Az a bizonyos legendássá vált hatvanhatos út

A legendássá vált hatvanhatos út az alfája és omegája az amerikai utazásoknak, és az azt körbelengő misztikumnak. Nem a hasitasis, horgászsapis kirándulásra gondolok, hanem a jószerivel lefordíthatatlan road tripre. Tudjátok, ugye? Amikor repeszt a Caddilac, benne néhány fiatallal. Vagy éppen a mi fajtánk, a szőrös motoros. Mindig van kaja, benzin és marihuana, hogy gondtalan legyen a lelki megtisztulás és az önazonosság megkeresése.

Ezt a táblát mindenki látta már legalább egyszer

Számtalan zenész, író és filmes szakember építette fel az elmúlt időkben a popmitológiát, ami ezt az utat lengedezi körbe. Csak hogy mást ne említsek Jack Kerouac az Úton című könyvében annyira jól megjeleníti azt, amiről én itt írni próbálok nektek, hogy csupán buta szócsépelésnek érzek mindent, amit ezután következhet. Tessék elolvasni azt, ha valakinek még kimaradt volna. Úgyis tombol odakint a tél!

A történelmi 66-os út

A legendás “Route 66” 1926-ban igazi újdonság volt, egy hiánycikk. Ez volt az első olyan út, ami összekötötte a gigantikus méretű Egyesült Államok keleti partját a nyugatival. Az eredeti út Chichagotól Los Angelesig tartott, és nyolc államot kötött össze. Ez esetleg nem mond eleget? Mondom másképpen: három időzónát foglal magába. Tehát elég hosszú ahhoz, hogy több napra legyen szükség az átszeléséhez, pont úgy, ahogy azt a filmekben is megjelenítik.

Az öreg benzinkutak a látványosság részét képezik

A Nagy Depresszió után – a világválságot nevezték így – számtalan kiábrándult család hagyta el az otthonát és indult el nyugat felé egy jobb élet reményében. Ekkoriban vált ez az út a remény szimbólumává, egy jobb élet kecsegtető ígéretévé. Az ötvenes évekre az út népszerűsége az egekbe szökött. Ez lett az amerikaiak benzinszagú El Caminoja. Családok, turisták töltötték a szabadidejüket a kilométerek leküzdésével. Mindenhol lakókocsik, motelek, éttermek nőttek ki a földből, illetve olyan látványosságok, mint a hüllőfarmok, vagy éppen a tepee-k, a jellegzetes indián sátrak.

1956-ban azonban Eisenhower elnöknek köszönhetően megkezdődött az autópálya megépítése, ami fokozatosan tehermentesíteni kezdte az eredeti aszfaltcsíkot. Ennek következtében egyes részei hanyatlani kezdtek, üzletek zártak be, sok útszéli étterem pedig kiürült. A magára hagyott területeken az útminőség rohamtempóban kezdett tönkremenni, 1984-re pedig már az utolsó szakaszt is felváltotta az autópálya.

Ami maradt: a 66-os út napjainkban

Mindezek ellenére az amerikaiak felismerték, hogy ez az út a történelmük szerves részévé vált, és elkezdtek vigyázni rá. Jótékonysági és kormányzati szervezetek közös munkájának és áldozatának köszönhetően a legendás hatvanhatos mintegy 85 százaléka újra használható állapotba került, és visszanyerte a régi népszerűségét. Na persze nem úgy, mint egykoron. Ma már turistacsalogató látványosság, az élménykeresők pénzlehúzdája.

Ma már nem a szőröstökű renegátoké ez az útvonal

Ennek persze az a következménye, hogy ma már az útvonalat bejárva nem élhetjük át ugyanazt, mint akik egykoron a reményt és önmagukat keresték. De ez talán nem is baj, más korban élünk, nekünk pedig meg kell teremtenünk a saját mitológiánkat, nem támaszkodhatunk csak arra, amit a korábbi generációk mutattak fel. Mindemellett azt gondolom, hogy sok motorosnak valódi vágyálma legurulni ezt az utat. A modern kor és a turizmus előnye, hogy manapság ezt egyszerűen meg lehet tenni. Vannak kifejezetten olyan autó- és motorkölcsönzők, ahol lehetőség van a keleti parton felvenni a járgányt, a nyugatin pedig letenni, így európai szemmel is teljesíthető a trip. Na persze olcsó az nem lesz…