Már februárban elkezdtük szervezni a 2015-ös esztendő 9-10 napos nagy motoros túráját. Nem sokkal később egy angol motoros ismerősöm, Dave jelezte, hogy mennek egy rövid 9-10 napos skóciai túrára. Na ja, minden relatív… A téli megbeszélés végén a lap alján a túra kapcsán egy szó szerepelt: MONACO! A főbb vonalakban már akkor megegyeztünk: körülbelül 9-12 nap, az indulás pontos napja az időjárás függvényében dől csak el, szállást így nem is foglalunk előre, de legalább egy helyen, talán Chamonix környékén (a Mont Blanc lábánál) két éjszakát maradunk, lesz mód a cuccok mosására is, így kevesebb pakkot kell vinni. A tavasz folyamán pontosítottuk az útvonalat, az osztrák, olasz, svájci és francia Alpokon keresztül irány a Côte d’Azur, majd lehetőség szerint nem pontosan azon az útvonalon vissza. Igazából csak az első és az utolsó napi szállásra volt tipp, Corvara településén Dél-Tirolban van ismerős, illetve Ausztriában Obervellachban egy Zimmer Feri.

A jó, a rossz, és a csúf

Beköszöntött a nyár, és egyre sűrűsödtek az események. Kawasaki ZR-7s motoromat június elején elvittem az időszakos szervizre, de még mindig nem készült el, mert cserére szorultak a szívószelepek. Az alkatrészek viszont július közepéig sem érkeztek meg Japánból. A Bike Maraton hétvégéjére béreltem egy frankó Kawasaki Z-300-ast, de a július második felére tervezett közel 4’000 kilométeres túrához kellett egy másik motort szereznem! Bérelni hosszabb távra úgy, hogy külföldre is megy vele az ember, nem igazán járható út. Megkérdeztem hát a szervizes fiúkat a Full-Gasnál, ahol a motorom várt az alkatrészre, hogy a náluk lévő 50-100 használt motorból melyiket ajánlanák Monacóig meg vissza. Több esélyes – Suzuki, Yamaha, Honda, majd egy Kawasaki is – felkerült a listára. Egy ritka ronda, ha nem a valaha készült legrondább Kawasaki, egy ER-6n. A Kawa metálzöld szín nagyon mutatós, oldalról teljesen rendben is van, de szegény moci eleje irtó ronda.

Innen nézve nem is csúf

Lehet, hogy Kawasaki szindrómám van, hogy mégis ezt választom? A rövid próbaút végül meggyőzött, vezetett szervizkönyv, egy tulajdonos, ezzel nem lesz gond. Meg is egyezünk a Bamakót megjárt Szigorú Főnökkel, egy hónap múlva, 5’000 plusz kilométerrel az órájában fix áron visszaveszi a motort. Gyors olaj- és fékbetét csere, a hátsó dobozom tartókonzolját átteszik a ZR-7s-ről, más teendő nincs is. Igyekeztem hamar összeszokni az ER-6n géppel, hogy ne rontsa el a túrát, így még az indulás előtt lezavarok vele majdnem 1’000 kilométert itthon. Persze bosszant, hogy nem a saját, megszokott motorommal megyek. A gép teljesítménye papíron csak pár lóerővel tér el a saját motorométól, de az 739 köbcentiméteres karbis soros négyhengeres, ez meg injektoros 649 köbcentis sorkettő. Sokkal huligánosabban viselkedik, kettesben, sőt durvább kuplungozással még harmadik fokozatban is emelgeti az Er-6n az elejét. A fék kellőképpen harapós, de jól adagolható.

A gépen lévő Pirelli Angel gumikról eddig csak jókat hallottam, bár meglep, hogy az egyik gumi Németországban, a másik viszont Kínában készült. A középállványt viszont lespórolták, a karbantartás (mint láncolajozás) vagy téli tárolás során elkélne. Az üléspozíció jó, egyenes derékkal ülök, nekem a lábtartó van hátrébb az ideálisnál. A futómű rendben, kisimítja az úthibákat és gyerekjáték döntögetni is. A blokk karaktere jó, jobban ráz ugyan, mint a négyhengeres, nem vészes, de jobban elfárad a csuklóm. Saját, 5 sebességes motoromon mindig váltok a nem létező hatodikba, itt pont fordított a helyzet, gyakran 4. vagy 5. fokozatban mentem már huzamosabb ideje, mire leesett, hogy van itt hatodik is.

2015.07.24: Indulás!

Hajnali indulás, Szombathelynél lépünk ki, irány az osztrák autópálya, hogy nyerjünk egy kis időt, majd visszafelé tekergünk a sógoroknál, ha az idő(járás) engedi. Feistritz an der Gailnál azért lekeveredünk az A2 autópályáról, tankolás, majd irány a 111-es út és az első hágó, Nassfeldpass – vagy lévén hogy az olasz határhoz vezet, Passo Pramolo. Hangulatos kis olasz falvak következnek, a gyér táblázás miatt kicsit el is keveredtünk, egy néni igazít minket útba. Pontebba után a 112-esen Dordolla felé fordulunk, majd hogy haladjunk is, az SS52-es és SS51-es úton Pieve-ig maradunk a főúton. Két hágó, Passo Cibiana és végül Passo Campologno útán érünk Corvarába. A nap végére 773 kilométert mutat a napi számláló. Kezdetnek nem rossz!

2. nap: Corvara, Dél-Tirol, Olaszország

Corvara reggel

A panoráma, ami reggel fogad, besza-behu. Az előző napi hegyek is szokatlanok voltak egy somogyi dombokhoz szokott szemnek, de most egy síparadicsom kellős közepén vagyunk, csak lévén hogy július van, jóval több a kerékpáros, mint a síelő. Nagyon durva, hogy 2’500 méternél magasabb hegyekre is feltekernek és ijesztő, ahogy onnan leszáguldanak. Napközben belebotlunk egy motoros baleset helyszínelésébe, a mentők még embereket ápolnak, a motorok még az oldalukon fekszenek, jó pár tűzoltó is a helyszínen. Óhatatlanul óvatosabban húzzuk a gázt a következő pár órában.

A Gavia-hágó a nap fénypontja, bár elérjük a felhők magasságát, és lóg az eső lába is. Az egy sávra szűkülő szerpentinen minden egyes hajtűkanyar orosz rulettre hasonlít. Ha egy holland lakóautó jönne szemből, akkor már nem lenne sok gondunk a nyugdíj előtakarékossági számlával. 2’652 méter magasságig vezet az út, fent már csípős a hideg.

Passo Galvio, elértük a felhőket

Lefelé még jóval 2’000 méter fölött 19 darab Volkswagen bogárhátúból álló konvojjal futunk össze. A legjobb esetben is 40-50 éves gépek szemmel láthatóan simán vették az akadályt.

Bogarasok…

A Grödner hágó után jött a Mendola, Tonale, az előbb említett Gavia, Berninapass, és Malojapass – már nem is számoljuk, csak élvezzük a hágókat!

Naplemente tájékán szállás után nézünk. A német és angol nyelvet elég jól beszélem, az eddigi túrákon nem is nagyon akadt nyelvi gond, mindig meg tudtuk magunkat értetni. Most viszont egyetlen szót ért meg az olasz hölgy, akinél szállást keresünk, „Frühstück” azaz reggeli. De a válaszából meg mi nem értjük meg egykönnyen, hogy akkor kapunk reggelit, vagy sem. Este már csak egy röpke chiavennai városnézésre és vacsorára van erőnk. A „La dolce vita”-ba csöppenünk, amikor három olasz lány szelfizik egy szökőkút peremén.

Édes élet

3. nap: Piuró, Olaszország

Reggelit végül kaptunk, bár felvágott az nem volt az asztalon, csak lekvár. Mindig is bélpoklos voltam, egy tonhalkonzervvel úszom meg a lekvármérgezést. Tízóraira pedig magunk mögött hagytuk a Splügenpasst. Az út hangulata lefelé tisztára olyan, mint a Transzfogarasi út Erdélyben.

Passo Galvio, túl a csúcson

Splügenben, az első svájci településen egy kis sajt és souvenir vásárlást követően majdnem zakózik egyet Kornél barátom. Finoman indult, a kormány már elfordítva, majd a motor lefulladt, a motor pedig balra dőlt. Alig bírja bal lábával megtartani a súlyt. A legnagyobb bosszúságom persze az, hogy még nem ment a GoProm… A 13-as úton érintjük a San Bernardino hágót, tovább nehezíti majd a hágók megjegyzését, hogy két nap alatt három Szent Bernátról elnevezett hágón haladunk át. Locarno-ban jóval több pálmafát láttam, mint amennyire a Svájcról bennem élő kép (óra, tehén, hegyek) szerint lennie kéne, a szomszédos településről pedig óhatatlanul beugrik a család első modern nyugati autója, egy Opel Ascona. Nemsokára újra Olaszországba érünk, a 337-es úton Domodossola következik, majd nem sokkal később a Simplon Pass.

Svájc így fogad: Splügenpass

Brig, Sion, Martigny a 9-es úton dög unalmas, egyedül az autópark tanulmányozása okoz néha egy kis örömöt. Régi és új Mini egymás után, majd egy Ferrari szalon, azután egy Need for Speed-en nevelkedett Toyota, majd egy olyan udvarias Porsche, amilyet Kelet- Európában hiába is keresnénk. Még Svájcban, a határ előtt nem sokkal túlesünk az első automata benzinkúton, ahol persze előbb bankkártyával fizet, majd utána tankol az ember. Szerencsére addigra már kiismerem annyira az Er-6n 4 liter/100 kilométer körüli fogyasztását és a napi számláló alapján bátran blöffölök. Svájcban és Franciaországban is 1,58 körül volt benzin literje, de míg itt svájci frankban, a túloldalom már euróban… A svájci-olasz-francia hármashatártól nem messze, Olaszországban Étroubles-ben szállunk meg. A vacsorával megint mázlink volt, fenséges pizza és a ház bora is megfelel ízlésünknek, és még magyar pénztárcával mérten is vállalható.

4. nap: Étroubles, Olaszország

A 26-os úton haladunk, hamar le is esik, hogy miért a Mont Blanc Nyugat-Európa (egyik) legmagasabb hegyének neve. Ez még július végén is tök fehér…

Ha Magyarországon lenne, mi is Fehér Hegynek hívnánk

Immáron a harmadik San Bernard hágó után átlépünk Franciaországba, a túrán a harmadik új ország számomra. Kornél figyelmeztet, hogy a galloknál kanyar közben is drasztikusan változhat az út minősége. Úgy látszik, ő még nem motorozott Kálóz, Sárkeresztúr és Hantos környékén, de azért próbálom megfogadni a tanácsot.

Vive la France!

Síparadicsom-síparadicsom hátán, Val D’Isere-ben állunk meg egy Spar előtt. Az élelmiszer kereskedelem nem áll messze tőlem, elidőzök a boltban egy darabig. Dom Perignon pezsgő 199 euróért a polcon, messze elkerülöm, a francnak sem hiányzik, hogy a túra tervezett üzemanyagköltségének több, mint felét leverjem a polcról. Az persze meg sem lep, hogy itt a bor és a sajt választék ott kezdődik, ahol nálunk itthon véget ér. Konzervjeim fogytán, bagett, sajt és innivaló kerül végül a kosárba. A D902 Nagy Alpesi úton haladunk tovább, a Col D’Iseran következik a maga 2’770 méterével. Felfelé egy francia rendszámú Peugeot irtó tahó módon tart fel minket, óráknak tűnik az a pár perc – gondolom ez az ő személyes büntetése még Trianonon mellé. Azért megmutatjuk neki, mi a magyar virtus.

2’770 méter magasra motorral? Semmi! Na de biciklivel!!!

Itt szabadjon megjegyeznem, hogy ezt az egy esetet leszámítva csak pozitívan tudok nyilatkozni a francia emberekről, mindenki kedves, segítőkész volt, bár tény, hogy (honfitársainkhoz hasonlóan) sokan nem beszéltek anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet. Fent a csúcson leállítom a gépet, pár másodperc múlva kis kotyogás, mint amikor fő a kávé. Az erőltetett menet és az alacsonyabb légnyomás megtette a hatását, forr a víz. Beindítom a motort hogy hűljön, lég-olaj hűtésű motorhoz vagyok szokva, ott nem volt ilyen gond.

Inkontinencia? Bárkivel előfordulhat…

Mivel nincs középállvány, nem egyszerű egyedül a hűtővíz szintjét sem ellenőrizni. Kis tócsa van a motor alatt, de a vízszint még így is rendben. Lefelé haladva hókupac van az út szélén, de Kornélt nem tudom egy kis nyár közepi hógolyózásra rábeszélni. Mondjuk az igaz, az ilyen hóról írja azt a kezdő hegymászók kézikönyve, hogy ebből már nem főzünk teát… Briancon után tovább a D902 úton a 2’360 méter magas Col’d Izoard meg se kottyan a motornak, nyomom is neki rendesen, igaz, én pár kanyarral a csúcs előtt majdnem eltaknyolok – a sávok között kis szurokcsíkon megcsúszott az első kerék, a bal lábammal fogom meg a motort.

Vagy 50-szer megnéztem a videót, mire rájöttem

Gyönyörű lett volna itt eldobni a motort, és faágakkal, csiganyállal javítani a letört kuplungkart. Arról nem is beszélve, hogy ebben a magasságban már fű sem nagyon nő, így sem faág, sem csiga nem állt volna rendelkezésre.

Cserébe viszont egy helyi vállalkozónak köszönhetően elkészült a túra legjobb fényképe, a hágó teteje előtt profi felszereléssel fényképezett egy srác, amit ott helyben, vagy később, akár otthonról, az interneten keresztül is meg lehetett vásárolni. A weboldal címének és a pontos elhaladási időpontnak az ismerete megfizethetetlen, minden másra ott a Mastercard és a Photoshop.

Photoshop! Kornél ment elöl…

A Col de Vars után a 2’802 méter magas La Bonette is terítékre került még aznap, ha minden igaz, ez Európa (de legalábbis Franciaország) legmagasabban fekvő aszfaltozott útja.

Col D’Izoard, az egyik legemlékezetesebb hágó

Mire legurultunk a fenséges panorámát nyújtó csúcsról, el is érkezett a szálláskeresés ideje. Olvastam korábban, hogy ez Franciaországban nem egyszerű, de hogy ekkora szívás lesz, arra nem voltam felkészülve. Egy kisebb pékségben kértünk segítséget, az eladó persze egy mukkot sem beszélt más nyelven. A „Bed and Breakfast” fogalmát még megértette, de a válaszát már nem igazán értettük.

Akasztják a hóhért. Az unortodox állványom miatt hullámzik a kép

Az viszont gyanús volt, hogy nem településen belül, hanem vagy 20 kilométerre fekvő kis faluba irányított, egy kis motelbe. Bölcs előrelátással bagettet, kolbászt, és egy üveg bort vettünk, mintegy megköszönve az útbaigazítást. A motelben persze telt ház, és lövésük sem volt, hol járhatnánk sikerrel. Előkerül a Navigon program érdekes helyek a közelben opciója, javasolt is egy szezonális, és egy régen bezárt hotelt. Négy-null oda, és ez még csak a félidő volt. Nem akartunk a tengerpartig elmenni, attól tartottunk, hogy ott drágább lesz a szállás, de nem volt más logikus útirány.

Mindennek a teteje

Útközben láttunk pár lakóautóst, akik már békésen pihentek és a sörüket ihatták. A hágókon lehagytuk őket, most viszont ők álltak nyerésre, mint a teknős a nyúl ellenében a mesében. Érezni lehetett a tenger közelségét, már majdnem elfogadtuk a kudarcot és és a kétségbeesett helyzetünket kihasználni akaró gyorsbüfés ajánlatát, aki egy disznóólnak sem alkalmas lukat akart nekünk kiadni, de végül továbbálltunk. Egy urat és talán a lányát szúrtam ki, épp plakátokat szedtek le, megkérdeztem, hogy tudnak-e szállást javasolni. Emberünk telefont ragadott, mondta, hogy a közeli faluban szerinte lesz szállás, ismer egy jó helyet. Beszéltek, hallottuk, hogy „uií” a válasz, a navi ismerte is a címet. Még annyi útbaigazítást kaptunk, hogy frankó kanyargós út vezet oda, nagyszerű a konyhája a szálláshelynek, várnak minket és hogy 55 euró. Ez utóbbi kicsit sokkolt, de még mindig olcsóbb, mint ha levertem volna a drága Dom Perignont. Felfelé menet csak annyi történt, hogy egy hajtűkanyarban egy tűzoltó autó majdnem kivasalt, ha oldalsó dobozaim lettek volna, a bal oldalit nem csak fényezni kellett volna.

Panoráma

A helyszínen pizsamás ember nyit ajtót, lealkudom 50-re a szállást, majd kiderül, hogy nem fejenként, hanem kettőnknek. A szoba, amit kapunk pöpec, ráadásul két külön hálóhelyiség és egy frankó terasz is van, és nagyobb a fürdőnk mint az az egész nem EU konform disznóól. A vacsorát persze csúnyán lekéstük, még jó, hogy bevásároltam a pékségnél. A szálláskeresés ellenére „magasan” ez volt az eddigi legjobb nap!

5. nap: Levens, Franciaország

A cél ma Monaco! Levens-ből támadunk, Nizzát éppen elkerülve haladunk a cél felé. Monacótól nem messze egy építkezés miatt motoros áll mellénk, megkérdem angolul, hogy jó felé megyünk La Turbie és Monaco felé. A fekete Varadero-s srác visszakérdez magyarul: „Mi van?” Erre kicsúszik a számon egy „B@zd meg…” Monaco egésze egy giga dugó, ha kocsival mentünk volna, még most is ott keveregnénk a Rolls-ok, Ferrarik, Aston Martinok között.

Egy a sok közül

Lépten nyomon a Forma 1-es pálya nyomait keressük, egyelőre nem túl nagy sikerrel. A kikötőben leparkolunk egy Kawasaki J300-as és egy Piaggo robogó mellé, amit alaposan leláncoltak a gigajachtok mellett. A bevándorlóktól, vagy a magyarok nyilaitól retteghetett így a tulaj?

Kikötő. Akik révbe értek…

Nem sokkal később egy taggal beszélgetünk a Lady Ann Magee jacht személyzetéből. Szeptemberig Monacóban állomásoznak, majd áthajóznak Floridába, márciusban pedig jönnek vissza. Ez ám a mókuskerék! Este nézem a Google-on, a hajót heti 200’000.- EUR áron ki is bérelhettük volna. Nem gyenge, egy átlag magyar fizuból 25 év alatt ki lehet csengetni egy heti bérleti díjat! Miután megnéztük a kikötőt, megtaláltuk az alagutat, keresünk egy strandot. Jól szituált házaspár babakocsival sétál el előttünk, anyuka mondja magyarul: „Ugye milyen sok itt a német?” – Én már lököm is csípőből a választ: „Azért magyar is akad egy-kettő…” 🙂

Lady Marina

Letámasztjuk a motorjainkat, majd megcsodáljuk, hogyan száll fel egy helikopter a Lady Marina jacht fedélzetéről. Biztos, nem akar úgy járni, mint a Costa Concordia, és inkább nem közelíti meg a partot, vagy nem telik csórikáimnak a kikötőben helypénzre.

Ez drága lesz!

Két rendőrös sztorink is lett, Kornél kis híján elütött egy motorral behajtani tilos tábla mellett álló rendőrt, aki udvariasan visszafordított bennünket, majd a Forma 1 pálya nyomait keresve egy körforgalomnál Kornél besorol, én nem foglalkoztam a macisajt táblával, mentem utána. A kétsávos körforgalomban mellém sorol egy autó, menet közben kinyitja az ajtót és kikiabál: YOU ARE DRIVING DANGEROUSLY! Mondom Sorry!, erre a rend egyik másik éber őre fütyül, és kiállítja a forgalomból az autóst. Én kikanyarodtam jobbra a körforgalomból, megállok az út szélén nyomok egy like-ot a rendőrnek, mutatom semmi gond, aztán mehetett mindenki tovább.

Na, húzzunk innen!

A több napi folyamatos hajtás után jól esik egy kis (nap)fürdőzés az ingyenes (!) strandon. Lassan már fel sem kapjuk a fejünket a mellettünk elrobogó autócsodák bődületes hangját hallva. Az előző napi, 2’500 méter feletti hágók után csupán 1’300-ig jutunk, de a monacói forgatag és a meleg után valahogy nem is kívánunk sokat gurulni. A Monte Carlo Rally nyomait is felfedezzük pár helyen, otthon készültünk, meg is találunk pár remek szakaszt.

A rallyversenyző navigátorának utolsó mondata? ILLETVE…

Talán még fél hét sincs, mire visszaérünk a szállásra. Kézzel lábbal megkérdezzük, mi a helyzet a vacsorával. Gyorsan adjuk le a rendelést, különben nem kapunk – no, az étlap viszont franciául van. Google Translate a barátunk, ki is derül, hogy a Raviolis Maison Servis avec Civet de Porc Facon Grand-Mére nem más, mint Házi ravioli sertés raguval nagymama módra. Amíg készül a vacsoránk, van időm felpecázni a ruháimat a szőlőlugas tetejéről, pár kimosott pólómat lefújta a szél a teraszról. Négy gumipók és egy 220 voltos hosszabbító sorba kötve elegendő, hogy az érkező vendégek álmélkodása mellett megmentsem a cuccaimat.

Mongyő! Omlett dü fromázs?

A főpincér viccelődik velünk/rajtunk, segít a borválasztásban, így a remek fogást leöblítjük a Chateau Saint-Pierre 2014-es fehérborával. A desszertként felszolgált sajttál akkora, hogy önmagában elég lett volna vacsorának, Kornél ennek megfelelően bivalyokkal is álmodik az éjjel.

6. nap: Levens, Franciaország

Víz és olajszint OK, a motorok rendben, de mi még az előző napi vacsora hatása alatt vagyunk. A Google segítségével egy kis levelet fordítunk ahhoz az üveg borhoz, amit az idetelefonáló jótevőnknek szánunk, és fájó szívvel hagyjuk el Levens-t. Monaco kipipálva, de akárhogy is nézzük, megyünk hazafelé. Az N202-n majd az N902-n haladunk, a Col de la Cayolle hágó után elérünk Barcelonette-be.

Valahol Európában

A pár héttel korábban történt sajnálatos repülőgép balesetnek semmiféle nyomával nem találkozunk, de óhatatlanul belegondol az ember, hogy a történelem során egy-egy rossz döntéssel egyesek emberek százait, vagy akár millióit rántják magukkal… Idáig szerencsénk volt az időjárással, de ma egy 2’000 méter feletti hágón kelünk át zuhogó esőben, ködben. Bárcsak elhoztam volna az anyósomat. Akkor most mondhatnám, hogy a Col du Galibier-en még megvolt!

Monaco – hőség, Alberville – eső. De a hajam még mindig tökéletes!

Esőruha természetesen van, egyedül a kesztyűm nem bírja a folyamatosan zuhogó esőt. Benzinkútnál kiakasztott vékony műanyag kesztyűvel próbálok javítani a helyzeten, nem sok sikerrel. Átázott holmiban, hűvös időben nem olyan nagy élvezet motorozni, de még otthon, indulás előtt azt mutatta az előrejelzés, hogy nagy valószínűséggel elkapunk majd egy hidegfrontot.

Rain Man

A tájból így persze semmit nem látunk, és lassabban is haladunk, a kanyarvadászat pedig felejtős. Küzdünk az elemekkel, és a pocsékul vezető holland és dán gépkocsivezetőkkel. A Mont Blanc környékén szeretnénk szállást találni, egy útlezárás miatt végül Combloux-ban kötünk ki az esőben.

7. nap: Combloux, Franciaország

Március 15-én hó? OK. Na de július 30-án???

Az esőfelhők elvonultak, reménykedünk, lesz módunk a Mont Blanc-t egy kicsit jobban szemügyre venni. Chamonix-ből egy szomszédos csúcsra, az Aiguille Du Midi-re visz fel a lift két részletben 1’020 méterről egészen 3’842 méteres magasságig. A felvonó nem annyira para, mint ahogy a leírások írják, és nekünk ma várni sem kellett sokat. Fent hólapátos emberek kapirgálják a flasztert, és van aki a csúcsról gyalog indul lefelé, de hegymászókat is kiszúrunk a hóban, akik a 4’810 méter magas csúcsot támadják.

Első a bizontonság! Sisak, láthatósági mellény? Pipa!

Persze olyan is akadt, aki jócskán alul készülte a dolgot, és rövidnadrágban toporog a metsző szélben, neki ezúton is gratulálunk! A kilátás pazar, a lélegzetünk is eláll, vagy csak a ritkább levegő miatt esik nehezünkre a lépcsőzés? A durva az, hogy a tengert is látni véljük, pedig akárhogy is számolunk, az legalább 200 kilométerre van!

Mára napos vagy ködös időt mondtak?

Visszafelé elidőzünk a 2’317 méter magas közbülső állomásnál. A büfé egyik fele ködbe burkolózik, a másik felén ragyogó napsütés, harsogó zöld fű, és apró színes virágok. A látkép percről-percre változik, ahogy a felhők illetve a pára gomolyog, de ez a kettősség végig megmarad.

Ki gépen száll fölébe

Ha nem lennénk kukacok, bő két és fél óra alatt le is gyalogolhatnánk, de inkább élvezzük egy kicsit a napsütést, majd lemegyünk a felvonóval. Lefelé még egyszer megcsodálhatjuk a gleccsert, ami szinte a település széléig ér. Itt nem okoz gondot, hogy hűtsünk le sört nyáron a haveroknak, ha bedöglött a frigó. Egy pékségnél ebédelünk: bagett, cézár saláta, sütik – most sem csalódtunk, egyedül a villáért kell szájkaratéznunk az eladóval.

Harapjunk valamit!

Megtankolunk, gondolkodunk rajta, hogy még ma tovább álljunk, de győz a józan ész: pihenéssel, bevásárlással telik a délután többi része. A szállodába visszaérve kapunk egy kis kritikát a recepcióstól: a szobában tilos enni. Oké, akkor lecuccolunk az étkezőbe – erre meg kiderül, ott hozott kaját nem majszolhatunk. Semmi pánik, kiülünk a hátsó teraszra, bár a Mont Blanc-t pont nem látjuk, de a kilátás így is mesés.

A Mont Blanc

8. nap: Combloux, Franciaország

Határozottan hazafelé vesszük az irányt, a mai végcél Livigno lenne. Az N506-on haladunk, elhaladunk a Mont Blanc lábánál, majd újra hágók következnek: Col des Montets és a Col de la Forclaz, utóbbi már Svájcban. Martigny-nél kisebb technikai problémánk akad, kiderül, Kornél szöges gumival nyomja. Van itt egy remek gumiszerviz, amit egy korábbi túráról ismer – egy defektes útitársa azonnal, készletről kapott azonos mintázatú gumit. De nekünk annyi eszünk nincsen, hogy beguruljunk oda. Sion, és Brig következik, majd végül teljesül a vágyam, a Furkapass tetején hócsatázunk egy rövidet.

Hohó!

A hágón egy McLaren parkol mellénk, amiből ezúttal sem egy kigyúrt kopasz száll ki, kacsaszájú háziszárnyasával, hanem egy idősebb úr, egyedül. Az Oberalp Pass előtt komoly építkezés, egy dombtetőre, helikopterekkel szállítják a betont. Talán stadion? Kicsit arrébb a hágón megállunk enni. Jön egy mentőhelikopter, kiszállnak, pakolásznak emberek, majd a helikopter balra el. Pár perc múlva visszajön, kiszállnak, pakolásznak, megint elrepül. Kornél kérdi talán gyakorlat? Pár perc múlva jön a pincér hölgy vissza, majd mondja magyarul: „Nem gyakorlat…” – Békésben volt részmunkaidős egy óvodában 45’000.- forintot keresett. Itt vagy tízszer annyit…

Gyakorlat?

Megállunk tankolni, kérek egy fogót, és kihúzzuk a szöget, ami szerencsére nem befelé, hanem a futófelülettel párhuzamosan fúródott a Suzuki hátsó gumijába. Az autópark itt is durva, Barracuda muscle car, Audi R8, Jaguar E-type, ismét öregúr Ferrarival.

Nem érdekel a regisztrációs, meg a súlyadó, jöhet!

Estére Livigno-ba érünk, egy üzlet kirakatában a 4,5 literes 12 éves Johnny Walker Black Label 108,80 EUR ára kapcsán el is gondolkodom, hogy ha kidobom a szennyes cuccaimat, talán beférne egy, vagy két üveg a hátsó dobozomba. Azontúl, hogy télen komoly itt a lavinaveszély, ÁFA mentes a település, mint a reptéri DUTY-FREE shopok, bár jövedelemadót kell fizetni.

Defekt spray? Hoztunk!

Egy akku az indulás előtt sebtiben vásárolt GoPro-hoz jól jönne, de a hazai árakhoz képest nem tűnik olcsóbbnak a kínálat. Jellemzően még ebéd előtt lemerült a kamera, kaja közben kap közel egy óra töltést egy power bankről, majd újra lehetett rögzíteni az élményeket, de bosszantó, amikor lemerül és nem tudok valamit megörökíteni. Az üzemanyag árak is nagyon kedvezőek Livigno-ban: míg Magyarországon ekkor 396 forint körül volt a benzin literje, Livigno-ban átszámítva 315-re jött ki. Az út során Bolzanoban tankoltunk a legdrágábban, kereken 500 rorintra jött ki a nafta egységára!

9. nap: Livigno, Olaszország

A motorok mai is garázsban aludtak, Harley-k, Lancia Delta Integrale-k és egy Piaggo Ape társaságában. Marha hideg van, győzünk felöltözni, ráadásul szemerkél is az eső. A benzinkútnál kicsit korosabb német motorosok mosolyognak rajtunk, ők rutinosan, utánfutón viszik haza a motorokat, megússzák a mai zuhanyt. Ehhez mi most még túl fiatalnak érezzük magunkat. Akaratunk ellenére belefutunk egy 12 eurós útdíjba, valami nyomi kis alagútnál. Nem lehet hosszabb, mint a 4-es metró Kelenföldtől Felcsútig. A pénztáros azért meglepődik, amikor kiteszek egy zacskó euró fémpénzt, kapirgál, mint kiskakas a gyémántfélkrajcárért, mire összeszedi a két főre eső útdíjat.

Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk…

Az Ofenpass esőben nem olyan nagy móka, de szerencsére javul az idő, Kastelbellnél, Merano-ban már csak felhős az idő, nem esik. Egyedül a Jaufenpass jelent egy kis felüdülést, lefelé szembe jövő motorosok vadul integetnek, hogy lassítsunk. Egy autó és három motor az út szélén, kedélyesen beszélgetnek. Az egyik motoros besokallhatott, és a felfelé tartó autó bal elejével, oldalával ütközhetett. Bolzano, majd Ausztria, Lienz következik. Egy remek fokhagyma krémleves új erőt ad. Ma kivételesen fix helyre megyünk, Kornél barátom már több ízben szállt meg az idős hölgynél, akihez igyekszünk. Le is cseszem, hogy miért nem a szingli, enyhe nimfomániában szenvedő, 90/60/90 csajokat preferálja szállásügyileg…

10. nap: Obervellach, Ausztria

A sok hágót már nem is győzöm számolni, de ha már itt vagyunk a Großglockner tövénél, felmehetnénk. Fizetős, és sajnos az idő sem fordul jobbra, így dél körül, már esőruhában vágunk neki a hazavezető útnak. Grazig kisebb megszakításokkal esik, már majdnem levesszük az esőhacukát, mire újra szakadó esőben találjuk magunkat. Rábafüzesen az úthibák és a férfi budi szaga, majd egy közúti ellenőrzés egyértelművé teszi: Magyarországon vagyunk.

Keleten a helyzet változatlan

Hazafelé még azt számolgatom, mennyin múlik, hogy meglegyen a 4’000 kilométer, még egy kört megyek a kanyargós autópálya-feljárón, így össze is jön pontosan! A Kawasaki Er-6n végig pöc-röf indult, olajfogyás semmi, az átlagfogyasztása 4,04 liter/100 kilométer lett a túra alatt – az erőltetett tempó ellenére remek érték. A kissé magasabb utassal, oldaldobozokkal verető barátom Suzuki DL-650 gépe talán egy csöppet kevesebbet fogyasztott, de ő nyugodtabb stílusban is közlekedett. Ha az idomos Er-6f verzió lett volna, talán el is gondolkodom a motor cserén, így viszont marad a Kawasaki ZR-7s. Pár nappal később vissza is vittem Küklopszot a szalonba, alig pár kilométer maradt a megbeszélt 5’000-es keretből.

Na, megyünk egy körre?

Azért még egy kis leckét kaptam üzleti etikából. Bár a tulajjal szóban megegyeztünk, hogy állja az időközben lejáró műszaki vizsga költségeit, amit én csináltattam meg a ifj. Tóth Autószerviznél Szántódpusztán, de az ügyintéző hölgy, Gabika közölte, hogy csak a felét fizetik ki. Aki nem élelmes, ne vállalkozzon, mondja. Közlöm vele, hogy aki 7’000 forinttal szívózik, az a szótárban nem az élelmes bejegyzésnél keresendő… A másik tanulság? Lehet szidni az eurót, de a valutaunió előtt osztrák schilling, olasz líra, svájci frank, francia frank, Monacoban a kaszinózáshoz egy kis dollár, vagy nyugat-német márka kellett volna…

Utóirat

A szívbeteg motoromhoz a négy szívószelep végül 2015. augusztus 4-én azaz 43 nap alatt érkezett meg! Jules Verne regényében 1872-ben Phileas Foggnak is 42 nap kellett Londonból Yokohamáig, igaz ezt ő vasúton, gőzhajón és részben elefánt hátán tette meg. Bár Yokohamától Londonig csak 38 nap… 🙂

Utóirat 2

A Kawasaki Er-6n még eladó. A neten fent van az első tulajdonos részletes beszámolója is. Tényleg jó gép, a szokásos 10 százalékot és azt a 7’000.- forintot viszont ne felejtsétek el lealkudni!