A Négy Ország Túra – első rész

Jól esik egy hűvös téli napon visszagondolni a nyári élményekre – volt belőlük bőven, de most az egyik legszebbet szeretném megosztani veletek. Igazából Törökországba készültünk már bő egy éve, ez az utazás több tényező hatására sajnos elmaradt. Szokták mondani, hogy a pénz a legkevesebb, most viszont úgy nézett ki a dolog, hogy idő híján nem valósulhatott meg a program Ázsia kapujában. Bánatunkban úgy határoztunk, hogy legurulunk Horvátországba – Petra még úgysem látta a tengert, nagy élmény lenne számára is egy ilyen jellegű néhány napos motorozás. Az elhatározást tett követte, elkezdtünk szállás és konkrét helyszín után nézelődni. Végül egy kraljevicai szálloda, a Hotel Uvala Scott nyújtotta a legjobb ajánlatot egy három éjszakás csomagra. Kraljevica, régies magyar szóhasználattal Porto Re – ez az olaszból ered – a Bakari-öböl délkeleti csücskében fekszik. Ez a település van legközelebb a Krk-szigethez – ahová egy csodaszép híd vezet át, közvetlenül a szálloda mellől. Na, de ne rohanjunk ennyire előre!

Erre a szállodára esett a választásunk

A szállásfoglalás után kezdődött a tervezgetés, merre és hogyan menjünk. Hiába tengerpart, nem vagyok az a típus, aki képes egész nap elücsörögni a vízparton és közben süttetni a hasát. Szerencsére Petra is így gondolta – ha már elmegyünk nyaralni, ne csak feküdjünk, azt otthon is lehet. Egyetértettünk abban is, hogy elsősorban motorozni megyünk, világot látni, másodsorban csak pihenni. Tudtuk, hogy fáradtabbak leszünk a végére, mint mikor elindulunk  – de ez egy tartalmas nyaralás után természetes.

A tervezett útvonal – némi változás történt, de a lényeg megmaradt

Eleinte úgy állt a dolog, hogy egy nap alatt legurulunk a tengerhez – de szigorúan semmi autópálya! Egyhuzamban pedig hatszáz kilométer durván az út Tata és Kraljevica között, ami egész napos menetet jelent az alsóbbrendű és mellékutakon – mindezt úgy, hogy nézelődni nincs túl sok idő. Ha meg már lemegyünk a tengerre, akkor hazafelé sem kellene egy gyors, hazáig tartó sprinttel nyakon vágni az egész túrát. A Bike Maraton során kellőképpen megtetszett mindkettőnknek Szlovénia, kézenfekvő volt, hogy a hazafelé vezető úton jobban belevessük magunkat az ország gyönyörű természeti adottságaiba. Ha a Júlia-Alpokban járunk, miért ne menjünk át az osztrák Alpokba, Mariazell környékére kanyarogni? Így lett egyre hosszabb a kék csík az útvonaltervezőben és ilyen módon hízott duplájára az alapból tervezett távolság.

Itt még a tesztköröket futom az új hátsó dobozzal

Beszereztem egy topcase-t hátulra, mert a két oldaldoboz kevés lett volna egy hétre kettőnknek. Ez egy olcsó, műanyag doboz, univerzális platnival, amit sikeresen feloperáltunk a motor hátuljára – viszont így is eléggé ingatagnak tűnt, de egy barátom segítségével atombiztossá varázsoltuk. Kapott a doboz az aljára belülről egy fémlemezes merevítést, amit négy csavarral fogattunk a platnihoz. Egy aprócska imbuszkulccsal pár hajtás után eltávolítható, miután a zárat is kinyitottuk. Kicsit hosszadalmasabb pár perccel a művelet, mint alapállapotában, ellenben nem fenyegetett az a veszély, hogy elhagyjuk útközben az értékeinket. A két oldaldobozba a ruhákat, tisztálkodási szereket pakoltuk, felülre mehettek a technikai dolgok – úgymint fényképezők, videokamera, elemtöltő, mobiltöltők, térképek, pótbelsők, egy vastag lezáró lánc, egy súlyos tárcsafékzár, csere kesztyűk, esőruhák, elsősegély-csomag, egy sötétített plexi a napfényes tengerpartra, felcsatolható térdvédő, ha könnyítenénk a ruházaton. Szóval kellőképpen túl volt pakolva a doboz, mégis hibátlanul szolgált az út során – másfélszer annyi motyó fért bele, mint az ötször drágább gyári hátsó dobozba, ez sem mellékes.

Útra készen a Tehén

Mivel nem akartunk rohanni, így a távolságot lerövidítendő módon Balatongyörökre, rokonaink nyaralójába helyeztük át az indulási pontot. Ennek köszönhetően az első napra tervezett kilométer adag minimális volt, ráértünk reggel nyolc óra után nekivágni az etapnak. Bemelegítésképpen Cseszneknek vettük az irányt, hogy leteszteljem, miként fogunk kanyarogni az elkövetkezendő egy hétben. Zirc után bevettük magunkat a Bakony mellékútjaira és Herend után Nagyvázsonyon át a Balatonfelvidék csodálatos dombjai között kanyarogtunk Kékkútig. Itt kortyoltunk a hűsítő és kristálytiszta forrásvízből – innen egyébként finom ásványvíz is kerül a boltok polcaira. Egy kis nyújtózás után továbbálltunk Tapolcán keresztül a szigligeti vár felé, hogy onnan pár kilométer múlva befussunk a nyaralóba, ahol a kis keresztlányunk és a szülei már vártak minket egy finom ebéddel.

A kékkúti forrás

Az ízletes lecsó elköltése után elgurultunk Balatonfenyvesre, hogy kipróbáljuk a a kisvasutat. Magyarországon ez az utolsó gazdasági vasút – egykoron több ezer kilométer hosszban hálózták be ezek a Kárpát-medencét, hogy a majorokból, bányákból a nagyvasúthoz szállítsák azok rakományait. A kisvasút több vonalból állt, ma már csak a tizennégy kilométeres somogyszentpáli szakasz használható. Az augusztus végi táj nem nyújtott különösebb látványosságot – ellenben a jegyárus elbeszélésével. Este időben nyugovóra tértünk, hogy reggel korán elindulhassunk a határ felé.

A felkelő nap sugarai adták az erőt

A második nap reggele hamar és csípősen köszöntött ránk – augusztus vége felé a nappali hőmérséklethez képest jóval alacsonyabban állt a hőmérő higanyszála a hajnali órákban. Ilyentájt még az amúgy állandóan nyüzsgő Keszthely városa is az igazak álmát aludta – nyugodtan végigpöfékeltünk rajta, hogy azután a párás és nyirkos Kis-Balaton térségét is magunk mögött hagyva Csurgón, a református templom mellett megálljunk egy kicsit nyújtózkodni, reggeli torna jelleggel. A horvát határt Berzence után léptük át, egyből egy Gola nevezetű kis faluba érkeztünk, majd egy darabig a Dráva partján kanyarogtunk. Szándékosan nem Letenye felé óhajtottam menni, nem szeretem a tumultust – ebből úgyis lesz majd részünk az elkövetkezendő, tengerparti napokban. Krizevci után egy kis faluban éreztük, hogy kezd korogni  a gyomrunk, itt az ideje a reggelinek. A helyi pékség előtt leparkoltam, majd egy túrósnak tűnő, ámde sajtos péksüteményt vásároltam a boltos hölgy javaslatára. Az első falatnál meglepődtünk, mert édesre számítottunk, de végül jól esett a reggeli, aminek már sajnos nem emlékszem a pontos nevére.

Az utolsó magyarországi település a határ előtt

Számomra érdekes volt, hogy találgatás alapján próbáltam betartani a sebességhatárokat – a települések kezdete ugyan jól láthatóan ki van táblázva Horvátországban, ellenben a végükkel, ahol legtöbbször csak annyit venni észre, hogy elfogytak a házak és már talán lehet egy kicsit húzni a gázt. Mire ez szembetűnik, addigra megint beér az ember egy újabb lakott területre és így tovább. Legalább a fogyasztás jól alakult, 4,1 liter körül kért a Ténéré a mérsékelt, nyolcvanas-kilencvenes tempó környékén. A következő állomásul Zágrábot tűztük ki, a Káptalandombon található elegáns, neogótikus katedrálisával. Ez az első zágrábi székesegyház, amelynek építtetését maga Szent László rendelte el 1094-ben. Szent Istvánnak ajánlották volna eredetileg, azonban Szűz Máriának szentelték ezt a csodálatos templomot, amely rengeteg változáson esett át az idők folyamán – mai formáját a XIX. század végén nyerte el.

Mária mennybemenetele szobor a zágrábi katedrálissal szemben

A Kupa, a Mrenica és a Korana folyók találkozásánál, a Dinári-hegység lábánál fekszik Karlovac, magyar nevén Károlyváros. A városban nézelődve, a navigáció utasításait figyelmen kívül hagyva kiszúrtunk egy dombtetőt, rajta egy helyes kis kápolnával. Megérzésből ráleltem az odavezető útra, ami végül gyalogösvénnyé szűkült, majd visszafelé, az “újratervezés” szócska után bátran követtem a Garmin utasításait. Bosszúból, hogy eddig rá sem bagóztunk úgy döntött, hogy kiszúr velünk – egy autónyi széles, meredek utacskán elvitt egy lakóház tövébe, ahonnan egyből vérszomjas fenevad módjára viselkedő kutyák rohantak ránk.