A BMW MTM – azaz Motoros Túraklub Magyarország – idén immáron hetedik alkalommal rendezte meg 24 órás túraversenyét. A lényeg, hogy a klasszikus, közúton zajló tájékozódási versenyek hangulatát visszahozzák egyre inkább „eldzsípíeszesedő” világunkba, azaz kizárólag a rajtnál kapott itiner és hagyományos térkép alapján teljesítsék a résztvevők az előírt, hozzávetőleg 1200 kilométeres útvonalat 24 óra leforgása alatt.
A megmérettetésen az első három alkalommal csak a klub tagjai vettek részt, 2004-től nyílt kiírású versennyé vált. A verseny népszerűsége egyre nőtt, tavaly már 53, idén 52, egyenként háromfős csapat vágott neki a roppant kemény erőpróbának.
Jómagam két barátommal a 2006-os viadalon próbáltuk ki magunkat először. Ez a sokat tapasztalt túraklubosok számára is emlékezetes, igen nehéz erőpróba lett, amely Északkelet-Magyarország legkacifántosabb útjain vezetett végig, roppant nehéz navigációs feladatokkal megspékelve. Kezdőknek ideális volt… Akkor az egyetlen hibátlanul teljesítő team – és egyúttal a győztes is természetesen – a BRFK csapata lett. Mi már sok-sok hibaponttal a tarsolyunkban, a 850-ik kilométer tájékán az alattam szolgáló tesztmotor hátsó gumijának „elfogyása” apropóján feladtuk a további harcot.
Attól a pillanattól kezdve azonban egy éven keresztül lelkileg a visszatérésre koncentráltunk, hogy újra nekivághassunk, és mindenképpen teljesítsük is a viadalt.
A verseny lényegét el kell még mondanom azoknak, akik nem vettek részt hasonló földi jóban -gondolom, a kedves olvasók nagyobbik része ebbe a csoportba sorolható. Mint azt korábban említettem, Magyarország egy kiválasztott régiójában kell a három motorból álló csapatoknak végig, együtt motorozva megtenniük az 1200 kilométer körüli távot, amelyhez segítségként kizárólag a rajt pillanatában megkapott itinert és hagyományos térképet használhatnak.
A navigálás nehézségét az adja, hogy sok apró kis „csel” van beleszőve az útvonalleírásba, amelyek nem tökéletes értelmezés vagy nem maximális odafigyelés esetén bizony könnyen vezethetnek eltévedéshez. Az pedig „végzetes” lehet, ugyanis a versenytávot alkotó tíz etapon a pontos navigációt előre be nem jelentett helyekre telepített, titkos ellenőrzőpontokkal kontrollálják, ahol a csapatok áthaladását pecsétekkel igazolják. Így az útvonaltévesztés könnyen magával vonhat egy pecséthiányt, amit súlyos büntetőpontokkal „honorálnak” a szervezők.
Mivel a verseny közúton és forgalomban zajlik, nyilván nem lehet a száguldozás a cél. Az egyes etapokon az átlagsebesség 45-55 kilométer/óra, amit helyes navigáció mellett a KRESZ lábbal tiprása nélkül is lehet teljesíteni.
Az értékelés a hibapontok összeadásával történik, ellenőrzőpont kihagyásán túl büntetés jár az etapok végén a késésért is. Ez már kisebb útvonaltévesztés mellett is könnyen összejöhet.
fotó: Tóth Ákos
fotó: Kiss József
fotó: Kiss József
fotó: Kiss József
fotó: Kiss József
Mint említettem, egy éve vártam, hogy megint nekivághassak a viadalnak. Ehhez képest csütörtök délután kezdtem rosszul érezni magam, pénteken pedig 38 fokos lázzal ébredtem. Némi vírusos gyomorproblémát sikerült begyűjtenem. Sokáig kérdéses volt, hogy mi lesz az indulásommal, lelkileg azonban nem akartam feladni a részvételt. Szombat reggelre lement a lázam, és igaz, hogy szendvics helyett főleg bélfertőtlenítőt és széntablettát csomagoltam, de elindultam a Váci út irányába a Wallis Pesthez.
A 24 órás verseny rajtceremóniája elég egyedien zajlik. Miután a csapatok regisztrálnak és megfizetik a versenyzőnkénti háromezer forintos nevezési díjat, a csapatkapitányok kihúzzák a sorszámukat. Ez határozza meg az elrajtolás sorrendjét. Kétpercenként startolnak a csapatok, szombat déli kezdéssel. Ez részben a rajt előtti tehetetlen várakozás miatt fontos, másrészt az éjszakában a későn rajtolók és esetlegesen késéseket összeszedők előtt könnyen bezárhatnak az ellenőrzőpontok, ami tovább rontja a helyezést. Nagy szerencsénkre az onroad.hu csapattal sikerült a 17-es rajtpozíciót megcsípnünk, így már 12.34-kor nekivághattunk a viadalnak.
fotó: Kiss József
Aki szeret túrázni és nem a közúti száguldozás az elsődleges célja, hanem látni is szeretné a táj szépségeit, annak kis hazánkban jellemzően mellékutakat kell keresnie és azokon barangolnia. Mivel ez a túrázási stílus jellemzi a BMW Motoros Túraklubot is, saját korábbi túráik útvonalai alapján minden évben úgy állítják össze a 24 órás verseny itinerét, hogy az ország legszebb tájain vezessen végig.
Soha nem fogom elfelejteni a 2006-os verseny éjszakáját, amikor a Salgótarjántól eső csapadék éjfél után valahol a Bükk magasan fekvő részein elállt, és a holdfény szinte nappali világossággal árasztotta el a körülöttünk fekvő erdőket és hegyeket. Akkor – verseny ide vagy oda – lelassítottunk, hogy gyönyörködhessünk a fantasztikus környezetben.
Idén is hasonlóan szép tájakon vezetett a futam. Indulás után az első etap Zircig tartott, de kettő és fél órásra volt tervezve, mert a mellékelt leírás szerint jó kacskaringósan vezetett odáig. Ezt szó szerint kell érteni, mert a Bakony legszebb kanyarjait belevették az útvonalba a szervezők. Innen újabb két és fél óra és 118 kilométer után elértük a Balaton-felvidéken fekvő Balatonszőlőst, ahol ismét szusszanhattunk egy nagyon rövidet.
Sajnos eddig tartott a rajttól a viszonylag jó közérzetem, ezen a ponton már ismét a széntabletta alkotta a menüm gerincét. Tehát nem a legjobb fizikai állapotban kellett visszaülnöm a motorra…
Pedig a harmadik szakaszon valami egészen új kihívással szembesültek a résztvevők. A külhoni túraversenyekhez hasonlóan idén a magyar futamba is bekerült két etap, amelyeken fogalmunk sem volt, merre járunk. Az indulástól kezdve csak annyit közölt az itiner, hogy a következő irányváltás vagy kereszteződés hány kilométerre található a szakasz kezdetétől, illetve az előzőtől. Így nem tudtuk, merre tartunk, milyen településeket kell érintenünk, illetve hogy hol lesz a szakasz célja.
Ha valaki eltévesztette az utat, fogalma sem lehetett, hogy merre keresse a befutási pontot. Mindezt tovább fokozták a szervezők azzal, hogy pontosan előírt átlagsebességet – 55 kilométer/órát – kellett tartani a csapatoknak. Így minden csapattagnak pontosan kellett ismernie a saját kilométer-számlálójának tévesztését, továbbá folyamatos fejszámolással kellett ellenőriznie az átlagsebességet. Az előre nem ismert áthaladás-ellenőrző ponton pedig ezen a szakaszon nem csak a megjelenésért kapott pecsét volt lényeges, hanem a megjelenés ideje is – ebből számolták vissza az átlagsebességet –, amelynek elvétése újabb súlyos büntetőpontokat „hozott a konyhára”.
Cserébe a szakasz a Balaton-felvidék legszebb, legkacifántosabb kis mellékútjain vezetett végig, ahol időről időre a magyar tenger lélegzetelállítóan szép panorámája hevert a lábaink előtt. Így tettünk meg 110 kilométert a könnyen kiszámolható két óra alatt, és jutottunk el a 71-es úton, Balatonedericstől nyugatra található Agip-kútra.
fotó: Tóth Ákos
Eddig kisebb perisztaltikai „baleseteimet” leszámítva gond és hiba nélkül teljesítettük a távot, ám a negyedik szakaszon jött a „fekete leves”. Balatonedericstől Észak felé haladtunk a 84-es úton Lesencetomajig, majd Várvölgy felé vettük az irányt. Itt megelőztünk egy háromfős csapatot, majd egy erősen murvafelhordásos kanyarban még láttuk a visszapillantó-tükörben, amint az első motor a kavicsokon bukik.
Azonnal visszafordultunk segíteni, de szerencsére sem a motornak, sem a vezetőjének nem esett komoly baja némi hámsérülés, meg jelentősebb eltört műanyag elem kivételével. Miután megálltak autók is segíteni, mi folytattuk a versenyt. Várvölgy után Cserszegtomaj következett, majd Keszthely. A térkép alapján Cserszegtomajt a Rezi és Keszthely közötti útra tettük, ezért egy jelentős kerülővel be is mentünk a településre, majd elértük Keszthelyt. Utána Hévízen megálltunk tankolni, nagy szerencsénkre. Egy szintén üzemanyagot vételező csapattól megtudtuk ugyanis, hogy a Várvölgy és Keszthely közötti úton volt egy titkos ellenőrzőpont, amit mi így jól ki is hagytunk. Nosza, lóhalálában „visszacsináltuk” az egész kerülőt, és a megfelelő irányból, Várvölgyről Keszthely felé haladva megközelítettük a pecsétgyűjtő-helyet. Innen aztán rettenetes igyekezettel tettük meg a szakasz hátralevő részét, azonban az etap végén 32 perces csúszást sajnos bevéstek nekünk. Ezzel el is vesztettük hibamentességünket.
Amennyiben egy csapat a szakasz végén késik, majd a következőn is, az újabb büntetőpontokat jelent. Így a csúszást a lehető leghamarabb be kell hozni. Az ötödik etapunk így sajnos arról szólt, hogy minél tempósabban igyekeztünk elérni az éjszakai pihenő helyszínét Balatonbogláron. Ez olyan jól sikerült, hogy a szintidőnkön három teljes percen belül megérkeztünk, így a számlálónk megállt a korábbi 960 hibapontnál. Ez után ránk is fért a pihenő…
fotó: Kiss József
fotó: Tóth Ákos
A 24 órás versenyeken kötelező jelleggel tartanak legalább egy óra éjszakai pihenőt, ahol a résztvevők egy vacsora mellett szusszanhatnak egyet és egy kis erőt gyűjthetnek a további kilométerekre. Erre feltétlen szükség van a fáradtságból adódó balesetek elkerülése érdekében. Így Balatonbogláron megvacsorázott a csapat – engem leszámítva, mert még ekkor sem tudtam mást fogyasztani, mint széntablettát és némi teát –, majd megkezdtük a második speciális szakaszt, ahol rajzos ábrákkal kellett navigálnunk adott átlagsebességgel.
Ez az etap nagyságrendekkel unalmasabbra sikerült az elsőnél. Hosszú, egyenes szakaszok, viszonylag kevés forduló, és ebből adódóan vánszorgásnak tűnő 55-ös tempó. Ráadásul ez a szakasz kettő és fél óra hosszú volt, és elvezetett egészen Zalaegerszegig. Éjszakai pihenő ide vagy oda, sajnos itt komolyan éreztük magunkon az elszunyókálás veszélyét. Szerencsére azonban megúsztuk, és innen már kifelé motoroztunk az éjszakából.
Ráadásul nagyon szép tájakon. Észak felé haladva Körmend és Szombathely környékén tekeregtünk egy keveset, majd Kőszeg és Sopron felé vettük az irányt. Az itiner ezen szakaszának a beillesztését bármilyen motoros túrába mindenkinek javaslom, a Kőszegszerdahely és Kőszeg közötti út egészen csodálatos kis erdei szerpentin. Főleg, hogy éppen itt, a hegyek között kezdett világosodni, ami tovább javította közérzetünket. Az én esetemben ez nem volt a legfényesebb, hiszen érdemben táplálkozni továbbra sem mertem, és erősen fogytak az energiatartalékaim… A hetedik szakasz végén, Nagycenken azonban felkelt a napocska is, ami némi energiát adott az adrenalin mellé a folytatáshoz.
fotó: Kiss József
fotó: Kiss József
Ehhez kellett még egy kis erő, hiszen ekkor még volt röpke 338 kilométerünk hátra. Ahogy fogyott a távolság, úgy nőtt az eltökéltség mindenkiben, hogy innen már bármiképpen el kell jutni vissza a Váci útra. A nyolcadik etap, maratoni, három órás volt, 158 kilométerrel és a Kisalföld szép útjaival Bábolnáig. Itt ismét szusszanhattunk egyet, hogy Esztergom felé tekeregve teljesítsük az utolsó előtti etapot.
Ezen a szakaszon a szervezők páratlan humorérzékről téve tanúbizonyságot jól megtréfáltak még minden motorost. A 18. ellenőrzőpecsét után ugyanis mindenkinek bepecsételték a 20. sorszámút a papírjára. Az eddig hibátlanul, vagy a hozzánk hasonlóan viszonylag elfogadhatóan teljesítők ekkor mind azt hitték, hogy mindennek vége, begyűjtöttünk 6000 hibapontot, és hiába volt az egész eddigi szenvedés. Aztán magunkba roskadva motoroztunk egy ideig, míg a következő ellenőrző ponton megkaptuk a 19. sorszámú pecsétet. Mit mondjak, elhangzott egy-két, e cikkbe nem illő mondat…
Utólag úgy tájékoztattak a szervezők, hogy ezzel a kis „kedvességgel” szerették volna elűzni fáradtságunkat. Sikerült nekik… Az utolsó, mindössze 52 kilométeres záró szakasz is kedvességnek számított, ugyanis a Vértes szerpentinjein közelítettük meg újra a várost, és futottunk megkönnyebbülten célba a Wallis Pest telepén.
fotó: Kiss József
fotó: Kiss József
fotó: Tóth Ákos
fotó: Kiss József
Az idei verseny nem volt nehéz. Ezt bizonyítja, hogy nyolc csapat hibapont nélkül végzett, és így holtversenyben első helyezett lett. A mi kis triónk a 6. helyet szerezte meg, bár a további pontegyezések miatt összesen tizenöt csapat végzett előttünk. De helytálltunk, végigmentünk, és itt mindig ez az elsődleges cél.
Annyit bebizonyított az idei verseny, hogy még ha kicsit a kötelező versenyláznál több láz is szorul az emberbe, és nem is egészséges, az adrenalin és az akarat akkor is lehetővé teszi, hogy akár 24 órán át túrázzon az imádott motorja nyergében. Ez pedig nagyon jó edzés az év többi, „rendes” túrájára.
Ezúton is köszönjük a rendezőknek, akik rengeteg munkával összehozták ezt a viadalt, hogy ott lehettünk. No meg a versenyzőtársaknak, hogy együtt motorozhattuk végig velük a távot. Gratulálunk mindenkinek, aki elindult, különösen azoknak, akik célba is értek, hogy a győztesekről ne is beszéljünk!
Őszintén remélem, hogy jövőre újra ott lehetünk, és együtt újra nekivághatunk! Jöjjenek a kedves olvasók is!