Alig másfél hónappal az első európai játékok megnyitója előtt jutott tudomásunkra a hír, hogy a mi útvonalbiztosító csapatunk (Útvonal-biztosítás Egyesület -ÚBE) négy motorosát, valamint további két magyar motoros versenybírót kért fel együttműködésre a rendezők részéről a magyar versenybíró-szervező Nagy Alpár. Ő ekkor már több, mint egy éve dolgozott Azerbajdzsánban a triatlon verseny előkészületein. Ekkor még olyan hihetetlennek és távolinak tűnt a lehetőség, hogy magyar motorosok segíthetik a verseny lebonyolítását versenybíró- és fotós-szállítás feladatkörben.

Indulás Ferihegyről!

A rendező ország, Azerbajdzsán egyike a hat független türk államnak, közel 9.5 milliós lakossággal, csaknem azonos nagyságú területtel, mint Magyarország a Kaukázustól délre, a Kaszpi-tenger nyugati partján terül el. A 2.5 milliós főváros, Baku impozáns modern épületeivel, magával ragadó óvárosi részével, a szebbnél szebb sportlétesítményeivel méltó helyszínt adott az első európai játékok megrendezéséhez. A kőolaj- és földgázkitermelés által óriási fejlődésnek indult 1991 óta független ország – a „tűz földje” – mindent megtett annak érdekében, hogy megfelelően rendezze meg az európai játékokat, az úgynevezett „európai mini olimpiát” 50 ország részvételével 30 sportágban. Amint a következő élménybeszámoló mutatja, mindez már a „NAGYBETŰS MÚLT” része, hiszen a hat fős magyar motoros csapat sikeresen teljesítette feladatát. A csapat tagjai voltak az ÚBE részéről: Oláh Sándor (Alex), Haláchy Tibor (Tibbi), Horváth Attila (Hofi), Pallang Attila (Patesz), valamint Földvári Róbert és Pólik Szabolcs triatlon versenybírók ezúttal motoros minőségben. Nézzük, hogy is történt a nagy kaland!

2015.06.07 vasárnap: Az előkészület napja

Motoros embereink számára az első nehézséget az okozta, hogy miként csomagolják be a repülőútra szabott szigorú korlátozások (maximum 23 kilogramm nagy csomag és 8 kg kézi poggyász) mellett a köztudomásúan nem laza és könnyed öltözéknek számító motoros kabátot, nadrágot, csizmát, bukósisakot, kesztyűt. Hosszas ötletelés, próbálkozás, telefonos egyeztetéseket követően, mérlegelési tesztek eredményeképpen összeállt a „csomag”. Délután kettőkor Áron fiammal elindultunk Ikrényből, majd Esztergomban felvettük autónkba Hofit, hogy Bulldog egyesületi társunk önzetlen segítőkészségének köszönhetően az estét-éjszakát Üllőn a repülőtér közelében töltsük.

Budapest, Budapest, te csodás!

A cél az volt, hogy reggel semmit ne kelljen a véletlenre bízni, már a közelből startolhassunk a Ferihegyi terminál felé.. Motoros barátunkhoz történő megérkezésünket követő Forma1 közvetítés megtekintése, a közben elfogyasztott csemegék, a levezetésképpen megtekintett akciófilm, a jókedvű beszélgetések, a közben elfogyasztott jófajta bor(ok), mind-mind a bakui feladatra történő tudatos szakmai felkészülési programunk részét képezték. Amikor álomra hajtottuk fejünk, az óramutató már jócskán átvándorolt a hétfői zónába.

2015.06.08 hétfő: Az utazás napja

04:15-kor könyörtelen, kérlelhetetlen mobiltelefon ébresztő koncert zavart fel álmunkból, majd a házigazda kávé-kapucsínó egyvelege segített rábírni bennünket arra, hogy útnak induljunk a Liszt Ferenc repülőtér felé. A repülőtéren Bulldogtól érzékeny búcsút vettünk, majd megkerestük a csapat többi tagját. A repülőre szállva kicsit furcsa érzés volt, hogy először nyugat felé haladva éppenséggel távolodtunk vágyott uticélunktól, Azerbajdzsántól, de a két órás tranzit várakozást követő felszállás a schwechati repülőtérről Baku irányába azt sejtette, hogy mégiscsak teljesül a hetek óta néha kétségekkel, kérdésekkel körített vágy, miszerint részt veszünk az első európai játékok triatlon versenye kerékpáros futamának segítésében. Az a fajta „csípj meg, hogy felébredjek” érzés volt ez, amit mindenki átélt már legalább egyszer életében (van aki először és talán utoljára az esküvője után).

Hol járunk éppen?

Repülés közben gyönyörű, felhőtlen égbolt segítette, hogy az alattunk elszaladó tájban felismerjük először Pozsony, majd Esztergom, Budapest, a Fogarasi havasok, Bukarest, Constanza körvonalait. A nagy víz fölé érve ritkultak az impulzusok, néha egy-egy „apró” tengerjárót pillanthattunk csak meg a Fekete-tenger inkább ezüstös felszínén. Nemsokára feltűnt a Kaukázus hófödte hegylánca az Elbruz csúccsal, alattunk Grúzia zöldellő völgyekkel tarkított vidéke, majd a négy órás repülőút vége felé beléptünk végre Azerbajdzsán légterébe. A táj kopárabb, szárazabb, néhol kősivatag jellegűvé vált, itt-ott termékenyebb folyóvölgyekkel váltakozva. Egyszer csak feltűnt a Kaszpi-tenger (egyesek szerint tó, de én a továbbiakban maradok tenger a formulánál) és Baku, a főváros. Miközben a repülő egy fordulóval becélozta a leszállópályát, sok száz tengeri olajfúró sziget tornyainak látványa kápráztatott el bennünket. Maga a bakui repülőtér madártávlatból már sejtette velünk, hogy különleges építészeti csodák megtekintésében lesz részünk az elkövetkezendő napokban. A sima landolást, kiszállást követően a vízumügyintézés nemszeretem folyamata elé néztünk. Látszott, hogy az azeriek készültek a sportolói, szervezői nézői tömeg érkezésére, mert több, mint húsz erre a célra kialakított ablaknál fogadtak bennünket és a fotózást, az adatok felvételét, a meghívó levél ellenőrzését, a 35 euro vízumdíj befizetését követően bekerült az útlevelünkbe a vízum. Hipp-hopp, immáron hivatalosan is azeri földre léphettünk.

Az első eligazítás

A repülőtér kijáratánál külön kis csapatok vártak minden a „játékokra” érkező utast. A húsz kilométerre lévő tengerpart Bilgah Beach nevű területén található Jumeirah nevű 5 csillagos hotelbe szállítottak bennünket, egy mikrobusszal ami talán egy hangyányival mikrobb volt a kelleténél, hiszen a csomagjainkat a legkülönbözőbb helyekre begyömöszölve tudtunk csak felszállni, de ez a kellemetlenség ekkor már csak huszadrangú aprósággá törpült a megérkezés öröméhez képest. A szállodai szobafoglalás procedúráját követően a liftezés a 9. emeletre, maga is egy soha nem tapasztalt élmény volt. A lift üvegkalitkájában emelkedve szemlélhettük a szálloda-belső párját ritkító, pazar díszítését. Először a 18.emelettől a földszintig húzódó indára hasonlító ezüstözött-aranyozott, üveg növényutánzat-özön látványa miatt maradt tátva a szánk, amit a tenger felé nyíló panoráma nyitott még nagyobbra. A szobámba lépve az érzés tovább erősödött. A magam részéről ekkor jött el az a pillanat, amikor elhittem, hogy tényleg ebben a távoli országban vagyunk. A kilencedik emeleti szállodai szobám teraszán mélyet szippantottam a sós tengeri levegőbe és éreztem, hogy ez nem álom.

A Jumeriah hotel este

Hamarosan gyalogosan indultunk el a tőlünk mintegy 1,5 kilométerre lévő triatlon versenyközpontba, ami nem mellesleg egy olyan lakópark mellett állt a félsziget észak-keleti csücskében, ahol az azeri elnök felesége és gyermeke is szívesen tartózkodik a 15 luxus nyaraló egyikében, kivételes biztonsági intézkedésekkel védve. Ennek még jelentősége lesz a későbbiekben. Miután a verseny-akkreditációnkat még nem kaptuk kézhez, a belépés a biztonsági szolgálat miatt első körben nem is sikerült. Körülbelül egy órás várakozást követően Nagy Alpár, a verseny magyar „szervező motorja”, a helyi security vezetőjével ápolt kiváló szakmai kapcsolata által tudta csak elérni, hogy mégis beléphessünk a versenyközpontba, akkreditáció nélkül. Vizes palackot, bicskát (amit egy magam fajta rendes bakony-alji gyerek mindig magánál hord) természetesen nem vihettünk be, de ezeket boldogan hagytuk ott marcona azeri barátainknak a bejutásért cserébe. Amint a szervezők által uralt területre léptünk, gyors eligazítás következett Alpár részéről, aki elmesélte, megmutatta, hogy mi és hol található a versenyközpont területén és körülbelül mire számítsunk a következő napokban, milyen feladatok várnak ránk. Megcsodáltuk a homokos tengerpartot, ahol a triatlon verseny úszószáma kezdődik majd, elmerengtünk az éppen kezdődő naplementében. A hosszú nap végének kötelező záró-programjaként egy közelben található Retro nevű étterembe indultunk éhségünket, szomjunkat csillapítani. Az első, nyelvi-kommunikációs különbségekből fakadó nehézségekkel itt találtuk szembe magunkat. Angol, orosz, azeri szavak repkedtek a levegőben és előkerültek az okos telefonokon használt fordító programok is. Nem kis meglepetésemre egészen komoly sikereket értem el a google azeri-magyar offline fordítóprogrammal a csípős paprika megrendelésekor. A pincér értette a dolgot, majd nemes egyszerűséggel egy nemzetközi „chili?!” megerősítéssel nyugtázta az igényemet. Az ételek és italok vonatkozásában már itt is megtapasztalhattuk, hogy meglepően sok az olyan menü, ami egy magyar számára is ismerősnek tűnik. Inkább tekinthető Azerbajdzsán a hétköznapi gasztronómiai értelemben európai, mintsem ázsiai országnak.

A pazar szállodabelső

Éhségünk , szomjunk csillapítását követően boldogan sétáltunk vissza a hotelbe, ami ekkor már teljes pompájában bontakozott ki előttünk. Néhány másodpercenként különböző színekre váltott az épület külső , természetesen a legkorszerűbb LED technikát felvonultató díszkivilágítása. Alpár felhívta a figyelmünket , hogy errefelé szeretik az efféle díszkivilágítást. Adott némi instrukciót a viselkedési normákat illetően. Eljött a pillanat, amikor a kétségkívül idegen, de mégis valahogy otthonosnak ható külföldön mindenki nyugovóra térhetett. Azonban egy ideig még izgatott gondolatok cikáztak fejünkben. A jelentős távolságból (több, mint 3’000 kilométer) fakadó időeltolódás miatt három órával többet mutattak az időmérő szerkezetek, mint Magyarországon, így különös odafigyelést igényelt, hogy az ébresztést megfelelően állítsuk be. Már csak két dolog hiányzott az életünkből. Az akkreditáció, aminek hiányában gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk, valamint a motorok, amelyekkel majd „dolgoznunk” kell. Az idézőjel minden UBE-s motorozást szerető társunk számára érthető, hiszen ez a tevékenység mindig is több volt számunkra munkánál.

2015.06.09 kedd: A felszerelés napja

Az időzóna átállás főpróbája mindig az első napi szállodai reggelire érkezés. Helyi idő szerint 7 órakor mindenki precíz és pontos volt. Úgy látszik, hogy az éhség nem is olyan rossz vezérlő program. 8:30-kor egy nyolc fős mikrobusz és sofőrje várt bennünket a szálloda előtt, hogy bevigyenek a 40 kilométerre lévő Baku központjába. A nagyon jó minőségű, autóút-szerű sok sávos sugárutakon haladhattunk a belváros felé , impozánsabbnál-impozánsabb épületek tűntek fel mellettünk, legtöbb hatalmasnak és egészen csinosnak, különlegesnek volt mondható és annyira új, hogy egyiket-másikat még használatba sem vették.

Napfelkelte a Kaszpi-tenger felett

Az utakon modern autók közlekedtek, de azért előfordult a múlt felidézéseként néhány kocka Lada is. A résztvevőknek – legyenek azok versenyzők, szervezők vagy segítő személyzet – kitüntetett figyelmet szenteltek a helyiek. Óriási volt a készülődés, hatalmas építkezések, fejlesztések történtek a játékok zökkenőmentes lebonyolításának érdekében. Megérkezve az akkreditációs központba hamar lencsevégre kaptak bennünket és elkészült a személyre szóló akkreditációs kártyánk, ami tulajdonképpen egy nyakba akasztható fényképes, laminált igazolvány volt. Ennek segítségével lényegesen leegyszerűsödött az életünk, hiszen ez a „csodapapír” adott lehetőséget arra, hogy beléphessünk a triatlon versenyközpontba, ez lágyította meg a későbbi közúti ellenőrzések során a helyi rendőrök szívét.

Az Akkreditációs Központ előtt

Az akkreditációs központból gyalog folytattuk utunkat a belvároson keresztül a tengerpart felé. A mintegy két kilométerre lévő másik versenyközpontban raktározták el ugyanis ideiglenes jelleggel a Törökországból kamionnal ideszállított új motorkerékpárokat. A négy szürke és két kék színű Suzuki DL650A V-Strom típusú motorkerékpár rendszám nélkül várta új gazdáit, a magyar motoros csapatot. Némelyik DL műszerfalán a hihetetlennek tűnő 1 kilométeres óraállás volt olvasható. Sajnos nem túl gyakran fordul elő ez a pillanat egy magyar motoros életében. A gépek szinte szűzies látványt mutattak. Óvatosan közelítettük meg őket, legjobb motoros kesztyűnket húztunk fel az első érintés előtt.

A lángtornyok

Felülve ismerős érzés lett úrrá rajtam, hiszen nemrég még én is egy hasonló, csak korábbi évjáratú 2010-es DL650 tulajdonosa voltam, mielőtt a Yamaha XJ900S-re váltottam. A motorok beindítását követően némi fékvasalás, gumikoptatás vált szükségessé és ennek következményeként a területen hamarosan friss, bódító, enyhe égett festékszagot árasztó, új motor-illatú levegő terjengett. Rövidesen kezünkbe kerültek a rendszámok is, igaz széles személyautó méretben és még a rögzítésről is nekünk valahogyan gondoskodni. Alex gyorsan felvette a kapcsolatot a helyi villanyszerelőkkel, akik kellő mennyiségű gyorskötözővel látták el őt, így már semmi sem tarthatott bennünket vissza attól, hogy üzembe helyezzük a gépeket. „Meghekkeltük” a rendszámtáblákat, a lehetőségekhez mérten ügyesen és ízlésesen alkalmazva a gyorskötözőket, majd átvettük a motoros életet lehetővé tévő tankoló kártyákat.

A szálloda tengerpartja

Csak ezt követően elindulhatott a csapat vissza a triatlon versenyközpont felé. Persze az első izgalmakat rejtő feladatok egyike az volt, hogy a szinte csont száraz üzemanyagtartályokat benzinnel töltsük fel. Fejest ugrottunk az otthonitól eltérő azeri közlekedési szokásokba, mindezt egy több milliós főváros forgalmában. Izgalmas, bizsergető érzés volt! Miközben a 3-, 4-, 5- és esetenként 6 sávos utakon haladtunk, azt tapasztaltuk, hogy a helyiek az irányjelző kapcsolót nem nagyon használják, ez az alkatrésze a járműveknek valószínűleg soha nem lesz kontakthibás. Elsőre úgy tűnt, hogy az autósok össze-vissza váltanak sávot, mennek keresztbe-kasba, de egy kis idő után megszoktuk ezt a stílust és láthattuk, hogy valójában nagyon is vigyáztak egymásra. Persze ebben a játékban nekünk is fokozottan „vigyázni” kellett magunkra és másokra is. Ha valaki elindult a belső sávból kifelé , azt a többiek magától értetődő módon segítették. A sávokat elválasztó szaggatott vonalon történő tartós közlekedés egészen bevett módi errefelé. A tankolási szokások is megleptek bennünket.

A Triatlon Versenyközpont a szállodából nézve

Miután begurultunk az első benzinkútra és letöröltük az „Istenem csak ki ne fogyjon a benzin” izzadságcseppeket, egy sereg formaruhás benzinkutas vett körül bennünket és elkezdődött a „hogyan értessük meg magunkat” játék. Az átlag közép- vagy időskorú azeri nem érti az angolt, így csak a mi kissé megkopott orosz tudásunk jelenthetett némi reményt. A töltőállomás kútfej feliratai (Super, Prémium, stb.) sem adtak igazán támpontokat a benzin oktánszámára vonatkozóan. A következő szóösszetétel: „me magyarsztana” (magyar vagyok) viszont jól cseng Azerbajdzsánban! Ha az ember ezzel nyitja a kommunikációt, megértő, baráti pillantásokra számíthat, azonnal rokonnak tekintik, a törk nagynemzet részének. Ezt követően máris indulhat az orosz, angol, mutogatós kommunikációegyveleg. Túljutva az első megértési nehézségen, következett a második riadalom. A tankolást követően benzinkút-kezelők még a kútfejnél azonnal elkérték tőlünk a tankoló-kártyáinkat, de ahelyett hogy a mobil kártyaolvasón rögtön végrehajtották volna a fizetési tranzakciót, bőszen elkezdték tankolni a következő, esetenként a további két vagy három beérkező autót is ugyanarról a kútfejről. Néhányunk fejében megfordult az „Úristen, ezek megtankolják a mi kártyánkkal a fél várost” gondolat. A happy end mégis az volt, hogy a hamarosan helyszínre érkező nagyfőnök mobil kártyaolvasójával egészen reális mennyiségű benzint vont le a kártyákról (18 litert többnyire), soha nem felfele kerekítve a tankoló kutas emlékei alapján felidézett egyébként valós értéket.

Az egyik építészeti látványosság

A teletankolt gépekkel már nyugodtabban indultunk tovább a félsziget északkeleti csücske, a versenyközpont felé. Útközben csodálattal vegyes kíváncsiság kísérte utunkat a többi közlekedő részéről. Úgy tűnt számomra, hogy errefelé a motoros valami egészen ritka „állatfajta”. Az egész nap folyamán összesen ötöt sikerült megszámolnunk. Minden valószínűség szerint a mi feladatainkhoz ideszállított hat V-Strom nagy mértékben átalakította a nagymotor-statisztikát Bakuban. Míg Magyarországon vastagra erősödik az ember fia bicepsze a motorosok folyamatos köszöntése miatt, itt nem is próbálkoztam effélével, hiszen nem is volt kinek köszönni. Elvétve bukkant fel egy-egy robogós, amolyan pizzafutár féle. Visszaérkezve a versenyközponthoz az immár ismerős, de továbbra is marcona biztonsági szolgálatnak büszkén mutogattuk a nemrég megszerzett „csodapapírunkat” – az akkreditációs kártyát -, de hamarosan lelohadt a mosoly orcánkról, miután újabb nehézségekkel találtuk szembe magunkat.

Barátkozás a szűzlányokkal

Kiderült, hogy a belépés a motorokra nem vonatkozik, ezek önálló „entitások”-nak számítanak a biztonsági szolgálat szemében. Újabb „Nagy Alpár segítség” következett, így mégiscsak bejutottunk a Top Secret területre. Erre az izgalomra csak az ebéd jelentett némi gyógyírt. Az étkezés után megkaptuk az első motoros feladatot. Keressük fel újra a 40 kilométerre lévő fővárost, ahol egy harmadik versenyközpontban szerezzük be a motorokra vonatkozó akkreditációt (ez egy szélvédőre ragasztott hologramos, logóval ellátott, sorszámos matrica). Örömmel teljesítettük a kérést, hiszen ez újabb élvezetes gurulást jelentett számunkra a bakui forgalom-kavalkádban. A csapat boldogan indult el az immáron több alkalommal is megjárt sugárúton, azonban alig haladtunk egy keveset, amikor az út szélén a legújabb M-es BMW-ben posztoló rendőrjárőr leintett bennünket. „No para” gondoltuk, hiszen nálunk van a „csodapapír”. Rendőrünk figyelmesen méregette a motorokat, a csodapapírjainkat, majd intenzív rádióforgalmazásba kezdett. Kisvártatva intett, hogy mehetünk. Fellélegezve indultunk tovább.

Csatarendben a motorok

Úgy éreztük, hogy immáron bizonyosan Allah is velünk van (Azerbajdzsán lakosságának 90 százaléka muszlim hitű). Alig kapcsoltam fel ötödikbe, amikor az autóút közepén lévő fordítóban pihenő másik BMW-ből kipattanó rendőr piros gumibotjával lázasan integetve újra leintett bennünket. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy lassú, hosszú és viszontagságos út lesz ez így, ha minden második kilométeren leintenek bennünket a rend szorgos helyi őrei. Újabb várakozást, csodapapír ellenőrzést, lázas rádióforgalmat követően emberünk továbbot intett. „YES, MŰKÖDIK a CSODAPAPÍR!”- kiáltottam fel hangosan a bukósisak alatt, mit sem törődve az árgus szemmel bennünket figyelő rendőrrel. A belvárosig haladva sok ezer kíváncsi autós tekintetéből tükröződött vissza, hogy valószínűleg még soha nem láttak errefelé kötelékben motorozó csapatot. Barátságosan integettek, videóztak bennünket, mi pedig büszkén mutattuk kötelék-motorozási tudásunk legjavát. A szokásos irányjelző nélkül keresztben három sávot váltó autós eseteket begyűjtve megérkeztünk a cél, a versenyközpont elé. Az itt posztoló rendőrök már tudhattak valamit rólunk, mert „csodapapírjainkat” és motorjainkat meglátva tüstént parkolóhelyet biztosítottak számunkra az épület előtt. Amíg Tibi és Alex a motorokhoz tartozó „csodamatricákat” intézték, addig mi megcsodáltuk a helyi közlekedési szokásokat.

Motorátvétel

A dudahasználat az valami olyan dolog errefelé, mint a levegővétel vagy a gázpedál működtetése az autóban. Amolyan „dudálok, mert figyelek és vigyázok rád” viselkedés, egyáltalán nem az az anyázós fajta. Laza eleganciával nyomják a kürtöt, inkább többször, mint kevésszer, inkább rövidebben, mint hosszan. Öklét rázó, fenyegető, agresszív sofőrt nem láttam. Hamarosan feltűnt egy 125-ös féle motor, hátul egy sisak nélküli utassal. A mögötte haladó rendőrautó sofőrje szemmel láthatóan nem rökönyödött meg a nálunk valószínűleg megbocsáthatatlan, már-már terrorizmus gyanús cselekedeten. Aztán egy „Taxis versus Lexus” testvéri, nem vérre menő párharcnak lehettünk szemtanúi, amint az egy sávban történő párhuzamosan közlekedést demonstrálták. Ugyanakkor sehol egy baleset, egy koccanás! Kisvártatva megérkeztek a „csodamatricák”, annak rendje módja szerint felragasztottuk őket a motorok szélvédőinek aljára. Ebben a pillanatban úgy éreztük, hogy a jövőben akár NASA fejlesztőközpontba is simán beengednek bennünket motorjainkkal, ha akarjuk. Lóra kaptunk, majd megálltunk szusszanni egy közeli kávézóban, értékelni az eddigi történéseket, kisvártatva pedig újra a 40 kilométerre található triatlon versenyközpont felé vettük az irányt. Szárnyaltunk, legyőzhetetlennek éreztük magunkat.

Múlt és jövő: Lada és sportcsarnok

Mintha mindig is itt Bakuban motoroztunk volna. Egy nap alatt már nem is tudom hányszor jártuk meg ezt az utat. Győrnek, korábbi lakóhelyemnek is vannak olyan részei ahol kevesebbszer voltam életemben mint itt némely útszakaszokon, pedig húsz éve ott élek a környékén. „Semmi nem állhat az utunkba” – görgettem a gondolatokat az agyamban, miközben befutottunk a triatlon versenyközpont egy másik, immáron a járművek be- és kilépését lehetővé tevő biztonsági kapujához. Itt következett az, amit még Bulldog motoros kollégánk (civilben katona) sem gondolt volna. Szabályos kis katonai különítmény állta el az utat. Motorokról leszállítás következett, majd katonás rendben a motorok mellé kellett állnunk, az üléseket levenni, kabátokat, órát levenni, minden zsebet kipakolni. Teljes átvizsgálás következett, beléptető szkenner kapun történő áthaladással. Szerencsére a zsebkésem rutinosan a szállodában hagytam. Az ásványvizemet viszont újra elkobozták, azt most is veszélyesnek nyilvánították. A döbbenet akkor ült ki az arcomra, amikor a nagy kiszerelésű rágógumis dobozomat szintén tiltott anyagnak minősítették (talán mini plasztikbombának nézhették a rágógumi tablettákat). Alig bírtam kimagyarázni, hogy ez egy teljesen közönséges bubble gumi, majd 3-4 darabot is bevettem belőle egyszerre, hogy demonstráljam az anyag ártalmatlanságát. Némi rágás demonstrálást követően hittek nekem, igaz , hogy ez a művelet később kisebb rágóizomlázat okozott nálam. Végezetül következett a fő vizsgálati elem, bomba és/vagy kábítószer kereső kutya vizsgálta át a motorokat. Komolyan aggódtunk a testi épségéért, miközben a motort szagolgatta. Jaj csak nehogy hozzáérjen a fő munkaeszközét jelentő orrocskája a most már aranybarna színben pompázó, tűzforró kipufogó leömlőhöz! A kutya nem jelzett, szerencsére orrocskája nem égett meg, a vizsgálaton sikeresen átmentünk, így végre bemehettünk motorjainkkal az egyik legjobban őrzött sportlétesítmény területére.

Rendszám-rögzítés szükségmegoldással

A biztonsági emberek tényleg komolyan vették a munkát, nem lehet panaszra okunk. A versenyközpontban újra Alpárral a magyar főnökkel vettük fel a kapcsolatot, aki bemutatta nekünk a nemzetközi triatlonszervező csapat egyik külföldi technikai igazgatóját, akitől megkaptuk a mai és a szerdai pályabejárásra vonatkozó időpontokat és egyéb információkat. A motorokhoz visszaérve a szokásos érdeklődő tömeg fogadott bennünket – Tibi a helyi rendfenntartókkal barátkozott össze. A versenypálya bejárásra indulva alig hagytuk el a versenyközpontot, amikor a korábban már említett first lady lakópark bejáratánál (ahol a kerékpárverseny rész is részben haladni fog, valamint magas rangú állami emberek és hozzátartozóik szeretnek tartózkodni) az őrség feltartóztatta és visszafordulásra utasította csapatunkat. Éppen állami tisztviselő rendszám nélküli autókból álló konvoja érkezett, s ennek távozását követően indulhattunk csak el a versenypálya megtekintésére. Örömmel jártuk be, hiszen erre vártunk már napok óta, ezért jöttünk, minden nehézség leküzdése ennek érdekében történt. Hihetetlen, hogy mennyi mindenen mentünk át az elmúlt napokban, amíg végre feladat közelbe kerülhettünk és szállíthattuk versenybíró barátainkat.

Parkolás a belvárosban harci díszben

Ismerős, sokszor tapasztalt, jóleső érzés lett úrrá rajtunk, miközben utasainkkal a kellemes nyár esti tengerparti szélben bemotoroztuk a triatlon kerékpárpályát. Igyekeztünk a lehető legpontosabban rögzíteni emlékezetünkben a pályavonalat, az utassal még biztonságosan motorozható sebességet, a szűk fordítókat, az izgalmasnak ígérkező szakaszokat, ahol a triatlon versenyzők minden bizonnyal komoly kanyartempót fognak diktálni. Végre elemünkben lehettünk és legszívesebben vég nélkül köröztünk volna a pályán, mint a gyerekek. Azonban erre most nem volt mód, hiszen a pályát csak ideiglenes jelleggel állították fel és azt most vissza kellett adni a forgalomnak, hogy holnap, holnapután és a versenynapokon néhány órára újra a versenyzőké és a miénk lehessen. A pályabejárást követően most már tényleg elégedetten tértünk vissza a hotelbe, hogy kipihenjük a fáradalmakat és felkészüljünk a következő napokra.

2015.06.10 szerda: Az első edzés napja

Ez a nap bizony korán kezdődött, miután helyi idő szerint 5-kor (magyar idő szerint éjjel kettőkor) keltünk és a bakui órák alapján hatkor indulnunk kellett a szállodától, így a reggelinket egy kis csomagban összekészítették nekünk a hotel alkalmazottai. Ne felejtsük el, az időzóna miatti átállás még nem sikerült teljesen a csapat tagjainak, így ez valóban korai indulásnak számított. A beléptetés a versenyközpontba ma sem volt egyszerűbb, mint korábban. Csak a gumikesztyűs testüreg ellenőrzés maradt el. (Bár Hofi hozott tíz pár orvosi gumikesztyűt magával, biztos ami biztos – igaz más célokra.) Amint átestünk a tortúrán és megcsodáltuk a felkelő nap fényében pompázó tengert, megterítettünk a DL-ek hátsó csomagtartóin, ott ahol a kiutazásunk előtt még azt reméltük, hogy egy-egy topcase lesz, de hát sajna ez nem érkezett meg a motorokkal. Így az ülés alól került elő komoly mennyiségű étel és ital, úgy mint a cirkuszi mutatványban a bohóckabátból a hangszerek. A menü változatos volt. Óriás szőlő, egyéb gyümölcs, valamiféle kifli, vaj, satöbbi.

Reggeli a motoroknál

A triatlon versenyközpontban a mai napon megismerkedtünk további versenybírókkal, akiket a továbbiakban szállítanunk kell. Egyenlőre Hofi és én kaptunk mögénk utast. Nekem Andreas a görög fő pályabíró jutott, Hofi Aldot az olaszt kapta. Először a szokásos konzultáció következett, hogy mikor szabad felszállni a motorra és leszállni a motorról. Egyszerű vezényszavak a motoros felől az utasnak (step up, step down) annak érdekében, hogy elkerüljük a váratlan megmozdulásokat, ezek szomorú következményeként a borítékolható borulásokat. Csapatunk megkapta a pályára vonatkozó új információkat, majd ezt követően elindultunk újra bejárni a versenypályát, amit egyébként viharos gyorsasággal tudtak felépíteni a négy sávos sugárúton – és a leszedés sem került eddig hosszú időbe. Az én feladatom az lett, hogy Andreast szállítva a mezőny előtt haladjunk 200 méterrel, Hofi pedig Aldoval figyeli majd a lekörözéseket és kiintik az „elhullott” versenyzőket. A többiek médiás és egyéb versenybíró-szállítási feladatokra lettek beosztva. Hamarosan eljött a várt pillanat és elindult a mezőny a két tesztkör megtételére. A feladatom szerint beálltam az élre és felvezettük a mezőnyt. A versenyközpontból elindulva a már korábban említett lakópark területén keresztül vezetett az út, az egész pályát kordonokkal biztosították, látótávolságban a piros zászlós jelzőemberek integettek érkezésünk láttán.

Reggeli tartalékolás

Miután ez egy szigorúan ellenőrzött terület volt, a lakópark főbejáratig az egy versenyzőre jutó biztonsági emberek száma is magas volt. Árgus szemekkel figyeltek bennünket, minden lakóparki telek kapujában egy rendőr, katona vagy amolyan szekrény méretű biztonsági őr posztolt. Felettünk állandó jelleggel katonai helikopter körözött. A pálya 6,6 kilométer hosszú volt, a versenyen pedig 40-et tekernek majd a résztvevők. A pályán a kerékpárosok sebessége egészen 50-55 kilométer/óráig kúszott fel. Előfordult éles visszafordító, összetett kanyarkombináció is. Összességében elmondható, hogy jó minőségű, biztonságos útvonalon haladhattunk. A tesztkörök előtt és alatt azért még dolgoztak a szervezők a pálya mellett, hogy a tenger felől éjszaka a szél által helyenként besodort homokot letakarítsák. A teszt pályakörök után a csapat tagjaival a versenyközpont egy számunkra kijelölt részén álltunk motorjainkkal csatarendbe. Tibi (jogosan)nem volt egészen elégedett a DL gyári kormány- és szélvédő beállításaival, így előkerítette a kerékpárszerelőket, akik mit ad Isten Budapestről érkezett vagány gyerekek voltak. Nem sokat lacafacáztak, nekiestek a gépeknek, mintha minden nap ilyet szereltek volna. Bármilyen szerelési kérésnek eleget tudtak tenni. Egyesek (a colosabb UBE-sok) szélvédő állítást kértek, én a tréfa kedvéért extra kéréssel álltam elő. Nem lehetne-e küllő meghúzást eszközölni az én motoromon is?! A szerelő srác ránézett a DL háromküllős öntött kerekére és csak annyit mondott lazán: „egy 5 kilós kicsikét kérek, ami olyan kalapács formájú”. Szerencsére ezt nem sikerült beszerezni, így a DL küllőigazítás most elmaradt.

Egy kis szélvédő állítás

A hőmérséklet egész nap nagyon kellemes volt, már reggel hat után 25 fokot mért a fedélzeti számítógép a motoron. Hivatalos feladat szempontjából ez a nap viszonylag rövidre sikerült, hiszen nem sokkal ebéd után (a korai kezdésre tekintettel) a főszervező szabadjára engedte csapatunkat. Gyorsan visszatértünk a szállodába, ahol is egyesek alvással, mások a szálloda részét képező Aqua park felfedezésével, valamint a tengerpart bejárásával töltötték a szabadidőt. Ahogy az egy rendes, idén nyáron sem lebarnult magyar emberrel lenni szokott, néhányuk bőre annak rendje módja szerint le is égett röpke egy óra alatt a szikrázó azeri napsütésben. Este 6 óra felé azért összevakartuk a csapatot, miután külön kérésem volt, hogy kihasználva a szabadidőt, látogassuk meg Baku belvárosát és kötetlenül motorozzunk egy nagyot, meglátogatva néhány helyi nevezetességet, különös tekintettel a messziről oly feltűnő TV tornyot. Tibi eddig csalhatatlan tájékozódó képességére hagyatkoztunk, aki GPS nélkül képes volt tájékozódni Bakuban. Nos, ezen az estén került némi tengeri homok a gépezetbe, de 2-3 körbe-körbe motorozást követően célt értünk. Közben előfordult, hogy az egyik körforgalomnál posztoló motoros rendőr (jelenlegi motorom típustársa, a Yamaha XJ900S lovasa) miután harmadik alkalommal látott bennünket ugyanabból, majd az ellenkező irányból is felbukkanni (ne felejtsük el, hat egyforma, kötelékben motorozó fegyelmezett motoros Bakuban fehér holló kategóriának számított) igencsak kerekre nyílt szemmel követte mozgásunkat.

A szálloda az aquapark felől

A keresgélés közben az egyik kebabos előtt álldogáltunk éppen, amikor feltűnt egy autó Attila Transport felirattal. Kis idő múlva Tibi tekintete változott meg, amikor a mellettünk elhaladó mentőautón a Tibbi feliratot betűzgette. Végigfutott elménkben a gondolat: igen, ez nem lehet véletlen, itthon vagyunk! A látványosság-keresgélés közben betévedtünk a város olyan részeire is, ahol még a régi, kicsit kopottas hangulat uralkodott. Az utak minősége sem volt kifogástalan. Ebből is látszik, hogy ez a város is – mint minden más főváros Európában – legalább kétarcú. Ne felejtsük, Budapestnek is vannak olyan részei, amelyek nem éppen turista látványosságok. Baku mindezekkel az élményekkel együtt is kellemes hely. A TV tornyot végül sikerült elérnünk. Amint az lenni szokott egy TV tornyot jellemzően a város legmagasabb pontján helyezik el, így nekünk is lehetőségünk nyílt arra , hogy érzékeljük a főváros valóságos méreteit. Tovább kutakodva a néhány kilométerre található, Baku egyik szimbólumának számító, lángnyelveket idéző három torony tövében is leparkoltunk kis időre. Ezek az épületek egyébként estefelé különleges képességekkel bírnak: külső felületükre mindenféle képeket vetítenek. Hazafias zászló lobogás, sportképek, miegymás. Különleges látvány és szinte az egész városból látható.

A lángtornyok és a TV-torony este

A sok keresgélés és nézelődés indokolttá tette a gasztronómiai élmények begyűjtését is. A tengerparti sétányon elhelyezkedő éttermek sora kínálgatta magát. Este 9-10 között vacsora közben láthattuk, hogy talán a napközbeni hőség miatt errefelé is ilyenkor indul be az élet. Boldogságunkhoz talán csak a hideg sör hiányzott valamelyest, de ezt a gondolatot természetesen egy rendes valamire való motoros gyorsan elhessegeti. Éjfél felé járt már az idő, amikor elindultunk a szállás felé. Felteszem a kérdést a kedves olvasónak, hogy vajon mi történt a hazafelé úton? Nos nem fogják kitalálni! Azeri rendőr barátaink újra leállítottak bennünket, makacs, magyar motorosokat, akik nem átallanak éjjel-nappal motorozni ott, ahol nem szokás. A forgatókönyv ugyanaz volt. Rádiózás, telefonálgatás, a csodapapírok megtekintése, majd jó utat kívánva tovább engedtek bennünket.

2015.06.11 csütörtök: A főpróba napja

A furcsa tankolás

A mai napon egészen emberi időpontban, fél kilenckor kellett megjelennünk a versenyközpontban. A tűző napon aszalódtunk éppen, amikor felbukkant mellettünk egy óriási kamion, amiből – akár az Alien 2 filmben a kutatóexpedíció landoláskor – egy különös társaság kezdett kirakodni. Ők voltak a verseny hivatalos médiacsapata. Előkerültek kamerák, parabola antennák, rengeteg elektronika, kábelek, négy darab BMW R1200RT motor különleges kiegészítőkkel – már csak Ellen Ripley fegyverei hiányoztak a kellékek közül.

A Kaszpi-tenger partja

Tényleg hollywoodi hangulat alakult ki, ahogy a technikusok egyenként emelték le a kamion hátuljára szerelt hidraulikus emelőn a felszereléseket a motorosok izgatott csapatának forgatagában. Ők voltak a Hollandiából érkezett médiások: profi, összeszokott, ugyanakkor már első látásra is látható módon laza csapat. Hamar összeismerkedtünk velük, hiszen motorosoknak a kapcsolatfelvétel nem okozhat problémát. A mai napra rendelt edzőkörökön, már együtt gurult a tíz motorra bővült motoros csapat. Ma is Hofi zárta a mezőnyt Aldoval, én pedig Andreassal a görög pályabíróval mentem annak elején. Már minden méterét megismertük a pályának, így egyre könnyebb és könnyebb lett a manőverezés.

Parkolás a szálloda előtt

Kezdtem a szemeimet kaméleon módjára mozgatni, külön-külön. Egyikkel előre néztem, a másikkal a tükörben figyeltem a kerékpáros élmezőny elejét, hogy a pályabíró mindig szemmel tudja tartani őket, de a nyakunkba se tekerjenek. A futamok után a holland motorosok megkértek bennünket, hogy mutassuk meg nekik a tankolási lehetőséget a város felé. Kaptak tőlünk Tibi és Hofi személyében felvezetést, Alex és én, valamint Robi és Szabolcs a zárást biztosítottuk. A szokásos rendőri megállítást a versenyközpont után pár kilométerrel most sem kerülhettük el. Gondolom most még feltűnőbbek voltunk a tíz motorral alakzatban. A megállítás számunkra már rutineljárásnak tűnt, holland barátaink láthatóan kicsit meglepődve néztek körül. Pár perc rádiózást követően derék rendőreink utunkra engedtek bennünket, csak a szokásos „óvatosan és lassan haladjunk a külső sávban” kérés hangzott el.

Rendőri ellenőrzés

A holland motoros különítmény tagjai nagyon élvezték a bakui motorozást: olyanok voltak, mint a gyerekek. Menet közben felállva fotózkodtak, kameráztak, váltogatták a sávokat, egymás mellé gurultak, kézen fogva szelfiztek a mocin. Hiába, már a vérükben van a menetből kamerázás, így a legnagyobb biztonságban tették mindezt. Ehhez képest mi feszes, fegyelmezett motorozást mutattunk be, tartottuk az alakzatot. Sokszor előfordult, hogy a mellettünk lévő sávban haladó autósok lelassítottak és felemelt hüvelykujjal fejezték ki elismerésüket. Rendszeres volt, hogy a mellettünk haladó autóból felnőttek vagy gyerekek integettek. Olyan is akadt, aki beállt mögénk és hosszú kilométereken keresztül követett bennünket és élvezte a produkciónkat.

Versenypálya bejárás

Tibi a csapatból mindig elöl haladt és pontosabb volt mint egy GPS készülék. Mutatta az irányt, nem merült le, nem tévedt el, nem tervezett újra és nem kapcsolt ki a kritikus kereszteződések előtt ötven méterrel. Ráadásul erős napsütésben is jól látható volt, ezen kívül vízállónak számított – bár ezt itt Azerbajdzsánban nem tudtuk letesztelni, hiszen csontszáraz időjárásban volt részünk.

A Triatlon rendezvényközpont kilépőkapujánál

A szálloda személyzete és általában Bilgah Beach valamint Baku lakossága és rendőrei kezdtek megszokni bennünket. A portások hálásan mosolyogtak, amikor induláskor kifelé haladva állva motorozva, térdünkkel a tankot szorítva elengedett kormánnyal, intettünk vagy tisztelegtünk nekik. A szálloda főbejárata mellett külön parkolóhelyünk volt, kitüntetett figyelem kísért bennünket, királyok voltunk!

2015.06.12 péntek: Majdnem szabadnap

A reggeli indulást ma kedvezőbb időpontban sikerült elrendeznünk. A szállodai reggeli nem csomagban érkezett, ami nagyon felvidító dolog volt, mert a csomagos ételt már egy kicsit unalmasnak találtuk. Bár az eredeti terv az volt, hogy mára szabadnapot kapunk, Tibi csütörtökön éjfél előtt kapott egy telefonhívást a szervezőktől, hogy mégis jelenjünk meg a triatlon versenyközpontban. Így is tettünk, de a helyszínre érve kiderült, téves riasztást kaptunk, mégsem lesz ránk ott szükség. Mielőtt visszaindultunk volna, Alpár egy szokatlan dologban kért tőlünk segítséget.

Bakui látványosság

A méregdrága rajtautomatika nem akart az elvárt módon működni, s bár mindent elkövettünk a tesztelését és beállítását illetően, nem sikerült kihozni belőle a kívánt funkciót. Így másnap egy mezei sűrített levegős légkürt látta el kifogástalan módon a rajtfunkciókat (pár dolláros értékben). Időközben újabb feladatot kaptunk. Néhányan a szervezők közül megkértek bennünket, hogy motorozzunk be Bakuba az akkreditációs központba, pólókat elhozni illetve a holland szervezőknek kicserélni a sapkáját, mert más színűt kaptak, mint aminek lenni kellett volna. Tudni illik, hogy különböző színű ruházatban pompáztak a szervezők, az önkéntes segítők, a szerződésesek, a katonák és a rendőrök.

Dugóban a kazah elnök érkezése miatt

Tibi újra elvezetett bennünket a belvárosban található akkreditációs központba. Lazán odatalált, nulla térkép, semmi GPS. Érzésből már legtöbben eligazodtunk volna plusz-mínusz 2 kilométeres pontossággal, de Tibi sokkal precízebb volt. A parkolási nehézségek miatt kellett ugyan néha tiszteletköröket tennünk, de ez sem fordult elő túl gyakran. Az épületben bevonalkódolvastak valamennyiünket, majd leültettek, hogy várjunk egy kicsit. Kisvártatva egyenként betereltek egy próbafülkébe, ahol kipróbálhattuk a nekünk szánt pólókat, majd a bemondott méretet meg is kaptuk egy tasakban. A holland szervezőcsapat sapkáinak cseréjét is egyből elintéztük. Régi vágyunk volt , hogy vásároljunk némi szuvenyírt, így átmentünk a város másik részén található épületbe.

Bejárás a triatlon versenyközpontban

Vettünk magunknak sapkát, pólót, bögrét, hűtőmágnest – mindenki vérmérséklete szerint. Tibi „karandast” (azaz ceruzát) keresett a gyűjteményébe, de ez nem jött össze, furcsamód ebben hiány mutatkozott. Pihenésképpen beugrottunk egy kávézóba, legurítottunk egy kapucsínót, majd újra lóra ültünk, hogy a már jól ismert 40 kilométeres úton visszatérjünk a szállásunkra. Számítottunk rá, hogy nemsokára útlezárások lesznek, mert szaporán érkeztek a kisméretű „lökös” magángépek és húztak el felettünk a repülőtér felé. Magas rangú külföldi vendégek, érdeklődő milliárdosok sora érkezett a ma esti megnyitóra.

Már ilyen sokat motoroztunk

Bármennyire is ügyeskedtünk a repülőtér környékén, kitereltek bennünket a fő sugárútról és egy kis kényszerpihenőre ítéltettünk. Nemsokára továbbmehettünk, de a hotelnél kiderült, hogy valami nagy ember érkezett (vagy akár több is), mert a beléptetésünk a hotelbe ugyanolyanná vált, mint amit eddig megszoktunk a versenyközpontban. Hofi az azeri TV-ből úgy látta, hogy a tadzsik elnök pihent meg a szálloda 16.emeleti elnöki lakosztályában. Pár nappal korábban véletlenül vagy inkább kíváncsiságból mi is feltévedtünk erre az emeletre, de viharos gyorsasággal jöttünk vissza onnan, a szálloda többi részét is felülmúló luxus és a rengeteg biztonsági kamera láttán. Nem volt nehéz rájönnünk, hogy eltévesztettük a házszámot.

Motorozás a lángtornyoknál

Eredetileg úgy terveztük, hogy mi is élőben a központi helyszínen tekintjük meg az Első Európai játékok megnyitóját, de mérlegelve a nagyon késői befejezést, a belvárosi útlezárások miatti még későbbi – várhatóan éjjel 1-2 óra körüli – visszaérkezést,valamint a másnapi versenyfeladatainkat, úgy döntöttünk: ezt most kihagyjuk és inkább a tévében nézzük végig a megnyitó műsorát. Ezt a döntésünket egy telefonhívás Alpártól még indokoltabbá tette. Kiderült, hogy komoly gond akadt a versenypályán. Egy takarítógép felmarta a pálya egy részét, amit másnap hajnalban helyre kell hozni, még a női futam előtt, s ehhez a mi segítségünkre is szükség lesz.

Pólókra várva

Mindazonáltal a megnyitó televízión keresztül is pazar volt. Hosszú, tartalmas, színes, érdekes, az azeri kultúra sokszínűségét felvonultató show műsorban lehetett részünk. A végén egy óriási tűzijáték zárta a produkciót. Az egész nagyszabású jellegét mi sem bizonyítja jobban, hogy mindezt a látványt tökéletesen élvezhető formában nézhettük végig szállodánk ablakából is, pedig jó 30 kilométerre voltunk az olimpiai stadiontól. A műsort és néhány doboz sör elfogyasztását követően abban a tudatban térhettünk nyugovóra, hogy másnap vár ránk a triatlon verseny.

2015.06.13 szombat: A női triatlon verseny napja

A csapatunk két tagja (Szabolcs és Robi) korán reggel elindult segíteni elhárítani a kialakult pályaproblémát. A mai napra hirdetett női verseny megrendezését nem csak ez a körülmény veszélyeztette. Az éjszaka folyamán egészen viharos szél kerekedett, komoly hullámokat keltve a Kaszpi-tengeren. Fennállt a lehetősége annak, hogy ha veszélyessé válik a helyzet, akkor lefújják a mai futamot. Végül erre nem került sor, de nem szerettem volna a vezető versenybíró helyében lenni, amikor a döntést meghozta.

Egy kis ásványvíz rakodás

A verseny előtt még besegítettünk egyéb testreszabott feladatokban is: több mint 1’000 palack ásványvizet raktunk fel egy utánfutóra, ami a frissítő pontokra szállította a hűsítő nedűt. Annak ellenére, hogy a rajt 12:30-ra volt meghirdetve, nekünk már 10 órakor katonás rendben fel kellett motorjainkkal sorakozni a rendezvényközpont meghatározott pontján. Egy ilyen versenyen kívülről nem látszik, hogy milyen sok ember mennyire összehangolt munkája van a háttérben. Többszörös pályaellenőrzés következett a vezető bírók által, akiket természetesen a mi motorosaink szállítottak. A rajt előtt még egyszer kivittem Andreast az úgynevezett „final check”, azaz utolsó ellenőrzésre és miután mindent rendben talált, hivatalosan is zöld lámpát kapott a verseny startja.

Bevetésre várva

Kisvártatva megszólalt a kürt és a versenyző lányok a tengerbe vetették magukat. Mi ebben a pillanatban már a pálya azon pontján álltunk előmelegített motorral, ahol a vízből kiérkező versenyzők kerékpárjaikkal elhagyták a versenydepót. A rádión keresztül hallottuk, hogy mi történik a háttérben. Angolul röpködtek az éterben a tenger hőmérsékletéről, a szél sebességéről, az első versenyző várható kiérkezésének időpontjáról szóló információk. Feszült várakozással teli percek voltak ezek a tűző napon, járó motorral. Itt már nem lehetett megkockáztatni egy bármi okból bekövetkező sikertelen motorindítást, különösen nem a vezető pályabírót szállító motornál.

Verseny előtt, a mezőnyt várva

Hamarosan feltűnt az első versenyző, így elindulhattam – mögöttem Andreassal. Közvetlenül utánunk a tévéstáb első motorosa startolt. Ettől a pillanattól már minden rendben volt. A jól begyakorolt pályán, sok éves rutinnal több tízezer kilométeres motorozási tapasztalattal tette a dolgát mindenki a csapatból, ahogy kellett. Élveztük a verseny minden méterét hat körön keresztül, a teljes 40-es távon. Figyelnünk kellett elsősorban a versenyzőkre, a motorra, a pályára, a mögöttünk ülők néha nem természetes mozdulataira, a többi pályán lévő motorosra (TV stábot, fotósokat szállítók), a rádión érkező információkra, mindezt rekkenő hőségben. Ahogy az lenni szokott a verseny pillanatok alatt véget ért – furcsa, de ilyenkor egészen másképp telik az idő, sokkal-sokkal gyorsabban, mint hétköznapi helyzetekben.

Verseny közbeni pillanatok

Az utolsó kör végén megkönnyebbülve futottunk be a célkapu előtt a motorosok számára kijelölt útszakaszra. Az első napi verseny sikeres volt. Sajnos a magyar triatlon csapat lányai nem mondhatták el ugyanezt, hiszen az élmezőnytől jócskán lemaradva haladtak át a célvonalon. Rossz szavunk nem lehet rájuk, mert a meleg, valamint az extrém tengeri úszás megpróbáltatásaiból adódó túlhajtottság miatt többen is feladták a versenyt. Mi mindenesetre megkönnyebbülten hagytuk el a versenyközpontot, hogy kicsit kipihenve a fáradalmakat este újra Baku felé vegyük az irányt motorjainkkal.

Tibbi a mentő

Szerettük volna megtekinteni Baku nevezetességei közül azt a nemzeti lobogót, amely a tengerparton felépített félszigeten lengett és méltán lett világhírű a méretei miatt: egy 163 méteres zászlórúdon több mint 70 méter hosszú zászló lengedez az azeri szélben. Motorjainkkal rutinosan haladva a bakui forgatagban sikeresen parkoltunk le a csoda tövében álló parkolóban. Néhány kattintás után az óváros felé vettük az irányt, hogy kicsit megmerítkezzünk a régi Baku hangulatában is.

A régi kőtorony

Motorjainkat a régi városfal tövében hagytuk, egy helyi parkolóőr gondjaira bízva, aki megállásunk után rögtön mellettük termett és intenzíven kommunikált valamit, de ebből csak annyit tudtunk megállapítani, hogy feltételezhetően nem a parkolásunkkal van gondja. Visszatérésünk után ez bizonyossá is vált, az öreg csak egy kis baksisra vágyott. Gyalogosan folytattuk utunkat, majd csapat kulturálisan fogékonyabb tagjai meglátogatták a Baku jelképének számító régi kőtornyot, ami egykor a tengerparton állt, de ma már több száz méterre van attól. Ennyit csökkent volna a Kaszpi-tenger vízszintje?! Az óvárosnak amolyan Ali baba és a negyven rabló mese hangulata volt. Szűk utcák, régi épületek, kisebb bazársorok és sok-sok sétáló ember. Kellemes klíma, barátságos népekkel. Többször is előfordult, hogy közös fényképezésre kértek bennünket.

A régi városkapu

Az azeriek egyébként számon tartják a türk népekhez fűződő rokonságukat: a címerükben látható nyolcágú csillag a 160 milliós türk nagynemzetet jelképezi, amelynek tagjai az azeri, a tatár, a török, a kirgiz, az ujgur, az üzbég, a türkmén és a kazah népek. Az már csak hab a tortán, hogy az ujgurok – akik jelenleg nem élhetnek önálló államukban – egyetlen európai rokonuknak bennünket, magyarokat tekintenek.

Az óriás lobogó alatt

Visszafelé tartva a szállodába indokolt volt feltankolni a motorokat. Nem kockáztathattuk meg, hogy a másnapi versenyen akárcsak a közelébe is kerüljön bármelyik gép az üzemanyag kifogyásából fakadó leállásnak. Miután már megtapasztaltuk a kissé szokatlan azeri tankolási szokásokat, nem számítottunk semmi újra. Tibi és az én esetemben mégis bekövetkezett az, amire álmunkban sem gondoltunk. Miután rendes hazai körülmények között mindenki maga itatja meg a lovát a benzinkútnál, elő sem fordulhat, hogy akárcsak egy csepp is kárba vesszen.

Baku óvárosa – háttérben a jelenkor épületei

Itt viszont a túlbuzgó és kissé rutintalan benzinkutasok nem kis mennyiségű, majd egy liter benzinnel (!!!) túltöltötték motorjaink üzemanyagtartályát. Óriási tócsa keletkezett a motorok alatt, így kénytelenek voltunk egy kis kényszerpihenőt tartani, amíg elpárolgott a forró blokkról az oda nem való nedű – nem akartunk ugyanis lángcsóvaként közlekedni az éjszakában. Minden rosszban van valami jó alapon viszont a hotelbe visszaérve elmondhattuk, hogy ez volt az egyetlen nap , amikor sem a városba befelé, sem visszafelé nem állítottak le bennünket derék azeri rendőreink.

2015.06.14 vasárnap: A férfi triatlon verseny napja

A verseny startja előtt három órával már a versenyközpontban vártuk az utasításokat a versenybíróktól. A tegnapi naphoz hasonlatos forgatókönyv szerint zajlottak az események. A pályabejárásokat a verseny előtt több alkalommal is megejtettük. A vezető pályabíró figyelmét nem kerülhette el semmi. Amikor ő mindent rendben talált, akkor vághattak neki a úszásnak a versenyzők (ezen a napon nem volt olyan viharos a tenger mint tegnap a női versenyen).

A vezető bíró és szállítója (vagyis én) pihenés közben

Elfoglaltam pozíciómat a rajt utáni első kanyarban. Andreas „a görög” rádióján keresztül folyamatosan kaptuk a jelentéseket a verseny állásáról. Miután mi voltunk a Motorbike1, így a tévés BMW-s kollégák is mögöttünk sorakoztak fel. Amikor feltűntek az első kerékpáros versenyzők, mi is nekiiramodtunk a V-Strommal. Andreas kérése a távolság közöttünk és az első kerékpáros között folyamatosan változott, de jellemzően 100 méter körül volt. Az elmúlt napokban Hofi által leadott „görög nyelvű gyorstalpaló”-nak köszönhetően már nem csak angolul, hanem bizonyos vezényszavakat illetően görögül is, illetve magyarul is kommunikáltunk. Ilyen utasításokra kell gondolni, mint „várj egy kicsit”, „gyerünk”, „minden rendben” és hasonlók. A verseny előtt mindig lenulláztam a motor egyik napi számlálóját, hogy a mögöttem ülő bíró is jól láthassa, hol tartunk éppen a 6 kör , azaz 40 kilométer teljesítése közben. A verseny hevében bizony erre szükség is volt, bár rádión is folyamatosan kaptuk az információt, de az 50-60 kilométer/órás sebesség és a nagy szél mellett nem mindig volt jól érthető.

Verseny közben a bíróval

A 3. kör vége felé a férfiaknál is elkezdődtek a lekörözések, ami az utolért versenyző azonnali leállításával járt, de ez a szűk pályaszakaszokon nem is volt olyan egyszerű. A rekkenő hőség miatt néhány versenyző a kerékpáros táv vége felé, illetve többen a futás alatt „adta be a kulcsot”, őket a kis elsősegély autónak maszkírozott „golfkocsi” seperte össze. Az extrém meleg miatt motoros kabátjainkat mi sem vettük fel. Ez ugyan jelentett némi könnyebbséget, de mint utólag kiderült, más szempontból kellemetlenséggel is járt – ugyanis az alkarunk rák-pirosra égett. Hofinak és Robinak az arca égett le a naptól. Bukás, baleset szerencsére nem volt a versenyen, a pálya egyes szakaszain viszont előfordult némi tumultus. A célterületre mi motorosok (versenybíró-szállítók és tévések) nem mehettünk be, ezért a befutó előtt mintegy 100 méterrel nyitottak nekünk egy úgynevezett kerülő utcát, amelyen haladva visszatérhettünk a mezőny elé.

Száguld a mezőny

A verseny ideje alatt a terület felett helikopter körözött kettős funkcióval. Egyrészt a biztonságra ügyelt, másrészt a közvetítő stáb egy kamerás tagja légi felvételeket készített. Sajnos a magyar triatlon csapat tagjai ma sem értek el érmes helyezést. A versenyközpontban a női és a férfi futam napján nagyszámú magas rangú személyiség tette tiszteletét, közöttük hercegek, az olimpiai bizottság és több ország vezetői. A triatlon verseny után, az eredményhirdetést követően viszont eltűntek a páncélozott luxusjárművek a belső parkolókból. A versenyzők és kísérőik távoztával csak a szervezők és segítők maradtak, akik rögtön megkezdték a bontási műveleteket.

Verseny közben

Gyorsan kihasználtuk a még rendelkezésre álló lehetőséget és készítettünk pár fotót a motoros csapat tagjairól a célkapuban – ott, ahova az előző napokon esélyünk sem volt közel kerülni a biztonsági szolgálat miatt. Az elmúlt napok izgalmai, megpróbáltatásai nem múltak el nyomtalanul: a hőség, a leégések miatt a társaság ma nem tervezett motorozást a fővárosba, az estig rendelkezésünkre álló szabadidőt pihenésre használtuk fel légkondicionált szállodai szobáinkban. Este a szálloda melletti tengerparti szakaszon egy csodálatos terasz-étterem területén a szervezők búcsúpartit rendeztek, ahova mi is hivatalosak voltunk. A társaság egy része már hónapok óta Azerbajdzsánban dolgozott a verseny előkészítésén, míg mások néhány hete vagy napja kapcsolódtak be a munkába. Sok nemzetiségű, színes kavalkádnak tűnt a sikeres verseny lebonyolítás után a szemmel láthatóan önfeledten szórakozó, beszélgető társaság.

Zajlik a futam – ilyenkor maximális koncentrációra van szükség

Kedves pillanat volt, amikor a szervező gárda ajándékként a kerékpáros depó kék szőnyegéből kivágott és a szervezők által aláírt jó méteres szőnyegdarabbal lepte meg a két technikai felügyelőt, közöttük Varga Bélát, UBE-s társunkat, aki most nem motoros minőségében volt jelen. A magyar motoros csapat asztalánál hamarosan kiváló hangulat alakult ki, ami részben a rejtekből előkerülő házi pálinkának volt köszönhető. Rövid időn belül betársult hozzánk Nagy Alpár és felesége, valamint az olasz és a görög vezető bíró is. Nyilvánvalóan ez kiváló társaságunknak, nem pedig a pálinka csábításának volt köszönhető. A beszélgetés, iszogatás, az elmúlt néhány nap történéseinek felidézése a társaság keményebb magjának áthúzódott egészen a hétfői napra.

Az aláírt szőnyegek

2015.06.15 hétfő: A hazatérés napja

Ez a nap is elérkezett. Annyira belaktuk, bemotoroztuk, olyan otthonosan éreztük már magunkat ezen a vidéken, hogy nem is igazán akaródzott itt hagyni Azerbajdzsánt. A tegnapi buli hatására kicsit nehezen indult be az élet. Jómagam csak két egészen szűk résen keresztül tudtam szemlélni a hotel reggeli nyüzsgését. Amint azonban a motoromat sem szoktam egy hideg őszi napon idő előtt meghajtani, úgy itt is lassan melegítettem be magam. A többiek ugyan viccelődtek egy kicsit zombi ábrázatomon, de akadt aki megértően viszonyult az állapotomhoz, főleg mert ő is hasonlóképpen szenvedett. Természetesen a mai nap sem múlhatott el motorozás nélkül. Igaz ugyan, hogy ez a búcsúút volt a versenyközpont felé, ahol le kellett adnunk a gépeket. Miután átestünk a furcsa mód ma sem lanyhuló biztonsági ellenőrzésen vettem észre, hogy az átadás nélkülözhetetlen kelléke, a tankolókártyám a szállodában maradt. Hofival újra lóra pattantunk és miután megállapítottuk, hogy a 800 kilométerhez még néhány hibádzik, úgy döntöttünk, hogy kerülünk egyet a félsziget északi részén, ahol még sosem jártunk, nehogy már szégyenszemre ilyen kevés megtett távval adjuk le a motorokat.

Hazagondolva…

Annak rendje módja szerint éppen az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre a szállodánk volt található és élveztük a gyér forgalom adta lehetőségeket és igyekeztünk tudatunkban az utolsó út minden pillanatát rögzíteni. Sikerült is beleugrasztanunk a gépekbe a még hiányzó hiányzó kilométereket, majd a kis kitérő után felmarkoltam szállodánkban a tankolókártyát, újra átverekedtük magunkat a biztonsági ellenőrzésen és befutottunk a parkolóhelyre. A többiek kicsit furcsán néztek ránk, nehezen tudták elképzelni, hogy mi tartott ilyen sokáig a mindösszesen 3 kilométeresnek hitt szakaszon, de miután nem késtünk le semmiről, inkább csak sóvárogva hallgatták utolsó úti élményeinket. Fájó szívvel leadtuk a motorokat, még utoljára megsimogatva az elmúlt napokban hibátlanul teljesítő paripákat. A Suzuki V-Strom méltán híres megbízhatóságáról, jó és könnyed kezelhetőségéről, a 650-es motor rugalmasságáról. Ezek a gépek az elmúlt napokban már szinte testrészeinként, koordináltan mozogtak együtt velünk. Az amputációt követően gyalog, lovaiktól megfosztott szomorú huszárként kullogtunk vissza a másfél kilométerre lévő szállodába. Egy héttel korábban ugyanezen a szakaszon éppen az ellenkező irányból érkeztünk meg gyalog. Akkor az ismeretlen vonzása mozgatta lábainkat, most a hazatérés reménye, valamint a honvágy volt a működtető erő. A szállodai kijelentkezést követően elbúcsúztunk Nagy Alpártól, akinek elévülhetetlen érdemei között szerepel, hogy az UBE csapata részt vehetett ezen a csodás rendezvényen. Ő volt az, aki folyamatosan segítette munkánkat, szervezte az utazásunkat, vízumokkal, motorokkal kapcsolatos dolgokat, szállást, étkezést és egyéb teendők végeláthatatlan sorát – és nem utolsó sorban a verseny előkészületeket, lebonyolítását. Hálás köszönet!

Mi is célba értünk

A repülőtérre kijutás kisebb izgalmakkal járt, mert a beígért transzfer fél órát késett, így csak fél háromkor indulhattunk el az utóbbi egy hétben szinte otthonunkká lett szállodától. Furcsa volt, hogy az utóbbi napokban oly sokszor motorral megtett szakaszt most egy légkondis kisbuszból szemlélhettük és az út mellett álló rendőrök ügyet sem vetettek ránk. A sofőrünk keményen nyomta a gázpedált, közben a videó kivetítőn a „helyi Lagzi Lajcsi”-féle rétegzenét élvezhettük. Hiába a „kultúra” ellenállhatatlanul utat tör magának mindenhol. A repülőtér formavilágában és belső felszereltségében is ultramodern épülete most is elkápráztatott bennünket. Az ellenőrzés alapos és részletes volt. Egy újdonsággal is szembetaláltuk magunkat: külön cipőszkenner segítségével vizsgálták meg, hogy nem szállítunk-e valami tiltott dolgot a lábbelinkben. Hasznos kis szerkezet, megkímélt bennünket a cipőlevétel kínos procedúrájától. A váróban bőven volt még időnk a 17:55-ös indulásig, így többen a rendelkezésre álló kütyük segítségével fényképekkel, rövid üzenetekkel tudósításokat indítottak el hazafelé az interneten keresztül. A felszállást követően még egyszer, remélhetőleg nem utoljára megcsodálhattuk Bakut, a fővárost madártávlatból. Ezután sorra következtek Azerbajdzsán, Grúzia néhol kopár, másutt zöldellő hegyei-völgyei. A hazaút most egy egészen enyhe kitérővel a Fekete-tenger déli, török tengerpartján haladt. Mobil telefonom hasznos OasmAnd alkalmazásának segítségével egészen a bécsi landolásig folyamatosan tájékoztattam motoros társaimat, hogy éppen hol tartunk. Ez különösen akkor vált izgalmassá, amikor Győrtől délre elrepülve éppen lakóhelyem, Ikrény körvonalai tűntek fel. Megfordult a fejemben, hogy ha erre lehetőség nyílna, bizony bevállalnék egy ejtőernyős ugrást, csak hogy hamarabb hazaérjek. Amint utóbb kiderült, ez tényleg egy hasznos opció lett volna, de az Austrian Airlines erre még nem készült fel.

Indulás leadni a motorokat

Sajnos hazaérkezésünk Bécsből Budapestre meglehetősen kalandosra sikerült. A schwechati tervezett beszállás előtt ugyanis közölték velünk, hogy törlik a Bécs-Budapest járatot. Először még technikai problémáról szólt a történet, de a „tipox híradón” már az az információ jött, hogy nem volt meg a gazdaságos létszám, ezért repülő járat helyett busszal tervezték leszállítani Budapestre  a jónépet. Egy-két felajzott utas (jelzem nem magyar) elengedett pár „f**k you” és hasonló kommunikációs blokkot, az egyik „alfa vezérhím” arcoskodott az odavezényelt repülőtéri kishölggyel, akinek a legkevesebb köze volt a történésekhez (persze a két méteres buszsofőrrel már puszipajtáskodott). Mi türelmesen, egészen jókedvűen, buddha módjára sodródtunk az árral, igazodtunk a történésekhez. Mondjuk a buszsofőr dobott egy hátast, amikor az éppen lecsillapodott tömeg után megérkeztek bringaszerelőink a bringakerekeket tartalmazó 6 vagy 7 darab óriásdobozukkal (darabja úgy egy köbméteres volt), amiket előtte csak közelharc árán tudtak átvinni a kockafejű vámellenőrzésen. A busz utánfutója szépen meg is telt az óriásdobozokkal. Hazafelé a bringaszerelő srácok benyomattak egy jó kis ausztrál „csúnyabácsis” filmet a notebookjukra, így viszonylag gyorsan lepörgött a három órás út Budapest felé. Jelentős késéssel, de épségben megérkeztünk Ferihegy2-re, Áron fiamat bevártuk a repülőtér parkolója előtt (ő egy közeli benzinkútnál szunyókált a kocsiban rajtra készen, előmelegített gumikkal). Tibit hazavittük a gyorsforgalmi út felé, majd Hofi következett, akit Esztergom Kertvárosba szállítottunk le, nem sokkal később 4:15-kor pedig hazaértünk Ikrénybe, ahol újra a saját ágyamban aludva még a bakui triatlon versenypálya izgalmaival álmodtam és azeriül is mormogtam valamit a megélt események hatása alatt.

Búcsúzás Nagy Alpártól

Útvonalbiztosítóként, motorosként, magánemberként is páratlan , életre szóló élményekben volt részünk az Első Európai Játékok triatlon versenyének segítőiként. UBE csapatunk még soha nem járt ilyen messze, Azerbajdzsán, Baku különleges helyet foglal majd el krónikáinkban. Köszönöm , hogy veletek lehettem!