motoros kabát és a sisak felhúzása között elárulta a nevét), és még éppen elértük a sor végét. Interkom segítségével végig tudtunk beszélgetni, ezt a lehetőséget a kislány egyre növekvő elánnal ki is használta. Ugyan először ült motoron, de pár perccel az indulás után a kezdeti görcsös kapaszkodást felváltotta a csilingelő nevetés, a boldog sikoltozás, egy-egy enyhébb kigyorsításnál, fékezésnél, úthibán való átkeléskor. Helybéli lévén végig kommentálta a helyszíneket, megtudtam, hogy anyukájával merre szoktak sétálni, merre laknak, hogy van egy Kicsi névre hallgató póni akivel a vidéki nagyszülőknél szokott játszani és csak mondta és mondta….és én nem győztem válaszolni a kérdéseire.

Csodálatos perceket töltöttünk együtt a motoron. Amikor visszaértünk, nekem szegezte a kérdést, hogy jövök-e jövőre is. Mondtam neki, hogy természetesen, erre kis kezével a parkoló motorra mutatva így szólt: “Akkor itt találkozzunk.” – És elszaladt a pajtásaihoz. Mi pedig csak álltunk ott a parkolóban a szomszéd motorosok társaságában és mindenki arcán látszott, hogy nem hétköznapi adatokat kell most feldolgoznia. Mert ezek a gyermekek sem hétköznapiak ám! És ezt nem a fizikai, vagy szellemi státuszukra értem. Olyan iskolát, példát kaptunk tőlük emberi tartásból, amilyennel sűrűbben kellene szembesíteni a magával eltelt, megcsömörlött és ténylegesen beteg „jóléti társadalmat”.

Nagyon nagy köszönet jár a szervezőknek és kiemelt tisztelet illeti a Pető Intézet munkatársait, akik nem könnyű körülmények között végzik munkájukat, emberségből példát mutatva. Nagyon bízom benne, hogy 2013. szeptemberének egy szép napján ott, abban a parkolóban nem hiába fogom várni Vanesszát. Merthogy én ott leszek, ez egészen biztos.

“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”

(Diane Loomans)