Hirdetés
Zoli hosszas tervezés után azzal szembesült, hogy hiába tervezte meg alaposan a túráját a barátokkal, azok elmaradoztak. Kinek ezért, kinek azért nem volt alkalmas. Ezért úgy döntött, hogy a kitűzött Alpok túrát egymaga teljesíti. A túra kezdeti szakaszáról és az olaszországi barangolásról ide kattintva olvashatsz.
Ezen a napon kezdődött az Alpok hágóinak meghódítása. A napi cél Bormio volt, szintén magánszálláson. Alapvetően kerülöm a hoteleket ha lehet, sokkal érdekesebb helyi emberekkel megismerkedni.
Sirmionét elhagyva a Lago di Isola volt az első megállóm, ami egy gyönyörű tó az alpok déli szegélyénél, nem túl messze, nyugatra a Garda tótól. Itt megreggeliztem és mivel szép idő is volt, kirepültem a drónnal a tó fölé. Madártávlatból minden sokkal szebb, egyszerűbben át is lehet látni, hogy hol vagy, merre tartasz.
Innen tovább haladtam észak felé, de ahelyett, hogy egyből nekimentem volna a Gavianak, előbb felmentem a Passo del Vivione hágóra. Kicsit bizonytalan voltam tervezéskor, hogy megpróbáljam-e, mert ez egy első világháborúban épült utánpótlási útvonal, ami helyenként nagyon keskeny. Ellenben elég jó kaptatók, kanyarok vannak benne, ami nem annyira optimális egy akkora géppel, mint a Gold Wing.
De ha már ott voltam és időben is jó voltam, megpróbáltam és nem bántam meg. Az út sok helyen kb. egy autó széles, ergo ha szembe jön bárki, akkor valakinek tolatni kell addig, amíg nem találnak olyan helyet, ahol elférnek egymás mellett. Néhány kanyar előtt jó ötlet nyomni a dudát, hogy hallja a szembejövő, hogy jössz. Elég sok szikladarab és kő volt az úton, azért látszik hogy dolgozik az erózió.
A kötelező drónozás, fotózás és kávézás után továbbindultam az egyik kedvenc hágóm, a Gavia felé. Lefelé belefutottam egy friss földcsuszamlásba is, amit már a munkagépek el is kezdtek eltüntetni, hogy újra járhatóvá tegyék az utat. Már a vége felé jártak, úgyhogy nem kellett túl sokat várnom.
A Gavianál sem most voltam először. Már a Gold Winggel is megjártam korábban, csak akkor a másik irányból. Ez a hágó elég közel van a Stelviohoz, érdemes egy nap megcsinálni a kettőt ha úgy jön ki. A Passo Gavia kevésbé felkapott, sokkal rosszabb az útminőség, de értelemszerűen a forgalom is kisebb és ami nem elhanyagolható: gyönyörű! Utoljára amikor itt jártam egy kietlen marsi tájnak nézett ki: minden homokszínű, vörös és barna volt. Most nagyon sok volt a zöld. Felteszem, egy csapadékosabb időszak után érkeztem. Teljesen más arcát mutatta mint korábban, mintha új helyen jártam volna.
A Gavia egyik érdekessége egy szűk alagút, amiben nincs világítás és csak egy sáv széles. Kicsit hazárdjáték csak úgy simán bemenni, mert nem tudod jön-e szemből valaki. Itt is érdemes a dudával jelezni, vagy megállni pár percre előbb és nézni a távolban, hogy várható-e szemből érkező forgalom. Én a dudát választottam, mert az mint köztudott, mindent megold.
Miután a csúcson megkajáltam és kidrónoztam magam, végre összefutottam az első társasággal akikkel tudtam érdemben beszélgetni. Négy napig gyakorlatilag senki, akivel dolgom volt nem beszélt csak olaszul, úgyhogy többnyire elég szűk területre korlátozódott a kommunikációnk. Összecuccoltam és elindultam lefelé Bormioba.
Egy nagyon kedves, angolul is jól beszélő családnál volt a szállásom egy jól felszerelt, külön bejáratú vendégházban az impresszív 3000 pluszos hegyek között. A házhoz tartozék volt egy macska, akit megfelelő információ híján Lucifernek hívtam. Ő is nagyon érdeklődött a motor iránt, úgyhogy hamar összebarátkoztunk!
Mivel ez is egy izgalmasabb napnak ígérkezett az Alpok hágói között, korán keltem és útnak is indultam. Nem csak azért mert hosszú nap volt, hanem azért is, mert ez első állomás a közelben volt. A Stelviot ezúttal délről kezdtem magamévá tenni, mielőtt odaért volna a nagyobb forgalom. A Stelvio Pass egy legendás, bakancslistás tétel mindenkinek aki autózik, motorozik, bringázik.
Nagyon sok, szintén élvezetes hágó van még az alpokban, de kétségkívül a Stelvio egy nagyon jó egyveleget ad a legkülönbözőbb útszakaszokból, látványból, növényzetből és meredek, beláthatatlan hajtűkanyarokból, amik a déli oldal kivételével nincsenek mindenhol olyan szépen kibővítve, kerekítve, mint például a Glockihoz vezető Hochalpenstrasse. Nem mellesleg az egyik legmagasabbra vezető hágó is Európában.
Ha nem érsz oda elég korán, nagyon nagy forgalom tud lenni. Ez egyrészt rontja az élményt, másrészt veszélyesebbé is teszi az utat. Eddig minden alkalommal láttam minimum borulást (egy nekem is volt már korábban), de komolyabb balesetet is. Ha nagy forgalom van, akkor mindenképpen észnél kell lenni egyes útszakaszok meredeksége, beláthatatlansága és szélessége vagy inkább keskenysége miatt.
Bringások, lakóautók, személyautók, motorosok folyama, két irányba, sokszor olyan helyen, ahol csak egy-másfél autónyi széles az út. Bár még a nagy forgalom előtt feljutottam, nehezítette a dolgot, hogy sok helyen kőtörmelék, szikladarabok borították az utat, amit korábban még nem láttam itt. Ezúttal csak a déli oldalon repültem a drónnal, aztán tovább álltam mert a Stelvio többi szakaszáról már volt anyagom korábbról.
A fenti kötelező fotózás után irány kelet, majd Meranoból észak-kelet felé, SS44 és a Jaufenpass (vagy Passo di Monte Giovo, ha úgy jobban tetszik). Itt még nem jártam előtte.
Szerintem nem egy különösebben izgalmas szakasz, de jó az út minősége és a vonalvezetése is, úgyhogy kár kihagyni ha erre jár az ember. Érkezősebb motorral kifejezetten élvezetes lehet ha nincs nagy forgalom.
Innen az utam már a csodálatos Dolomitokhoz vezetett, ami megintcsak azon helyek közé tartozik, ahová bármikor visszatérnék. Ezt vártam a legjobban ezen a túrán, állandóan ott volt a “mikor érek már oda végre?” gondolat a fejemben. Pedig egészen pontosan tudtam a választ. Ez a terület szintén az UNESCO világörökség része. 18, 3000 méter feletti hegycsúccsal büszkélkedhet, úgyhogy nem csak a motorosok, de általában a természetjárók, kirándulók, hegymászók és síelők Mekkája is. Az időzítés itt is nagyon sokat számít, mert egyrészről nagyon nagy a forgalom szezonban, másrészről nagyon erős a lobbi, hogy bizonyos szakaszait és később az egész területet lezárják belsőégésű motorral hajtott járművek elö. Ezért is akartam kipipálni mielőtt még életbe lépne egy ilyen szigorítás.
Amikor én ott jártam akkor is volt már olyan nap, amikor nem lehetett megközelíteni a Sella Passt. Amennyire tudom a jelenlegi helyzet az, hogy napi 200 belsőégésű motorral hajtott jármű mehet be a Sella Passon túli szakaszra. 50 délelőtt és 150 délután, ami nem túl sok. Egy órát lehet bent tartózkodni. A szabályozás hétfőtől péntekig, reggel 9-től délután 4-ig van érvényben.
Engedélyt állítólag ingyen lehet szerezni a bejáratnál és egy ingyenes applikáción keresztül. Na most ez a helyzet is változhat, és változhatott is amióta én utoljára foglalkoztam vele, ezért mint mindig, most is érdemes utánanézni az aktuális állapotoknak. Nehogy ott derüljön ki, hogy nem tudsz bejutni. Na nem mintha nem lenne a környéken még kismillió gyönyörű hágó, amire nem vonatkozik a tiltás.
Én jókor érkeztem, még be tudtam menni. A Selláról látható az egyik legszebb tájkép. Nem csoda, hogy védeni próbálják ezt a ritka gyöngyszemet! A terület szépsége, egyedisége és törékenysége a videóban is elég jól érzékelhető, különösen madártávlatból. Mivel tudtam, hogy mit fogok látni, a 4 aksiból hármat ide tartogattam. És nagyon megérte! Tökéletes idő volt a repüléshez. Nagyon fogom sajnálni, ha egyszer már nem lehet majd ide egyszerűen bejutni, bár addigra talán már lesznek a környéken elektromos motor kölcsönzők, tehát lehet, hogy lesz kiskapu.
A Sella tetején beszereztem a matricákat a mai és a következő napokra is, hogy ne kelljen ezért megállni többször. A Pordoi élvezetes kanyarjai után csináltam egy hurkot dél felé, hogy elérjem az esti szállásomat Malga Ciapela-ban. Itt a címek kicsit szét voltak szórva, és a szállásadóm kontakt száma sem volt jó, úgyhogy kicsit komplikált volt megtalálni a helyszínt. De egy hotel recepcióján nagyon kedvesek voltak és segítettek. Telefonáltak párat és kiderítették, hogy hová kell mennem. Szerencsére csak pár kilométerrel voltam odébb mint ahol lennem kellett volna aminek nagyon örültem, mert ekkora hegyek között hamar sötétedik. A szállásom egy kis vendégház és étterem kiadó szobája volt. Alapvetően síelős környék, erre vannak berendezkedve. Itt mindenki beszélt angolul, ráadásul nagyon jó konyhája volt.
Na ez volt a sok matricás nap. Ezért is szereztem be egy helyen előre mindent az előző napon. Ez kicsit sűrű lett, de csak így jött ki a túra. Ezt kicsit élménymotorozásosra fogtam, kevesebbet turistáskodtam, amíg nem érkezett meg a nagy forgalom.
Ezen a napon sokkal korábban is indultam, mert először visszafelé kellett mennem a Fedaia Passon át újra a Sellához, amit most ellenkező irányból motoroztam végig, hogy eljussak a Gardinahoz. Itt muszáj volt elővennem újra a drónt. Az aksival azonban spórolnom kellett. Hátra volt két gyönyörű helyszín az Alpokban, a Valporala/Falzarego és a Giau.
Mindhárom gyönyör. És bár a Dolomitok bármely területe azonnal felismerhető, annyira jellegzetes a környék, ezek a nevezetes hágók mégis nagyon különbözőek. Ez az a terület, ahol egyébként egy hetet is simán el lehet motorozgatni, annyira sok és olyan szép helyek vannak, végig kiváló utakkal. Kicsit sajnáltam is, hogy nem jutott rá több időm, de próbáltam annak örülni, ami sikerült. A legnevezetesebb hágókat így is sikerült kipipálni, de maradt még bőven legközelebbre is.
Miután a Giau-nál is eltöltöttem nem kevés időt, indulnom kellett tovább, mert estére a Nassfeld Passon keresztül már Tarvisioba kellett érkeznem. Az pedig azért még odébb volt. Választhattam volna gyorsabb, egyszerűbb utat, de inkább alsóbbrendű utakon, kis falvak között szeltem az ausztriai szakaszt, majd érkeztem meg a Nassfeld Passon keresztül vissza Olaszországba, Tarvisio mellé a szállásomra.
Itt a szállásadóm, ismét egy idős hölgy volt, újfent csak olaszul beszélt, úgyhogy kicsit nehezen tudtunk kommunikálni, de végül is sikerült szinte mindent megoldani. Mivel kulcsot nem kaptam, majdnem sikerült kint éjszakáznom, miután sikertelenül próbáltam valamilyen táplálék után kutatni vacsorára. Nála 9-kor már fellőtték a pizsit és gondolom ahogy megszokta, be is zárta a bejárati ajtót. Végülis bejutottam, kiültem a teraszra, előszedtem a vésztartalék kajámat, és miközben elrágcsáltam, figyeltem a távolban alakuló irdatlan méretű zivatarfelhőt a naplementében. Miközben egyre jobban hízott, komótosan mozgott, pont abba az irányba, amerre másnap a Triglav után kell kanyarodnom…
Cimkék:
Szerinted milyen terepen egy 50 kilós kétkerekű, amely 200 newtonméterrel forgatja a hátsó kereket? A SUR-RON LightBEE egy új világot nyit meg!
Elolvasom »Zoli úgy döntött, hogy nem vár a többiekre, hanem elmegy motorozni és bejárja az Alpok 15 hágóját. Zoli okos, kövesd a példáját!
Elolvasom »A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »