Nyár elején jólesik némi lazítás és mivel mással mennénk pihenni, mint motorral. Hajdúszoboszló kellemes város, pezsgő éjszakai élettel és nagyszerű strandkomplexummal, kiváló kikapcsolódási lehetőségekkel. Tatától Hajdúszoboszlóig unalmasnak is mondhatnánk az utat, ha a leggyorsabb módon vágunk neki. Így nem a szokványos útvonalon közelítettük meg a termál- és gyógyvizekben bővelkedő várost. Az emberek nagy százaléka az úti célért indul útnak és magát az utat érdektelennek, leküzdendő feladatnak tartja. Mi nem így utazunk. Nekünk maga a nagybetűs ÚT a lényeg, az úti cél csak másodlagos. A dögunalmas M1-M3 autópálya helyett hadd kalauzoljunk végig benneteket egy alternatív, élményekkel és természeti kincsekkel teli úton, néhány fénykép segítségével.
A távolság nem mondható vészesnek, ám a látnivalók sokasága miatt időben kell kezdeni a túrát, ha nem szeretnénk végigrohanni úgy, hogy nem látunk semmit. Tatától Esztergomig több módon is eljuthatunk. Dunaszentmiklós felé fordítottuk a kormányt, majd a Neszmélyi borvidék fellegvára, a Hilltop étterem mellett elhaladva kanyarogtunk le a Duna partra – az étteremtől csodálatos panoráma tárul az utazók elé.
A Duna folyását követtük egészen Esztergomig, a királyok városáig. Sokat most nem időztünk az egyébként csodálatos városban, inkább keresztülvágtattunk a Mária Valéria hídon és a túloldalon, Párkányban fogyasztottuk el a reggelinket. Érdemes átgurulni akkor is, ha nem erre folytatnánk a kirándulást, ugyanis teljes egészében láthatjuk a túlpartról az esztergomi bazilikát és a történelmi városrészt.
Párkányt magunk mögött hagyva, Garamkövesden keresztül vágtunk át a Börzsöny felé. Némi dimbes-dombos kanyargós rész után átgurtulunk az Ipoly felett, amely elválasztja egymástól Ipolyszalkát és Letkést. Észak felé haladtunk tovább – jobbra tekintve a Börzsönyt, balra nézve pedig az Ipolyt láthattuk magunk mellett. Hullámvasútszerű keskeny utacskán suhantunk, az egyhengeres megnyugtatóan dohogott a lábam között.
Hontnál néhány kilométer erejéig ráhajtottunk a 2-es számú főútra, de Drégelypalánknál le is tértünk róla – az volt a célunk, hogy lehetőleg alsórendű utakon, eldugott tájakat felfedezve haladjunk a célunk felé. A következő pihenőt Balassagyarmaton ejtettük meg, ahol a városközpontban megállva nyújtózkodtunk kicsit – a városháza homlokzata büszkén hirdeti, hogy nem máshol, mint a Legbátrabb városban tartózkodunk.
Szécsényig a 22-es utat követtük, majd a központban Hollókő felé fordultunk. Ha akarnánk sem tudnánk eltéveszteni a kis falucskát – Zsunypuszta után, az út mentén egy hatalmas kődarab, egy nagy fekete hollóval a tetején hirdeti, hogy itt kell letérni. Hollókő a Világörökség részét képezi. A Cserhátban elterülő, mindössze háromszáznyolcvan lelket számláló falu házai már több mint száz évesek, de mind a mai napig az aktív, természethez közeli életet hirdetik. Cseppet sem nevezhető unalmasnak vagy fásultnak a légkör – pezseg az élet, de közben a hagyományokat sem feledik az ott élők.
Az ófalu központjában egy fatornyos, zsindelytetős templomocska áll, amely szinte a falu jelképévé nőtte ki magát. A fehérre meszelt palócházak egyenesen visszarepítenek a múltba. Külön-külön épületben tekinthetjük meg a különböző mesterségek élő képviselőit és az általuk készített eszközöket.
1987-óta az UNESCO listáját gazdagítja a hatvanhét házikóból álló település – az első falu volt a világon, amely felkerült ide. Érdemes néhány órát eltölteni itt, kikapcsolni a gondolatainkat és ráhangolódni a mesélő múltra. Itt-ott macskák hömbölögnek, vagy éppen a turistáknak hízelegnek – eközben mosolygós helyiek kínálják a szebbnél-szebb portékáikat.
Aki azt gondolja, hogy egy skanzenszerű helyre kerül, ha Hollókőt meglátogatja, az nagyot téved – a falu igenis él és akadnak fiatalok is, akik tovább éltetik a települést!
Az időjárás kimondottan motorosbarát volt – reggel azért még jólesett a pulóver a kabát alatt, dél körül viszont a napsugarak vetkőztető funkcióra kapcsoltak. A szellőzőket is kinyithattuk a ruházaton, mielőtt továbbálltunk a következő látnivaló felé, amely nem más volt, mint a magyarországi buddhista közösség egyik legszentebb helye. Tar falucska mellett 1992-ben építettek egy sztúpát, amelyet maga a Dalai Láma szentelt fel.
A sztúpa körül komplett emlékpark található, amely végigkalauzol bennünket a buddhizmus történetén és fény derül arra is, hogy miként működött közre Kőrösi Csoma Sándor e vallás hazai elterjesztésében. Bepillantást nyerhettünk a nemrégiben épült csodálatos templomba is, ahol az itt élő szerzetesek végzik a napi meditációs gyakorlataikat.
Hollókő nyugodtsága is szép volt, de az itt leledző béke egészen varázslatos. Olyannyira kikapcsolt minket a hely energiája, hogy még a közelgő esőfelhők sem tudták a kedvünket szegni. Pedig közel húsz milliméter esőt ígértek a Mátra környékére az előrejelzések – pontosan arrafelé, amerre folytatnánk a kirándulást.
Alig, hogy nyeregbe pattantunk, már le is fordultunk az útról Mátraverebély-Szentkút irányába. Mintha egy teljesen más világba cseppentünk volna – koszos purdék mindenütt, az út közepén játszadozó iskoláskorú cigánygyerekek és a romos kerítések mögül előbukkanó rosszalló tekintetek kísérték az utunkat a mátraverebélyi katolikus templomig. Az ég kezdett borulni, csepergett is az eső, így a Szentkúton található nemzeti kegyhelyet kihagytuk – majd egy másik túra keretében tiszteletünket tesszük ott is. Nem volt alaptalan az aggodalmunk az időjárást illetően – Galyatetőhöz közeledve rendkívül lehűlt a levegő és az út is csuromvizes volt. Hála a Jóistennek, az esőfelhők végig előttünk szaladtak, így mi csak a munkájuk eredményét tapasztalhattuk – a tényleges folyamatból szerencsésen kimaradtunk. Egyre magasabbra kanyarogtunk a Mátrában, ezért a pulóverek is újból előkerültek a dobozból. Kékestető helyett Parádsasvár felé fordítottuk a Ténéré orrát – az ország legmagasabb pontján számtalanszor jártunk már, így most elég volt a tudat, hogy a közelében vagyunk. Inkább az új helyek felfedezésére tartogattuk az időt.
Recsk főutcáján az egykor eldugott kényszermunkatábort ma már jól látható tábla jelzi. Jó néhány kilométert kanyarogva, mélyen az erdő szívébe rejtve megérkezünk az ötvenes évek egyik legszörnyűbb ÁVH-s létesítményébe, amelynek helyén ma egy emlékpark és látogatóközpont szolgál a jelenkornak mementóul.
Újabb hálával tartoztunk a gondviselésnek – valaki ott fent nagyon szerethet minket, ugyanis először arra lettünk figyelmesek, hogy az út szélén hókupacok tornyosulnak. Az első gondolatunk az volt, hogy ez lehetetlen, hiszen június vége van. A gőzölgő aszfalt egészen kísérteties miliőt kölcsönzött a helynek. Megállva jobban szemügyre vehettük a hónak vélt csodát: borsószemnyi jéggolyók tömkelege hevert a fűben, a lezúduló csapadék által hatalmas kupacokba összetorlódva. Ha ez elkapott volna bennünket, akkor nem köszöntük volna meg. Esőruha ide vagy oda, mire belebújunk a hacukába, addigra bőrig áztunk volna – látszott, hogy rendkívül intenzíven érkezett a jégeső.
A gőzölgő úttesten nyugodt tempóban csavartam a gázt, néhol még bőséges vízátfolyás tette trükkösebbé a kanyarokat. Becéloztuk Eger városát, amelyről magyar embereknek nem hiszem, hogy sokat kellene mesélnem. Nem csak az odavezető kanyarok miatt érdemes ellátogatni a 16. századi Magyarország egyik jelentős végvárához, hanem a történelmi városrész hangulata is megér egy sétát. Az idő szűke miatt a várat nem látogattuk meg, csak kívülről szemléltük a hősies küzdelmek helyszínét.
A központban tett látogatás után Bogács felé haladtunk, de még egy rövid gyönyörködés erejéig megpihentünk egy út menti padon. A panoráma nyugtatólag hatott a tekintetnek – békésen domboruló szőlőültetvények, ameddig a szem ellát. Minden csupa zöld, a nap csak úgy szikrázott, miközben lovaskocsik kerekei nyekeregtek a kockaköveken.
Az egri repülőtér füves placca közvetlenül mellettünk terült el, így folyamatosan zümmögtek a motoros sárkányok, ahogyan fel-le szállingóztak. Alaposan kigyönyörködtük magunkat, az idő is egyre fogytán volt és még több mint 140 kilométer várt ránk. Mezőkövesdig meg sem álltunk, ott is csak azért, hogy rápillantsunk a térképre. Két lehetőség volt: vagy elkanyarodunk Tiszafüred felé, ezzel teszünk egy kerülőt, vagy becélozzuk nagyjából toronyiránt a Hortobágyot.
Természetesen az utóbbi lehetőséget választottuk, egy kis nyargalászás a pusztában nem árthat meg alapon. Nem bántuk meg a döntést – bár eleinte nagyon rossz minőségű, töredezett aszfalton gurultunk, később viszont enyhén hullámzó, de jó minőségű földútra tévedtünk. Érdekes módon, alföld létére ez a terület még a Bükki Nemzeti Parkhoz tartozik, egészen pontosan a Borsod-Mezőségi tájvédelmi körzetben barangoltunk egy tanösvény mentén.
A nap már kezdett ereszkedni a horizont felé, mi pedig Rózsa Sándor módjára porolva nyargaltunk Szentistvánról Tiszabábolnára. Tiszadorogmán egy kedves nénitől kaptunk némi útbaigazítást, így gyorsan megtaláltuk a kompot. Itt már loholnunk kellett a faluban, mert elmondása alapján este hatig jár a komp – hat előtt voltunk öt perccel.
Éppen a túlpartól pöfögött visszafelé a vízi jármű, fedélzetén egy seregnyi nyugdíjassal. A kompkezelő szíve megesett rajtunk és még egy plusz fuvar keretében áttelepített minket a Tisza túloldalára – ezúton is köszönet neki, nagy kerülőtől és időveszteségtől kímélt meg minket!
Egyek után Telekfalván dobtunk egy jobbost és egy kráterekkel megtűzdelt mezőgazdasági úton Hortobágy felé repesztettünk. Itt már mindketten éreztük a hátsónkat, mégiscsak lassan tizenegy órája úton voltunk – emelt fordulatszámon robogtunk, hadd csípje az olajat az a hatalmas henger!
Keresztülcsörtettünk a Hortobágy jelképévé vált Kilenclyukú hídon, hogy a tövében megállhassunk egy rövid szusszanás erejéig. A híd 167 méter hosszú és a Hortobágy folyó felett ível át, 1827 és 1833 között épült fel egy régi fahíd helyén.
Innen már tényleg csak egy köpés volt az utunk végpontja, Hajdúszoboszló. A 33-as főútról Nagyhegyesnél tértünk le a fürdőváros irányába. Itt még érdemes egy gyors kitérőt tenni a Kráter-tóhoz, amely egy érdekes, viszonylag fiatal természeti képződmény. 1961-ben keletkezett egy gázkitörés helyszínén. A kitörés hordalékából egy magas földsánc emelkedett, amely körbeöleli a körülbelül 200 méter átmérőjű tavacskát. A sáncot magas fák borítják, ez különös, a környező szántóföldektől eltérő mikroklímát biztosít a tónak.
A Kráter-tó után eljuthatunk akár végig földúton Hajdúszoboszlóig, de visszakanyarodhatunk az aszfaltra is. A szántóföldeken mindenütt nyulak és őzek rohangálnak, érdemes velük vigyázni – az egyre magasodó kukoricásból meglepetésszerűen képesek megjelenni és áthúzni előttünk.
A nap végére kellemesen elfáradtunk, jólesett leszállni a motorról és végre csak a pihenésre összpontosítani. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk az út során – azt hiszem érdemes volt ennyi időt fordítani a látnivalókra, így vált teljessé a nap. Ezt a túrát javaslom mindazoknak, akik szeretnének eltérni a szokásostól és nem rettennek meg egy kis kitérőtől sem. Két pont között nem mindig a leggyorsabb út a legizgalmasabb. Úgy tartja a mondás, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Én azt mondom, hagyd el nyugodtan – hidd el, jó lesz! A túra bármilyen motorral teljesíthető, ám számítani kell arra, hogy az aszfalt nem mindig makulátlan – a földutakkal száraz időben nem lehet problémája még egy sport-túra járgánynak sem, nem kell sajnálni, maximum egy kicsit poros lesz.
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »