Az előző rész.

Hetedik nap, 2011.07.02. szombat

Az esti információ helyes volt, hajnalok hajnalán eget rázó mennydörgések kíséretében megkezdődött az ünneplés. Nincsen az a mennyiségű altató sör, amivel ez ellen védekezni lehetne! Ráadásul fél 7-kor még tűzijátékkal is kedveskednek az ünnepeltnek. Fényes nappal. Igaz, a hangja ugyan olyan, mint sötétben. Egyszerűsítve a dolgunkat kihagyjuk a városi utcákat és a lehető legközelebb a kikötőhöz hagyjuk csak el az autópályát. Érdekes, hogy míg az ország kontinentális részén az állam igen jól profitál az útdíjakból, addig Szicíliában nem szednek pénzt a pályahasználatért. Csak sejtem, hogy ebben is az „érdekképviselet” keze lehet.

Könnyen megtaláljuk a hajónkat, már messziről látszik a kikötőben magas, fehér oldala és a rajta virító Zeus Palace felirat. 10 órára van írva az indulás, mi a kinyomtatott jegyen leírtak szerint bő 2 órával korábban már ott toporgunk. Közben, mivel időnek bővében vagyunk, elindulok valami nyitva tartó élelmiszerüzletet keresni a kikötő menti városrészbe. Bele is csöppenek a filmekből ismert kikötői életbe. Autó(szét?)szerelő műhelyek és motorbontók, elégett autó és robogó roncsok a melléksikátorokban, betört ablakok szilánkjai mindenütt, levágott lánc-lakat a korláton és hangos kocsmák. Mindez igen gyanúsan méregető, bizalmatlan pillantásokkal vegyítve. Felfüggesztem a kutatást és a lehető leggyorsabban visszatérek a motorhoz.

Később kiderül, hogy sajnos nem mindent olvastunk el figyelmesen a jegyen. Nagy nehezen sorra kerülünk az útlevél ellenőrzésnél, amikor is mondják, hogy először a kinyomtatott internetes jegyeinket rendes beszállókártyára kellett volna váltanunk a Grandi Navi Veloci hajótársaság irodájában, csak aztán mehetünk fel a hajóra. Motorra pattanunk és irány vissza a kikötői sorra! Izzadt, tolongó és kiabáló tömegen keresztül vezet az út az illetékes ügyintézőhöz, aki udvariasan és viszonylag gyorsan végez a munkával. Amúgy az egész határrendészetre igaz, hogy a káosz ellenére megpróbálnak a lehető legudvariasabban és minden segítséget megadva úrrá lenni a pokoli helyzeten, amit egy ilyen behajózás generálni képes. Szemmel látható, hogy útitársaink zöme tunéziai, de Európában dolgozó vendégmunkásokból fog állni, akik alkalmasint nyári szabadságra érkeznek haza, embertelen módon megpakolt gépjárműveikkel egyetemben.

Láttunk itt autó tetején karosszéria elemeket, bútorokat, nyílászárókat, de nem egy motort is. Na meg bőröndök, batyuk, zsákok minden mennyiségben olyan magasba felpakolva, hogy elgondolkodtató, miként fognak beférni a hajóba?

A jegyeinket elrendezve gyorsan átjutunk az ellenőrzésen, igaz mindenhol előre is intettek minket, addig leállítva az aktuális sor autóforgalmát. Szóval kivételezett helyzetben érezhettük magunkat.
A komp gyomrában egy emeletnyit kellett lefelé mennünk és ott egy kis folyosóba irányított a rakodást vezénylő matróz. Mivel nem mutatott hajlandóságot a motor rögzítésére és azonnal ott is hagyott minket egy legyintés kíséretében, az első kereket nekivezettem a falnak és egyes sebességbe rakva lefullasztottam a motort. Ezután egy tartalék spaniferrel bekötöttem az első fékkart. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az esetleges dülöngélés közben ne boruljon fel. Igaz erre az alsóbb szinteken nincsen annyira szükség, a hajó kilengése a felsőbb fedélzetek felé erősödik fel annyira, hogy ilyen következménnyel járjon.

Úgynevezett „Pullmannsessel” jegyünk volt ugyan, de inkább kint maradtunk a nyitott fedélzeti bár mellett, ahol találtunk szabad asztalt és két széket. Útitársaink pillanatok alatt otthonosan berendezkedtek a hajón.

Nagy és hangos társaságok verődtek össze, előkerültek a vízipipák és beindult a társadalmi élet. Olyan ipari méretű szemetelés kezdődött meg, amilyenre én még életemben nem láttam példát. Láttam már felvételeket, amik egyes rockfesztiválok másnapjairól származnak, na akik azt a pár műanyag poharat és üveget szerte hagyták, azok gyenge ipari tanulók ezekhez képest! A hajó olasz legénysége beletörődő nyugalommal szemléli a történetet, Nyilván megszokták már és/vagy őket ez már nem hozza lázba.

Végül 10 óra helyett délután egykor csak megkavarja a hajócsavar a kikötő szutykos levét és megindulunk életünk legújabb kalandja felé. Az előttünk álló közel 340 kilométert előre láthatólag hét óra alatt tesszük meg, amit igazol az is, hogy a bekapcsolt GPS 46-48 kilométerm/órás sebességet mutat.

Az információs pultoknál nyomtatványokat osztanak, amik a tunéziai belépéshez kellenek majd. Egy apró gondunk akad ezekkel. Kizárólag arabul és franciául tartalmaznak írott szöveget, még angolul sem, egy szót sem. Megpróbálkozunk vele, de nem jutunk dűlőre. Mivel még közel a szicíliai part és térerő is van, gyors telefon a nagy fiunknak, hogy hamar keressen egy számítógépet és már megy is neki SMS-ben a fordítani való. Hiába, modern világ, modern megoldások!

Feltűnően sok a gyerek az arabokkal. A felnőttek próbálnak úrrá lenni a kis gengszterek miatt egyre fokozódó káoszon, de ez csak átmenetileg sikerül, több-kevesebb eredménnyel. A lurkók egyvégtében rohangálnak, ami a csúszós padlóval kombinálva azt eredményezi, hogy úgy 10 percenként vagyunk tanúi egy-egy talajtornába illő esés-ugrás kombinációnak. De komolyabb baja szerencsére egynek sem történik. Egy idő után a nők eltűnnek, a férfiak pedig szemmel láthatóan politizálnak, vitatkoznak. Hazájuk éppen átalakulóban van, a ’90-es évek jutnak róluk eszembe, amikor tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, de fenekestől fordult fel az addig megszokott világ.

Beszédbe elegyedem egy arab fiúból és (talán) francia lányból álló párossal. Érdeklődnek utazásunk célja felől. Tetszik nekik, hogy motorral szeretnénk beutazni a fiú hazáját. Rákérdezek, hogy mi a véleménye az országában zajló eseményekről, közbiztonságról. Válasza alátámasztja azt, amilyen gondolatokkal útnak indultunk és egyben megnyugtat. Azt mondja, hogy az európai híradások eléggé felfújva és részleteket kiragadva tájékoztattak a Tunéziában télen történtekről. Szerinte az emberek semmivel sem rosszabbak, mint bárhol másutt a világon. Jó utazást kíván és biztosít róla, hogy kellemes élményeink lesznek hazájában. Bízok benne és hiszem, hogy igazat szól.

Még világosban megpillantjuk Afrika partjait, de aztán lassulunk és végül jó órányit veszteglünk a kikötő előtt nyílt vízen. Tíz óra is elmúlik, mire beengednek a kikötőbe. A kihajózás gyorsan zajlik, eltekintve attól, hogy néhány csoport fel és alá bolyong a garázsszintek között, mert elfelejtették, hol hagyták autóikat.

A különböző határrendészeti és vámhivatalnokok ablakai közötti vándorlás kísértetiesen hasonlít az „Asterix 12 próbájából” a hivatali épületben végrehajtandó próbatételhez. Mindenhol adnak valami papírt, pecsételnek egyet-kettőt, aztán másik ablak, új arc. Újabb kérdések és gyors vizsga: Miért jöttünk, hová megyünk, milyen céllal, városaik nevének ismerete, stb…..

Éjfél is elmúlik, mire végül kinyitják előttünk a magas vaskapukat és begurulunk egyenesen a tuniszi éjszakába. Pezsgő élet, tömött éttermek, emberek ezrei a tereken és parkokban, nyitva tartó üzletek, szóval minden rendjén, igazi mediterrán kavalkád. Mivel a GPS itt már nem navigál, csakis iránytűként használható. De segítségével csak kijutunk a városból és elindulunk tovább a parti úton Északkelet felé abban a reményben, hogy csak találunk valami kedvünkre és pénztárcánkhoz való szállást. Meg is teszünk egy bő 50 kilométeres kört, közben elmegyünk az elnöki és több külképviseleti rezidencia előtt. Mindenhol erős rendőri jelenét, de nem foglalkoznak velünk.
Aztán kiderül, hogy nem jó felé keresgélünk szállás ügyben. La Marsa és Sidi Bou Said a kaszinók és luxusszállók világa, afféle gazdag emberek játszótere. Próbálkozunk pár hotelben, de 260-400 dináros ajánlataikat nem fogadhatjuk el. Ahogy távolodunk a főváros vonzáskörzetétől, egyre ramatyabb utakkal találkozunk, tele fekvőrendőrrel. Mivel felesleges lenne egy éjszakai balesetet kockáztatnunk, egy úttal nyugatabbra visszakanyarodunk Tunisz felé. Alig érünk be a városba, belebotlunk a Hotel Ambassadorba, ahol alig állítom le a motort az út szélén egy kis gondolkodásra, már mellettünk is terem az éjszakás ember és ajánlja a szállásukat. 140 dinárt kérnek és még 15-öt a motortárolásért. F. bepróbálkozik egy százas ajánlattal, de a recepciós ettől elveszíti a humorérzékét. Végül marad a 140, de garázsbérlettel együtt. Hajnali 3-kor már nem vagyunk túl jó alkupozícióban. Hosszú nap van mögöttünk, villámgyors zuhany után alig ér a fejem a párnához, már alszom is.

Napi megtett út: 73 km.

Jönnek az igazi afrikai kalandok, lapozz!