Ide kattintva érheti el cikksorozatunk előző részét.
Volubilis romjai innen csak úgy 10 percnyi motorozásra vannak, úgyhogy meg sem álltunk a kapuig. A valaha 20 000 embernek otthont adó település a II.-III. században a Római Birodalomhoz tartózó Mauretania Tingitana provincia székhelye volt és 1997 óta szintén az UNESCO világörökség része. Az iszlám térhódítása és Fez valamint Moulay Idriss megalapítása után elnéptelenedett, köveit a környékbeli építkezésekhez széthordták. Néhány innen származó korinthoszi oszlop díszíti a híres Bab El Mansour városkaput is Meknesben. A sétát nem vittük túlzásba (le sem szálltunk a motorról), mindkettőnket izgatott már a fezi óváros, úgyhogy visszasiettünk a szállodához, majd taxival elvitettük magunkat a medina Bab Bou Jeloud nevű kapujához, amely az óváros főbejárata.
Volubilis romjai
A főleg berber Marrakesh mellet sokáig Fez volt az arab ellenpólus, ma is a hagyományőrzés és kultúra egyik legfontosabb városa Marokkóban. Fez tulajdonképpen három teljesen külön város laza köteléke, Fez-el-Bali az óváros, Fez-el-Jdid a dombon lévő „királyi város” és a ville nouvelle, a francia újváros. Fez a világ legkompaktabb, legkevésbé átépített középkori városa – talán csak Velence vetekedhet vele ezen a téren. Az elmúlt 500-600 évben nem sok minden változott, annyi történt, hogy bevezették az áramot, így mindig van hideg kóla és lehet nézni a libanoni szappanoperákat. A város komoly statikai problémákkal küzd, konkrétan süllyed, ezért nézzük meg addig, amíg még kilátszik belőle valami.. Fez nem a múzeumokról meg látnivalókról szól: Fezben sétálni kell, méghozzá sokat. A rossz hír az, hogy ez meglehetősen fárasztó, mert a város egy meredek domboldalra épült, és estére a sok le-föl mászkálásban garantáltan elfáradunk, de vannak, akik el is csigázódnak, kivannak, és lefő a kávéjuk. Az óváros nagy, Fez teljes lakossága fél millió körül van, ebből a medina kb. 250 000-300 000 ember otthona, tehát tényleg nagy. Ennél fogva reménytelen a tájékozódás, így GPS vagy idegenvezető feltétlenül legyen nálunk, de 5 dirhamért bármelyik kisfiú kivezet bennünket.
Ahogy beléptünk a kapun, az illatok, a zajok és a színes forgatag látványának olyan orgiája fogadott bennünket, hogy az szinte leírhatatlan. Mintha egy időkapun léptünk volna be, úgy 5-600 évet mentünk vissza az időben, a jelenkorra csak a rövidgatyás amerikai, német és gyufásdoboznyi méretű gépeikkel kattogtató japán turisták emlékeztettek. Úgy fél óra séta után elérkezettnek láttam az időt egy újabb borotválkozásra és az első borbélyüzletbe be is fordultam. A rituálé ugyanaz, csak a környezet más. Ali a borbély, a mesterlevele alapján Libanonban született 1943-ban, Bejrút városában. Azon jár az agyam milyen kicsi a világ, és miközben borotvál, történeteket gondolok ki, hogy is vethette ide a sors. No meg miért van latin betűkkel írva a mesterlevele? Igaz, mellette ott van cirkálmányos arab írással is.
Fez, Bab Bou Jeloud kapu
Fez, medinai pillanatkép
Miután végeztem és Zoli türelmesen sétálgatott odakinn (Ő inkább saját maga borotválkozott) nekiveselkedtünk, hogy megkeressük a híres bőrcserző műhelyek egyikét. Úgy egy óra reménytelen kóválygás után megszólítok egy járókelőt, hogy mutassa már meg, merre menjünk! Természetesen ő „véletlenül” pont ott dolgozott és pár perc múlva egy bőrdíszmű bolt felső teraszáról bámulunk le a tímárnegyed egyik bőrcserző szabadtéri műhelyébe. Itt a Kelet különös világába pillanthatunk bele, ahogy a bőrkikészítők évszázados tímárkádakban dolgoznak, térdig állnak a cserzőlében és a festékben. Mindezt pedig olyan bűzben, hogy a könnyünk is kicsordul. Mészfürdőben, ecetlében, kénsavas vízben áztatják, festik a birka-, kecske-, és marhabőröket. Döbbenetes látvány. Szinte lelkiismeret furdalásom van a kifelé kötelező vásárlásnál, mintha részese lennék, hogy ezeknek az embereknek ilyen körülmények között kell dolgozniuk.
Nehéz a tímárok élete
A késztermék, száradó bőrök
A látványtól még mindig letaglózva szédelgünk ki a sikátorba és elhatározzuk, hogy iszunk egy „marokkói viszkit” azaz mentateát. Úgy belefeledkezünk a forgatagba, ami körülöttünk zajlik, hogy több mint egy órán keresztül nézünk ki a fejünkből. Úgy húsz perc után a közelből zihálást, néha erőtlen köhögést, fuldoklást és nehézlégzést hallok és körbekémlelek. A szomszéd asztalnál egy rém sovány kék öltönyös arab kávézik, tőle jönnek a hangok. Zolihoz fordulok, ő mégis csak állatorvos. „Embert tudsz gyógyítani?” „Nem”, válaszolja. „Egy kicsit sem?” Értetlenül néz rám, de kapcsol és fülel, majd elmosolyodik. „Szerintem hamarosan a szomszédban nagy baj lesz”, mondom. Aha. Hogy kell mentőt hívni errefelé? Azt sem tudja. Milyen doktor az ilyen, gondolom magamban, de a szemem sarkából az szomszédot figyelem, hogy időben tudjak ugrani ha lefordulna a székről. Az arab belenyúl a zsebébe, és cigarettára gyújt. A hörgés, zihálás, nehézlégzés fokozódik, én pedig tátott szájjal bámulom, hogy hogyan lehet ilyen állapotban rágyújtani. A szomszéd észreveszi, hogy figyelem, mosolyogva int, letesz egy ötdirhamos érmét az asztalra, és krákogva, fuldokolva rogyadozó lábakkal odébbáll. Zolival egymásra nézünk és kortyolunk egyet a teából, tovább bámészkodunk.
Ott lóg az aznapi ebédünk
Reggel nehezen indulunk tovább, mert mindketten maradnánk még egy napot, de vár a Rif-hegység és Észak-Marokkó egy különös kisvárosa, Chefchaouen. Sok szép tájat láttam már életemben, de ilyen, a Rif-hegységen átvezető útnál szebbet nemigen. Kellemesen kanyargós, viszonylag jó minőségű úton motoroztunk, és mivel már a kontinens északi pereméhez közel voltunk, a hegyekben a levegő hőmérséklete csak pár fok volt, úgyhogy sokszor bizony cebergős utunk volt. Sokszor mentünk át fenyveseken, mintha az Alpokban lettünk volna, bár a fenyő külsőleg azért nem volt teljesen hasonló. Köztudottan Marokkóban a Rif-hegység a vadkender-termesztés központja, ennélfogva az út mentén szinte folyamatosan jelezték a szájukhoz emelt mutató és nagyujjukkal a cigarettázás mozdulatait utánozva: ha akarunk, szippanthatunk párat. Zolival úgy döntöttünk kiválóan megfelel nekünk a különböző alkoholféleségek által okozott bangaság, nincs szükségünk egyéb segédeszközökre, így sűrű integetések közepette hajtottunk tovább. Ebédidőben megálltunk egy kis hegyi faluban egy kebabra, hiszen a Ramadan már október 13-án véget ért, úgyhogy volt kaja-pia meg minden, ami kellett (akár napközben is).
Megálltunk néha rácsodálkozni a tájra
Késő délután érkeztünk meg Chefchaouenbe, rögtön találtunk szállást majd nyakunkba is vettük a várost, mert másnap már Tangierban kellett lennünk.
Rif-hegységbeli népviselet
Chefchaouen Marokkó egyik legkülönlegesebb, de szerintem legaranyosabb, legcsinosabb városa a Jbel Ech Chaoun hegy lábánál fekszik. Zöld kertek, cseréptetős, fehérre meszelt házak, kék ajtók-kapuk mind a spanyol-mór időkre emlékeztetnek, mintha nem is Afrikában lennénk. Történelme is érdekes. A kisvárost Moulay Ali ben Rachid alapította 1471-ben és akkortájt ez volt a Rif- hegység beli berber törzsek központja, innen vezették katonai akcióikat a portugálok által megszállt Ceuta ellen. A kisváros fejlődésében döntő esemény volt 1949-ben a spanyol Granadából az üldöztetések hatására ide került muszlim és zsidó menekültek érkezése. Tulajdonképpen az ő kezük munkája a városka mai képe. Ezelőtt az itt élő muszlimok inkább zöldre színezték az ajtókat – ablakokat, ez a kék szín akkor kezdett divatba jönni, mikor 1930 után az első zsidó üldözöttek letelepedtek a városban. Évszázadokon át szent város volt, egészen 1920-ig keresztények csak halálbüntetés terhe mellett léphettek be a városka területére. Ez 1920-ig, a spanyol megszállás kezdetéig tartott.
Kész felüdülés a séta a városban, egészen sajátságos hangulata van, amit nehéz leírni. Késő estig róttuk a sikátorokat és a medina főterén, a Plaza Uta el-Hammam kisvendéglőinek egyikében rendkívül ízletes vacsorát ettünk. Azzal a tudattal feküdtünk le aludni, hogy ismét találkozunk Attilával, aki már két napja Tangierben várt bennünket.
Természetes festékanyagok kavalkádja
Cape Spartel
A Marokkó kapujának is nevezett Tangert viszonylag gyorsan elértük, így volt időnk megnézni a várostól 14 kilométerre, az óceán partján lévő Hercules barlangot és a Cap Spartel-nál lévő régi világítótornyot. A Hercules barlang legendája, hogy mikor Hercules Afrikát elválasztotta Európától, ebben a barlangban tartózkodott a művelet ideje alatt. A mészkőbarlangból fenséges kilátás nyílik az Atlanti óceánra. A Cap Spartel tulajdonképpen az Afrikai kontinens észak-nyugati, az Atlanti óceánnal határos partvonalának legfelső csúcsa, melyet egy koloniális stílusban épült világítótorony jelez. A városba a La Montagne úton mentünk vissza, az utat királyi paloták és villák határolják, egyszerűen gyönyörű. Attikával a városközpontban lévő Pension Hollandában találkoztunk, a kellemes, zárt udvarral rendelkező panzió a Francia Nagykövetség mögötti utcában található. A meleg víz kicsit problémás volt, de én eldöntöttem hogy legközelebb már a saját kádamban fürdök, lesz ami lesz, így a meleg víz kérdés nem különösebben izgatott.
Ez az Atlanti-óceán, vagy a Földközi-tenger??
Atti kérte, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő már felfedezte a várost. Ennek az lett a vége, hogy McDonaldsban vacsoráztunk és egy általa jónak minősített kávézóban mentateának nevezett löttyel traktáltak bennünket. Nem valami stílszerű befejezése ez marokkói utunknak, de azért McArabia szendvicset nem minden sarkon ehet az ember. Itt már volt sör meg minden (nem mintha eddig nem lett volna, csak többet kellett „dolgozni” érte), rengeteg turista meg zsebtolvaj, sajnos Zolit egyik meg is találta, de sokkal nem lett rövidebb. Mármint Zoli. Tangerben mindenféle nációt, embertípust látni, olyan, mint egy olvasztótégelye a különböző népeknek, folyamatosan zsong és izeg-mozog, egyszóval remek hely a kikapcsolódásra. A délutánt városnézéssel töltöttük, lementünk a kikötőbe megnézni honnan megy a kompunk, hogy reggel könnyen odataláljunk.
Tanger belváros
Az utolsó rész következik.