A motorosok többsége Európa hallatán nyugat felé tekintget: sokan bejárták már a Dolomitokat, Alpokat, Kárpátokat, messzebbre azonban már kevesebben indulnak. Talán a távolság, esetleg az ismeretlentől való félelem az, ami távol tartja a többséget a keleti régiótól. A bennem élő kíváncsiság és kalandvágy azonban legyőzte a fentieket, és még társakat is találtam, úgyhogy végleges útvonalunk tizennégy országot érintett: Magyarország, Ukrajna, Beloruszia (vízumköteles), Litvánia, Lettország, Észtország, Oroszország (vízumköteles), Finnország, Norvégia, Svédország, Dánia, Németország, Csehország és Szlovákia.
Utánanéztünk hát az ismeretlennek, útvonalakat terveztünk, vízumokat intéztünk. Sajnos ügyintézés közben két útlevél elveszett (!), így végül csak ketten indultunk neki a nagy útnak. Beszámolónk az út első feléről, Európa „sötétebbik” oldaláról szól. Lássuk milyen is valójában a volt Szovjetunió utódállamaiban a motoros élet!
Magyarország még alszik, így könnyedén, napsütésben tesszük meg a határig vezető utat. Nem autópályázunk, pedig az időt spórolna. A beregsurányi határátkelő szinte üres, még a szokásos kétszázast sem veszi el a kiskatona, az emigrációs papír kitöltéséhez van segítség egy faliújságon. Az ukrán oldalon belenéznek a dobozainkba, amit aztán egyetlen határon sem kellett kinyitnunk többet. Percek alatt túlesünk az adminisztráción és boldogan gyűrjük magunk alá a rossz minőségű ukrán utat. Háromszázötven kilométer után már igencsak szomjasak a motorok. Egymást érik a kutak, nehéz választani, találomra bekanyarodunk az egyikhez. Benzinjük kellemetlen, büdös szagú, de alig kétszáz forint. Kicsit mint Kárpátalja maga: rendezetlen környezet, rossz minőségű utak, elhagyott házak melyek el sem készültek
