Második nap: Sibenik-Budva

Reggel én már korán megébredek, de a szomszédokon nem sikerül túltennem. Francia család, 5.30-kor már szépen csendesen reggeliznek a sátor előtt. Sétálok egy kiadósat, majd’ egy óra múlva érek vissza, de ők még mindig szótlanul eszegetnek. Igazuk is van, ha már egyszer vakáció, akkor ne kapkodjon az ember fia! 7 után lassacskán elkezdem ébresztgeti Feleséget is. Miután ez sikerül, elzarándokolunk a kemping boltjába reggelinek valót venni. Ismét szembetalálkozunk a „Zimmerferi” féle gátlástalansággal. Már ami a bolt árait illeti. Nem csoda, hogy egyre többen maradnak otthon és újból a Balatonnál töltik a szabadságukat.

Dél felé vesszük az irányt. Kíváncsian várom, hogy az első bosnyák határátkelőnél nem lesz-e probléma az útlevelek hiányából. De belépéskor még csak meg sem állítanak, csinos szőke egyenruhás hölgy integet, hogy guruljunk csak tovább. Kezdek megnyugodni, ezek szerint mégis csak komolyan gondolják, hogy egyszer ők is szeretnének a Közösség tagjaivá válni. Mondjuk ahhoz a külsőségeknél azért valamivel többre is szükség lesz, de kezdésnek megteszi.

Kicsit elmélázom a dolgot, fogytán a benzinünk. Igaz ehhez hozzájárult, hogy egyre szebb tájakon járunk, kedveljük a kopár, sziklás tengerpartok változatosságát, itt pedig van már látnivaló bőven. Ráadásul ugyan induláskor még borongós, csepergős idő volt, mostanra elértük a kánikula-övezet határát, egyre nehezebb elviselni a hőséget. Ruházatunk egyes részei (tudom nem szép dolog) lassanként költöznek a csomagháló alá. Visszafordulni nincsen kedvem, ugyan a GPS elég távolra teszi a következő kutat. De takarékosan, lassan poroszkálva csak oda érünk.

Közben elérjük Dubrovnikot. A városba nem ereszkedünk le, inkább a fölé magasodó hegy-oromra hajtom fel a motort. Megéri a rossz, keskeny úton való próbatételt, még a nehéz, felmálházott motorral is!

Hatalmas kereszt vigyázza fentről a várost, mellette a felvonó új épülete ragyog. A régi, háború alatt rommá lőtt beton-torzó még ott csúfoskodik mellette. Nehezen szakadnak el a szörnyű vérontás emlékétől, habár egyre kevesebb a rá utaló nyom. Bízzunk benne, hogy a jövő generációi számára ez már csak egy rossz emlék marad, egy intő példa arra, hogy ezek a borzalmak ne ismétlődhessenek meg többé. A kereszt lábától letekintve csodálatos látványban van részünk. El is töltünk egy kis időt fotózással, videózással, majd visszaereszkedünk a főútra és folytatjuk utunkat Dél irányában. Elérve a térképen jelzett kutat, már igen szűkében állunk a benzinnek. Majd’ 25 litert tankolok, túl messzire már nem jutottunk volna a maradékkal. Újból, immáron sokadszorra megfogadom, hogy beszerzek egy 2 literes kis kannát és az aludobozra szerelve annak biztonságában fogunk majd motorozni. Persze ez még azóta sem történt meg, na de ami késik,……az majd eztán jön. 

Francia motorosok állnak be itatni, miközben én a kút totemoszlopának árnyékában öntözgetem magamra/magamba a hideg ásványvizet. Három Varadero, végre márkatársakra is leltem a sok BMW után! Indulás előtt egyikük odajön hozzánk és nagyon mustrálgatja a bukócsőre erősített csomagtartót. Kérdi, hogy én csináltam-e, majd igenlő válaszomra nagyokat mosolyog. Igen jónak bizonyult ez a kiegészítő pakolási lehetőség, mert azon felül, hogy mintegy 60 literrel megnöveli a málházható térfogatot, a tömegpontot sem tolja felfelé. Ez főként a tempósabb kanyargásnál érezhető, illetve a szokásosnál kissé gyorsabb elindulások alkalmával nem kell az elejét erőszakkal az úton tartani.

Montenegrói határátkelő, unott képű, gyöngyöző homlokú határőr kéri az iratainkat, de meglátva a magyar igazolványt, már integet is mosolyogva, hogy húzhatunk tovább. Ha ez végig így lesz, akkor itt tavaly óta tényleg nagyot változott a világ. Egy éve még a zöldkártyát is mindenhol lemásolták, szorgalmasan bekörmölve annak legutolsó betűjét is. Elérve a Kotori-öblöt úgy döntök, hogy nem kerüljük meg, hanem időtakarékossági okokból átkompozunk rajta. A jegyvásárlás kissé mókásan zajlik. Mert bár a kompok szinte megállás nélkül járnak és a várakozó kocsisorok is meg-megállva, de inkább folyamatosan haladnak a felhajtó rámpa felé, jegyet csak a kis bódéban lehet venni. Ha itt valaki egyedül van, annak lehetnek emiatt kellemetlen pillanatai. F. elrobog és még éppen időben ül vissza mögém, hogy a következő dereglyén rajta legyünk. A komp viteldíja is megdöbbentő. Megdöbbentően alacsony: 1,50 euro. Összehasonlításnak jó példa a tihanyi rév, ahol hasonló utazásért ennek a négyszeresét kell leszurkolni. Itt számomra már szinte elviselhetetlen a forróság, F. pedig már végre nem fázik. 

Budvába most „hátulról” érkezünk, a város előtt felkarikázunk a hegyek közé és onnan ereszkedünk be a forgatagba. Tavalyi szállásunkat keressük, az akkori kellemes tapasztalat okán. Rá is találunk, de sajnos most egy másik épületrészben kapunk szobát. Ablaktalan, függőfolyosóról nyíló kis szoba, ami nem is lenne baj, ha a szomszéd ház nem a folyosótól egy méternyire magasodna. A levegő gyakorlatilag meg sem mozdul, fülledt trópusi hangulatban pakolászunk. Itt most jól esik a hideg zuhany, habár meleg vízben nincsen hiány. Megalkuszunk a szobára, a tavalyi tengerre néző, erkélyes szoba 15 eurós ára után kissé sokallom ezért a borzkotorékért a 25-öt, de összehasonlítva a tegnapi kempinggel és a lelki béke miatt hamar megegyezünk a szerintünk keményen narkózó, kicsit hibbant recepciós lánnyal.

Esti sétára indulunk a tengerpartra, azzal a céllal, hogy felkeressük a tavaly megkedvelt éttermet. Nagy élet zajlik a sétányokon, talán kicsit kevesebb az ember a tavalyinál, de még így is nagyon sokan vannak, főleg oroszok mindenhol. Az étteremben alig van szabad hely, de a kiszolgálás és az ételek minősége is kifogástalan. Kedves, mosolygós felszolgálók sürögnek-forognak, a látszólag csendesen kólázgató főnök pedig azonnal odapirít, ha valamelyik asztal nem készül el időben. Minden érkező vendéghez van pár kedves szava, úgy vigyázza a nyáját, mint egy gondos pásztor. Jól esik a hideg sör a nagy meleg után, el is tüntetünk pár pohárkával. Utána sétálunk egy nagyot az összepakolt napozóágyak között a parton. Összefutunk egy debreceni vállalkozóval, aki a strand-látogatók gyermekeinek szórakoztatásáról gondoskodik, lábbal hajtható gokartokat adnak bérbe. Kérdésemre őszintén válaszol, miszerint nagyon megéri nekik itt dolgozni, mert egyrészt az árak még a földön járnak, sok a vendég és a lényeg: 7% adót kell fizetniük minden bevétel után. Most őszintén! Kinek jutna eszébe adót csalni ilyen adókulcs mellett?? Mikor még súlyos börtön is jár az ügyeskedőknek. Lehet, hogy a „jobb a szapora fillér, mint a ritka forint” elv életképesebbé tesz egy adórendszert és még élni is hagyja a dolgozó polgárokat, akik így szemlátomást nem szakadnak meg a robotban? A választ mindenkire rábízom…

A túra második részét itt találjátok!