A termálvíz is melegít

Az este hűvös volt és pihentető, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni -2 fokban. Reggel gyűrött rongybábokként gyülekeztünk az esti tűz maradványainál. A tűz felé menet még egy sírkeresztet is láttam, amelyet egy kis vörös bundás állat „teteme” mellé tűztek. Miután tehát elsétáltam a vadas-mártás mellett, odaértem a tábor központi helyéhez, a tűzfészekhez. Itt már nagyban folyt a csináld-magad reggelikészítő tanfolyam. Ki-ki az általa fellelhető alapanyagokból próbált rögtönzött reggelit varázsolni, én úgy döntöttem, egy kis pénzzel támogatom a helyi közért forgalmának fellendülését. Így oda indultam napnyitó élelmiszert vadászni. A kis boltot hamar megtaláltam, ehhez faluhelyen nem kell GPS, csak nyitott szem. Amikor odaértem, éppen egy kis nénike csoszogott a lépcső felé. Most mégsem éreztem azt a késztetést, amit a városi ember a boltban megszokott. Igen, a rohanásról beszélek, ami arra késztetné az embert, hogy ráköszönjön az idős hölgyre és amíg ő körbenéz már be is slisszanjon elé a sorba. Nem, itt visszavedlik az ember EMBERRÉ és képes normálisan viselkedni. Érdekes, valahogy mindig is jobban szerettem a kis boltokat, mint a hiper-szuper marketeket. Talán mert a gyerekkoromra emlékeztetnek: a Csemegére, ahol név szerint ismerte egymást eladó és vevő, ahol nem a kizsákmányolástól megfásult, droiddá átszellemült pénztárosok kérik az áru ellenértékét, és nem tolják a portékádra a következő vásárlóét hogy húzzál már bele mert haladni kell.

Miután kellemes kiszolgálás közepette megvásároltam a számomra már rituális reggeli alapanyagokat (kifli, vaj, kakaó) nem feledkeztem meg a társaim által rendelt nyalánkságokról sem. Kiléptem a bolt ajtaján, úgy ahogy már rég nem: nyugodtan és jó hangulatban. Finoman közlekedve haladtam a tábor felé, vigyázva a dobozomban tanyázó elemózsiákra. Megérkezésem után leszállítottam a rendeléseket, majd csatlakoztam a falatozó falkához. Már reggel szóba került a túrakiírásban is emlegetett bogácsi termálvíz; na nem mintha bárki is túlzottan vágyott volna a meleg vízre. Nem, csak ha már ott van a közelben miért ne? Meg is tárgyaltuk, hogy pár kivétellel (akik termálvíz-iszonyban szenvednek, de annál inkább szeretnek főzni) meglátogatjuk a szomszédos falut, Bogácsot. Pár arcon megfigyelhetőek voltak a bizonytalanság jegyei: vajon raktam be fürdőgatyát? Tsanyi már licitálni kezdett vörös démonunk bikinijére „én akár azt is felveszem, itt úgysem ismer senki” jeligére. Összeszedelőzködtünk, majd jött a szokásos „keljünk át az akadályon” program.

Mikor megérkeztünk a parkolóba, akkor hasított belénk a felismerés , hogy te jó ég, milyen mocskosak és büdösek vagyunk (ez alatt sáros ruházatot és füstös illatanyagokat kell érteni)! De ahogy haladtunk a fürdő felé, egyre kevésbé éreztük hogy ez itt a faluban bárkit is zavart volna. A bejáratnál kofák árulták portékáikat, tésztát, kolbászt, szalonnát, birsalmasajtot (ez utóbbiból vásároltam is a boltnál már említett gyermekkori nosztalgia hatására). Lassan beszivárogtunk a fürdőbe, mindenki nekiállt vetkőzni: a sok motoros gönc szinte elárasztotta a kis öltözőt. A szolgálatot teljesítő hölgy kedves volt és készséges, nem volt semmi megvető a nézésében a koszos őrültek láttán, ám amikor elmeséltük, mit csinálunk itt a szomszédban, Mona Lisa rejtélyes mosolyát biggyesztette az arcára… nem is volt kérdés, miért. A hideg, pár fokos levegőn átszaladva vetettük magunkat a perzselően forró vízbe, ami pillanatok alatt átjárta minden porcikánkat, és úgy ellazított, mint egy üveg házi-szilva. Akkora hatással volt rám a hideg-meleg kontraszt, (nevezhetjük fordított szaunázásnak is), hogy újra át akartam élni. Így néha kiültem a medence partjára, majd vissza. Miután már úgy nézett ki a lábam, mint egy hetven éves bácsié, elérkezettnek láttuk az időt az indulásra.

A táborba visszaérkezve finom estebéd várt minket, ezúton is hála érte a lelkes készítőknek! Kaja után ismét a forralt bor, pálinka, Jäger trió vette át az irányítást, és egyetlen józan emberünk a tűz táplálója és őrzője felajánlott egy rögtönzött éjszakai idegenvezetéssel összekötött kétperces túrát, amelynek fő látványossága a kis patak által kivájt szurdok volt. (Itt jegyezném meg, a Party alkalmával csak beton, vagy autók által kijárt földes úton jártunk, vigyáztunk a rendre és a természet háborítatlanságára! Erre a továbbiakban is nagy hangsúlyt kíván fektetni a szervező csapat!) No tehát esteledett, mindenki iszogatott (már finomabban, hiszen holnap hazaút), beszélgettünk, történeteket hallgattunk a délután érkezett két Treffenes „öreg rókától” akik már nem egy alkalommal jártak a hó táborban, ami motorjaik felkészítettségén is tükröződött: hemzsegtek a házi találmányoktól. Közben ismét Hayabusán száguldott az idő, és szép lassan elfogytunk a tűz mellől, ami halvány pislákolással jelezte, hogy itt az idő lefeküdni. Mindenki elvackolt és álomba szenderült, majd hajnalban éreztem, hogy megtelt a tartály. Mivel nem akartam, hogy a túlfolyón távozzon, szembe kellett néznem a nagy dilemmával: kimenjek vagy ne menjek? Ezt mindenki átélte, aki már sátrazott hűvösebb körülmények között. Komoly lelkierőt igényel… De ha hív a természet, nincs mit tenni, meglocsoltam hát a mezőt, és addig aludtam, míg fel nem ébredtem. Reggel már mindenki lázasan pakolt, mi voltunk a legmegfontoltabbak (na jó, a leglassabbak). Így mi hagytuk el utoljára a Hóbagoly Völgyet, de magunkkal vittük a hely békés csöndjét, a patak csobogását, és sok jó emléket.

A hazaút során csak két motorossal találkoztunk, ahogy közeledtünk feléjük ismerősnek tűntek, majd egyértelművé vált ,ők is a partyról tartanak hazafelé. Ez a hétvége megkapja az egyik helyet az életem nagy élményei polcon: a többivel együtt ott fogja várni, hogy levegyem és leporoljam néha, ha eszembe jut vagy mesélni vágyom róla. Végezetül köszönöm tehát mindenkinek, a szervező(k)nek és a résztvevőknek, hogy velük együtt lehettem részese eme őrült vállalkozásnak. Ez a party talán úgy jellemezhető, mint a Kishercegben a kígyós rajz: van, aki kalapot lát csak, de mi bizony már elefántot a kígyó gyomrában!