fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
Még a hozzám hasonló elvakultaknak – akik télen gurulgatunk erre-arra terepen és aszfalton egyaránt –, még nekünk is hiányzik valami, hiszen igazán jóízűt motorozni közutakon sajnos lehetetlen. A verőfényes, száraznak tűnő hétvégi napokon is könnyen érhet komoly meglepetés bármely kanyarban. A pályázóknak, akik a versenyaszfaltot koptatják, még nagyobb a hiányérzetük: a hideg beköszöntével a megfelelő tapadás hiányában számukra korábban ér véget a szezon, mint a közutakon.
Az elvonási tünetek csökkentésére létrehozták hát öt évvel ezelőtt a Pannónia Ringen a Yeti Race névre hallgató viadalt. Ezt eleve négy évesre tervezték: minden verseny fél órával tovább tartott, mint az előző, hogy egyre keményebb menetek legyenek. Tovább azonban nem lehetett nyújtani a téli motorozásokat, így 2008-as futam után a Yeti végleg hazament és kihirdették: ennyi volt a kaland. Úgy látszik azonban, az esemény hatalmas sikere nem engedte, hogy így történjen, és ne menjen tovább a hagyomány. Új szervezővel, a Meklau Racing Teammel más néven idén is folytatódott a téli hiánypótló őrület. A Yeti tehát elment, de megjött helyette a Jegesmedve, azaz mostantól itt az Ice Bear Race!
A szabályrendszer ugyanaz, mint eddig is volt. Csapatok nevezhetnek a versenyre, tetszőleges számú motorral és versenyzővel. Klasszikusan nyilván egy motor és két motoros alkot egy csapatot, hiszen így a teljes átfagyást követően lehet kicsit melegedni a boxban vagy az autóban, ameddig a csapattárs köröz jó húsz percen át. Sokan azonban több motorral neveznek, így a két órás viadal során a tankolással sem vesztegetnek időt. Amint a csapattárs megérkezik, a váltó saját, megtankolt, gumimelegítő paplanokkal előkészített gépével – az időmérő transzponder átszerelése után – folytatja a futamot. A szabályzatnak ezzel a pontjával szemben vannak ellenérzéseim, de erről később. Jómagam azt hiszem, egyedüliként indultam csapattárs nélkül. Nekem azonban, mint túramotorosnak ez jelentette a kihívást: szerettem volna két órán át élvezni a biztonságos, a közútnál sokkal jobban tapadó pályán való motorozást.
Az Ice Bear egyik szépségét a motorok kavalkádja adja. A képnek adhattam volna az \Egyenlőtlen küzdelem\ címet is, de ez annyira nem az. A képen látható ETZ ugyanis remekül volt felkészítve és irányítva
fotó: PanPhoto
A futam lebonyolítása a következőképpen fest: délelőtt órákon át szabadedzést tartanak, ekkor mindenki megismerheti az aktuális körülményeket. Amelyek igen változatosak lehetnek, hiszen a versenyt mindenféle időjárási körülmények között megtartják. Eddig ugyan az összes Yeti és az idei Ice Bear alkalmával is száraz volt a pálya, azonban a két évvel ezelőttihez képest – amikor szintén részt vettem a téli pályamotorozáson – ugyanolyan külső hőmérséklet mellett, csak azért mert nem sütött a nap, sokkal rosszabb volt a tapadás. Amikor az edzés első hét köréről lejöttem, olyan volt a gumim hőmérséklete, mintha a garázsban állt volna a motor.
A versenyzők felsorakoznak a célegyenes túloldalán …
fotó: PanPhoto
… motorjaikhoz vágtatnak, amilyen gyorsan csak tudnak …
fotó: PanPhoto
… majd kezdetét veszi a két órás őrület!
fotó: PanPhoto
Az edzés délben véget ér, és pontban 13 órakor egy klasszikus Le Mans-i rajttal megindul a verseny! Azaz a motorok a célegyenesben, a boxutca falánál állnak, a versenyzők pedig a startjelre az egyenes másik oldaláról gépeikhez szaladnak, és igyekeznek minél gyorsabban elindulni. Előre tudtam, hogy utolsóként fogom elhagyni a rajt helyszínét, hiszen nekem csatlakoztatni kellett a szivargyújtó-aljzatba a fűthető ruha tápját is – nélküle aligha bírtam volna ki két órán keresztül a mínusz 2 fokos, a metsző és viharos szél miatt azonban sokkal hidegebbnek tűnő levegőben a motoron. A lassú rajtnak megvolt az az előnye is, hogy kimaradtam az első kanyarokat jellemző csetepatékból. Mindegyik kanyarban volt egy-egy motor a sóderágyban: hiába mondták el a versenyzői eligazításon a futam előtt, hogy nem az elején alakul ki a hosszú menet végeredménye.
Hadd térjek vissza ezen a ponton a szabályzat azon részére, amelyet nem értek pontosan. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy a transzpondert nem csupán a boxutcában, a csapattagok egymás közti váltása során lehet cserélni, hanem a pályán történő olyan baleset alkalmával is, amely mozgásképtelenné teszi a versenygépet. Amennyiben a ronccsal együtt a szállítóautó az időmérőt is visszahozza, azt át lehet tenni a csapat másik motorjára, és továbbmenni. Így a csapat nem esik ki, ami jó. Azonban ennek eredményeképpen a tartalékmotorral rendelkezők úgy is mennek, hogy igazából nem érdekli őket, mi lesz a gépükkel. Ez viszont szerintem nem jó, hiszen aki kicsit óvatosabban motorozik annak érdekében, hogy végig tudja vinni a technikát, hátrányba kerül a merészebbekkel szemben. Természetesen nem magamra gondolok, hiszen én igazából pusztán a motorozás kedvéért vettem részt a futamon. Mégis, talán igazságosabb lenne egy olyan szabály, amely egy csapatnak csak egy motorkerékpár használatát engedélyezné, így ha valaki olyan nagyot esik, hogy nem tudják összedrótozni a gépet, az viselje is ennek következményeit.
Az egyedi szabályok miatt a csapat akkor is folytathatja a versenyt, ha a technika, vagy szélsőséges esetben a pilóta is üzemképtelenné válik. A motorosok úgy hullottak, mint a legyek, mégis csupán két csapat volt, amelyik nem látta meg a kockás zászlót
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
fotó: PanPhoto
No de inkább arról: milyen is egy ilyen futam belülről? Sokan azért nem mennek ki nyílt napokra motorozni, mert félnek a hátulról érkező kamikázéktól, akik a stopper elleni nagy harcban kiütik alóluk a motort. Nos, az Ice Bear Race ebből a szempontból sokkal barátságosabb: a hideg és a rosszul tapadó aszfalt miatt senki nem tud rekordot dönteni, és ezzel tisztában is van. No persze az élen száguldó profik igyekeznek a legtöbbet kihozni magukból és gépeikből, de közben talán az átlagosnál is jobban figyelnek a náluk lassabb járművekre. Többnyire inkább megvárták, amíg befejezem az ideális íven a kanyart, mintsem fölösleges kockázatot vállaljanak az ív elhagyásával – mellette ugyanis még rosszabb volt az aszfalt tapadása. No nem mindenkire igaz a fenti figyelmesség: néhányszor azért becsületesen összerezzentem, amikor nem létező helyen, mondjuk a szegélykövön elfordult mellettem egy-egy motor.
Szegény motort megtörték már az edzésen, majd többször a verseny során is. De végigment!
fotó: PanPhoto
A versenyen egyébként volt minden, még a biztonsági autót is be kellett küldeni. Ugyanis az egyik gyors balos kanyarban egy elcsúszó motor összeolajozta a pályát, a mögötte érkezők pedig dominóként követték a sóderágyba. Egymás hegyén-hátán hevertek a roncsok, azonban szinte mind folytatni tudták a futamot, tekintettel a rugalmas szabályokra. A szállítóautó ugyanis visszavitte a versenytechnikák maradékát a boxutcába, majd a váltótársak másik gépekkel mentek is tovább. Volt olyan csapat, amelynek valószínűleg nem maradt motorja, így gyorsan befizettek még egy járművet a versenybe, és mentek tovább azzal. Nekem csak az tűnt fel, hogy egy akkorra már ismert bőrruha, amely addig igen rendszeresen megelőzött, hirtelen lassabb még nálam is. Tudniillik olyan gépsárkánnyal vetélkedett a pilóta, amelynek a végsebessége biztosan nem érte el a három számjegyű magaslatokat. Becsületükre legyen mondva: még így is befejezték a viadalt!
Határtalanul élveztem a laza kanyargást a közutakhoz képest remek minőségű aszfalton. Rendszámtábla-matricámmal segítettem a versenyzőknek, hogy ne érje meglepetésként őket alacsony tempóm
fotó: PanPhoto
Összefoglalva az élményeimet: régen motoroztam ennyire kellemeset! Előre tudtam, hogy két órán át egy versenypályán csak úgy tudok koncentrálni, ha az első méterektől tudatosan visszafogom magam. Így körülbelül olyan tempóban mentem, mintha egy laza országúti motorozáson lennék. A fűthető ruhának köszönhetően olyannyira nem fáztam, hogy a BMW markolatfűtését időnként ki kellett kapcsolni, hiszen gyakorlatilag melegem volt. Az egyetlen zavaró tényezőnek a – különösen a pálya felső részein uralkodó – roppant erős oldalszél bizonyult, amely a nagy felületű endúrót különösen lökdöste. Mindent összevetve, ha a futam végén azt mondják, 5 perc pihenő és még egy óra – a rövid szünetre a vizesblokk felkeresésének okán ekkor már azért nagy szükségem volt! –, örömmel mentem volna vissza a pályára. Hiszen közúton ilyen időszakban sajnos nem lehet ennyire jót motorozni.
A versenyző sokkal fiatalabb, mint motorja: Aszalós Ádám a 40 éves P20 nyergében
fotó: PanPhoto
Nézzük az eredményeket! Természetesen saját helyezésem a futam végén említésre sem érdemes, biztonsági gurulásomra tekintettel azon csodálkoztam, hogy nem én voltam a legutolsó. Ebben nagy szerepet játszott a tömeges bukás, annak résztvevői közül többen is mögém kerültek, így lettem a 38 indulóból célba érkező 36 csapat közül a huszonhetedik. Azonban beszéljünk inkább a mezőny elejéről! A győzelmet hatalmas fölénnyel az osztrák Riesi’s Plauscherl csapat 999-es rajtszámú gépe nyerte. A második helyezettre is három kört mértek, legjobb idejük pedig jó hét másodperccel verte az utánuk következő csapatét – akik mellesleg a mezőny legvégére kerültek a bukások miatt. Az első hat helyet külföldi csapatok szerezték meg, a legjobb magyar egység a hetedik pozícióban érte el a kockás zászlót. Az ő teljesítményüket a szememben az egekig emeli, hogy ezt nem egy modern sportmotor hátán érték el, hanem magyar motoron, nevezetesen gyönyörűen felkészített negyven éves Pannoniájukon! Aszalós Ádám és Fecska Gábor teljesítményére így minden magyar motorsport-rajongó különösen büszke lehet!
Soraimat egy kis buzdítással szeretném zárni. A lehetséges hatvan helyett ugyanis csupán annak alig kétharmada nevezett a flúgos futamra. Holott az Ice Bear Race egyáltalán nem – vagy nem feltétlenül – az a véresen komoly pályaverseny, amelyen pusztán a motorozás öröméért ne indulhatna el bármilyen lelkes amatőr. Így buzdítok mindenkit, hogy 2010 februárjában menjünk együtt, és motorozzunk egy kellemeset az ország legnyugatibb elhelyezkedésű versenypályáján!
Elmaradhatatlan program: a befutó után gumifüstbe kell borítani az egész boxutcát
fotó: PanPhoto
