Tizenötödik nap 07.12. (szombat), 710 km

Korán ébredek, bennem van az indulás izgalma. Hagyom F-et még aludni, csendben pakolódok. Majd lemegyek, átnézem a motort, feltöltöm a lánc-olajozót és még arra is kedvem támad, hogy egy kissé lemossam a paripánkat. Persze ez csak amolyan cicamosdás, egy kis locsolókannából csorgatom a vizet és kézzel törölgetem róla a koszt közben. De elégedett vagyok az eredménnyel, a végén határozottan jobban fest. Este megkértük a szakácsot, hogy ha lehet, szeretnénk jó időben reggelizni. Kivételes jellem, mert ő az első arab, aki betartotta a bármilyen időpontra vonatkozó ígéretét és a megbeszéltek szerint, pontban 7-kor az asztalon volt a reggelink.

Igazi marokkós életkép…

Az időhöz, annak múlásához való hozzáállásuk amúgy elviselhetetlen a számomra. Hozzájuk képest még az olaszok is egy precíz népség. Bármit megbeszélhetünk velük, bármilyen ígéretet adhatnak arra vonatkozóan, hogy mikor fog történni ez vagy amaz, egy szavukat sem lehet komolyan venni. Minden ígéret végén oda szúrják a piros ászt: „Insallah” – vagyis majd úgy lesz, ahogy azt a felsőbb Hivatalban akarják. Hát hiába szeretné ő, ha pontosan nyitna a kapu, vagy időre az asztalon lenne az ebéd, esetleg a megbeszélt időpontban ott állna a megrendelt és drága pénzen bérelt terepjáró a hotel előtt. Ha Allah is úgy szeretné, akkor úgy lenne, de ha nem, akkor az ember az ellen nem tehet semmit. Ha arabokkal kellene együtt dolgoznom, valószínűleg hamarabb lennék ősz, mint kopasz. Pedig így sincs már sok hajam. Fél nyolckor már indulásra készen álltunk a motor mellett, amikor berobogott a recepciós srác is. Elhajtott egy önjelölt motorőrzőt, aki jelentkezett volna a potya zsebpénzért, majd elbúcsúztunk egymástól és már dohogott is alattunk a Vara.

Itt gyűlik össze az a vízmennyiség tavasszal, ami tízezreket éltet végig a Draa mentén

Ouarzazate-ig ismerős utakon jártunk, habár ellenkező irányba haladva itt is sok újdonságot fedeztem fel a tájban. De onnan egy újabb csodavilág tárult elénk. Észak felé haladva az N9-es úton Marrakesh felé átkelünk a Tichka hágón, ami egy igazi motoros paradicsom….lenne, ha nem jutna minden kilométerre 2-3 kamion. De így is csodaszép hegyek között vezet, nem győzöm tátani a számat. Itt már érezhető a megnövekedett turista forgalom, úton-útfélen mindenféle árusok vannak és mind áldozatra vár. Ha máshogy nem megy, hát kiugrik a jármű elé gondolván, ha már nem ütik el, akkor csak vesznek tőle valamit. Egy ilyen idiótát centik híján sikerült elsodornom nekem is, amint a színesre festett fosszília-szuvenírrel a kezében elénk lépett egy kanyar után. De egy gyors vészelkerüléssel megoldottam a problémát. Néha előjönnek a vezetéstechnikai tréningen tanultak, hál’Istennek éppen jókor….masallah.

A Tichka hágó az Atlaszban

Mikor már kellőképpen kikanyarogtuk magunkat, de még közel sem voltunk a hegyi út végéhez, megálltunk egy kirándulók számára fenntartott parkolóban. Itt számtalan bazár és egy étterem-kávézó várta a megfáradt vándort, no de leginkább annak pénztárcáját. Eszembe jutott, amit lefelé menet a katonaruhás ember említett. Minél lejjebb megyünk, az emberek annál tisztességesebbek és minél közelebb kerülünk egy nagyobb városhoz, annál több lesz a gazember körülöttünk. Azt kell mondanom, hogy emberünknek minden szava igaznak bizonyult.

A gyengéim: Motor, F. és a leanderek…nem feltétlen ebben a sorrendben

Meglátogatunk két ajándékboltot is. Azért nem többet, mert mindben ugyan azokat lehet kapni. Alkudozunk ékszerre, vágott-csiszolt földtörténeti ammonites leletre (kisebb gyermekünk kedvencei a mindenféle kövek, képes a zsebpénzén tízórai helyett kavicsokat venni), költünk egy kis pénzt, de csak módjával. Sok idő még, mire hazaérünk. Aztán beülünk az étterembe, ahol valami nyárson sült húsokat eszünk, egy kellemesen hibbant pincér, szórakoztató jelenlétében. Minden alkalommal, amikor elmegy mellettünk, szájával berreg és a kezével húzza a gázt, emlékeztetve minket ara, hogy motorral jöttünk. Én is csináltam ilyesmiket, de általában csak ismerősök között és legutóbb talán az óvoda udvarán, úgy ’76 táján.

Falu a Tichka hágón

Amikor átérünk a vízválasztón, onnan kezdve újabb fantasztikus látvány tárul elénk. A völgyek fenekén és oldalaiban mindenütt csodaszép leanderek virágzanak. Jártunkban-keltünkben találkoztunk már gyönyörű leanderekkel, de ez mindent visz. Egy arra alkalmas helyen meg kell állnom és egyszerűen alig akarom abbahagyni a fényképezést. Legszívesebben az egész völgyet összepakolnám, mind az összes kanyarjával együtt és hazahoznám. Na jó, a turistafejő szuvenír árusok maradhatnának otthon. Nem sokkal Marrakesh után megnézünk egy szállodát, de sajnos a medencéjüket éppen takarítják, így az nem használható. Bár a megmutatott szoba szép tágas és világos, ráadásul tiszta is, de hozok egy rossz döntést. Megyünk tovább, biztosan lesz még másik hotel az út mellett. Hát Rabatig nem volt. Szinte hihetetlen, de úgy mentünk majd 350 kilométert, hogy közben nem találtunk nyitott szállodát. Illetve egyet találtunk, de ott akkor sem aludtam volna, ha pisztolyt szegeznek a tarkómhoz. Az óceán partot elérve találtunk pár üdülővárost, de lakóparkokon kívül ott sem volt más. Itt mindenki a saját ágyában alszik, nem utaznak, a turisták pedig csak a nagyobb városokban vannak elszállásolva és onnan hordják őket buszokkal mindenfelé.

Tengerparti bértevék Asilahban

Casablanca esti forgatagát inkább kikerültük az autópályára felmenve és meg sem álltunk Rabatig. De előtte még világosban sikerült beleszaladnunk egy teljes körű útellenőrzésbe. A beleszaladás majdnem szó szerint történt, mert egy hosszú, húzós ívű kanyar kijáratában vertek tábort a helyi éber erők és mivel „kissé” siettem, ezért csak egy rendes, satu elől-hátul vészfékezéssel tudtam kordában tartani a nehéz motort. A rendőrbácsi érdeklődve közelített, megkérdezte, hogy németek vagyunk-e (érdekes, ez a legtöbb helyen így volt), majd egy láthatatlan labdát a lába elé dobva légdekázott pár ütemet, ezzel utalva a közelgő VB döntőre. Aztán még próbált valamit magyarázni, de mivel ilyen alkalommal soha nem értünk egy szót sem idegen nyelven, végül egy halvány mosoly kíséretében útra engedett minket. A fővárosban eszement éjszakai forgalom fogad. Hosszú autósorok, mindenütt dugó. Az első szállodánál megállok. Sikerül megalkudni 50 Euróra a szobát, de parkoló az nincs. Az utcán rendezkedett egy sárga mellényes ember, azt környékeztem meg, hogy a hotel előtti térkövezett részen maradhat-e a motor éjszakára. Ezt hevesen ellenezte, mondván a rendőrök nagyon keményen büntetnek érte, inkább szerez nekünk őrzött parkolót. Ez meg is történt, összehozott három, kedves, antipatikus, apagyilkos szabású egyénnel, akik egy padon ülve tették a semmit egy árkádos átjáró alatt. Jól megnézték a motort és közölték az árfolyamot, amitől majd infarktust kaptam. De nem igen volt más választásom, ezek után ha nem fizetek, talán reggelre a motor nyoma sem marad meg. Így parkoló díj helyett tulajdonképpen védelmi pénzt perkáltam a martalócoknak. Mert természetesen fizetni előre kellett. Éjfél jócskán elmúlt, mire hulla fáradtan ágyba kerültünk. Zömmel hegyi utakon megtéve kissé húzós volt ez a nap a maga 710 kilométerével és a sok meddő szálláskeresés miatti enyhe idegbajával. De hát ezek az élmények is hozzátartoznak az utazás atmoszférájához, ezt el kell fogadnunk. Igaz, annyira nem is esik ám nehezünkre.

Tizenhatodik nap, 07.13. (vasárnap)

Alig kipihenve ébredtem 7-kor. A motor őrzésére 8-ig kötöttünk szóbeli szerződést, nagyon reméltem, hogy a betyárbecsületben adott szó itt is kötelez. De nem kellett csalódnunk, egy szép szál legény ült a motor melletti padon és le sem vette róla a szemét. Minden megvolt rajta, este már nem volt kedvünk az összes motyót lemálházni róla. Sajnos nagyon nem éreztem magam jól, kerülgetett valami betegség. Három éve Tunéziában az utolsó napokig megúsztam, de aztán elkapott valami jó kis helyi baktérium, aminek a hatását napokig „élvezhettem”. Mivel reggeli nem járt a szobához, a napi gyógyszeremet is éhgyomorra vettem be. Ezért alig, hogy elhagyjuk a várost, már meg is kell állnom. Ha ezt nem teszem meg időben, valószínűleg úgy esek le a motorról. Találunk valami kis száraz kenyérmaradékot a hátsó dobozban, azzal rendbe rakom a vércukor szintemet és egy kis pihegés után megyünk tovább. Itt már lapos, mezőgazdasági területen vezet az út, az egyetlen változatosságot a fóliával védett banán ültetvények hozzák az egyhangú utazásba.

Szolid személyi kultusz, ahová nézünk. A pénzeken, minden középületben és még a tengerparti pizzázó bejáratánál is. A királyi család a mindennapok aktív részese mindenkinél

Megállunk egy nyitva tartó kisboltnál kenyeret venni, majd egy szép, árnyékos nagy fa alatt főzünk egy ebédet. Valami szaftos tésztaféle és babgulyás készülnek. Itt szúrnék közbe egy javaslatot mindenkinek, aki egy motoros túra alatt el tud szakadni az idő- és pénzrabló, néha bizonytalan éttermi étkezéstől és alkalmanként a magával vitt konzervekkel oldja meg az útmenti ebédjét, vacsoráját. Egy úti só és borstartó és egy tubus csípős Pirosarany mindig legyen a konyhás málhában. Ezek segítségével a legehetetlenebb páncélos kaja is legalább elviselhetőre szelídíthető, vagy éppenséggel vadítható, tetszés szerint. Ebéd közben jól meghánytuk-vetettük a továbbiakat. Elnézve a térképet, két lehetőség látszik járhatónak. Az első, hogy az eredeti tervek szerint Keletre tartva meglátogatjuk Meknes és Fes városokat, majd ezt követően felmotorozunk a Földközi tenger partvidékére, ahol addig csavargunk, amíg a szerdai kompindulás azt engedi. A másik lehetőség, hogy az óceán parton visszatérünk Tanger környékére és két napot aktív semmittevéssel töltünk, azaz napozunk, nagyokat fürdünk, jókat eszünk, sétálunk, vásárolgatunk a bazárokban, szóval pihenünk, ahogyan a joviális utazók és nyaralók körében az szokásos.

A kemping Asilahban

Rohannunk már nincs hová és miért, valójában nagyon ráérünk. Ugyan akkor annyi mindent láttunk már ez alatt a rövid idő alatt, hogy már nem feszélyez a mindenáron való újdonság-vadászat. Így minden szívfájdalom nélkül a második lehetőséget választjuk, ellenszavazat nélkül. Larache városába érve az út mellett egyszer csak meglátunk egy Marjan üzletet. Ramadán ide, vasárnap oda, ez bizony nyitva van. Nosza nézzük is meg! Külsőleg, belsőleg is hozza egy hazai szupermarket színvonalát, tisztaságában, áraiban és választékában egyaránt. Veszünk egy nagyon szép teás kannát, amilyenből a Szahara-teát tudjuk majd otthon tölteni és némi apróságot, gyümölcsöt. Újabb kontraszt, a szemetes nyomornegyed mellett álló, légkondicionált bevásárlóközpont. De már nem bántja annyira a szememet. Kezdek hozzászokni, igaz kellett hozzá vagy tíz nap és egy csomó benyomás. Vásárlás után neki is állunk szállást keresni. Lemotorozunk az óvárosba a kikötő mellé, de nem találunk nyitva semmilyen szálláshelyet. A térképet elnézve rájövünk, hogy első éjszakánk színhelye, Asilah itt van pár kövér gázhúzásra tőlünk. Ugyan a Hotel Al Khayma nem volt túl olcsó, de ennyit azért megengedhetünk magunknak, mégis csak a pihenésünkről van szó.

Hajók: fent a vízi, alább a sivatagi

A városba érve egy lehajtóval előbb lemegyek a parti útra, ami elég nagy hibának bizonyult. Éppen piacot tartanak, ami úgy néz ki, hogy az út mindkét oldalán árusok pakolnak ki, közöttük hömpölyög a vásárlóerő, de még el kell férnie a sok kézikocsinak és szamaras kordénak….és csak úgy mellesleg még egy laza kétirányú gépkocsi forgalomnak is helyet kellene szorítani. A leglényegesebb információ még hátra van. Minderre rendelkezésre áll a két házsor között legalább 5 méter. Ennek megfelelően a kialakult közlekedési helyzet sokkal inkább illethető a tébolyult jelzővel, mint sem egyszerűen kaotikusnak, vagy elviselhetetlennek tituláljam. Ezek alulfogalmazott sértések lennének, nem illenének a helyzet komolyságához. A teljes utazás alatt talán itt vesztettem el először és utoljára ténylegesen a nyugalmamat. Akik ismernek, pontosan tudják, hogy ez már jelent valamit. Éppen úgy öt perce álltunk egy patthelyzetig fajult dugóban, mellettünk emberek tömege sodródott oda-vissza időnként meglendítve minket is, a gépjárművek centikre egymástól lecövekelve várták, hogy az előttünk kialakult akadály (egy beszorult kisteherautó) valami csoda folytán elháruljon, erre egy háromkerekű tuk-tukos füstösképű mögülünk megpróbált előrébb furakodni. A rendelkezésre álló 30 centis helyen, a másfél méter széles rozoga talicskájával. Az nem kérdés, hogy térbeli orientációból vehetne pár túlórát, de szerintem volt ott baj bőven az emeleten mással is. Ránézésből is nem-kicsit hórukkos volt a pacák. Amikor elsőre nekünk verte a járgánya első kerekét, azt még elnézően vettem tudomásul. De amikor újból a hátsó dobozon csattant a sárvédője és erőből megpróbált odébb tolni, akkor hátrafordultam, elrebegtem neki 130 dB hangerőn egy kétsorost és bemutattam neki a jobb öklömet, nem titkolva, hogy irgalmatlanul szemen fogom vágni, ha ezt nem fejezi be azonnal. És láss csodát, a granadai mekis macska után ő is értett magyarul. Végül épen és egészségben elértük a hotelt, ahol a recepción egy újabb ember foglalt helyet. Az már a parkolóban látszott, hogy jóval több a vendég, mint legutóbbi itt jártunk idején volt.

Meg kell hagyni, ha főétkezésről van szó, az arabok nem kispályáznak

Bepróbálkoztam egy gyenge alkuval, de merev elutasítás volt a válasz. Megindultak a hispán nyaralók, innen kezdve kiemelt szezonárak érvényesek. Próbálok még érvelni, hogy azért mégis csak 3 éjszakáról beszélünk, de ez alkalommal minden gazdaság-diplomáciai csatorna lefagy. Végül kötélnek állunk és kiveszünk egy udvarra néző szobát 550 DH/éjszaka áron. Miután rendbe szedtük magunkat és kipakoltunk a szobában (ami nagyon tiszta és tágas volt), lementünk a hallba kicsit netezni. Az utunk során sok helyen láttunk olyan kávézókat, ahol némi apró ellenében lehetett internetezni, a szállodák némelyikében is volt lehetőség wifi használatra, de eddig ez nem volt fontos. Az otthoniakkal való kapcsolattartásra elegendő volt a telefon. De itt már kezdtünk visszatalálni az otthoni létre, már foglalkoztunk az ottani problémákkal is, szóval kicsit kezdtünk már hazafelé menni, még ha csak gondolkodásban is egyelőre. A hall mellett egy nagy teremben éppen vetítő vásznat és projektort állítottak fel… hát persze, a VB döntő! Így a 2014. év Világbajnokságának döntőjét Marokkóban nézhettük, egy kupac spanyol és helybéli szurkoló társaságában. Jókat mosolyogtam azon, hogy az arab kommentátor Götze helyett rendszeresen Guccit mondott.

Vacsoránk másik része

Miután a germánok behúzták a (véleményem szerint teljesen megérdemelt) győzelmet, meglátogattuk az éttermet. Megkóstoltuk végre a harirát, ami a helyiek tradicionális böjti levese. Nem is volt rossz. Utána F. valami húsokat evett, nekem pedig lerakott a borzasztóan náthás pincér egy akkora adag sült halat, a tetején vastagon beborítva garnélával, hogy életemben ilyent még nem láttam. De nem is ettem ilyen finomat! Ugyan a hiedelem szerint hallal nem lehet jóllakni, de vacsora után már az is szép teljesítmény volt, hogy vissza tudtam menni az első emeleti szobánkig. Eszünkbe jutott még az a kósza gondolat, hogy kérünk két üveg sört is, de az amúgy kedves pincér arca igen komorra váltott az igény hallatán. Közölte, hogy Ramadán van és nincs sör. Eléggé egyértelmű, egyenes beszéd volt. Így maradt a kóla. Az mindig és mindenhol volt egész úton, szinte már második számú nemzeti italaként a marokkóiaknak a „thé à la menthe” után.

17-18. nap, 07.14. (hétfő) és 07.15. (kedd) 0 km

Jó későn ébredünk hétfőn, majdnem ellustálkodva a reggelit. Ami ugyan olyan, mint az első afrikai reggelink volt, ugyan itt. Aztán ez sem másnap, sem az indulásunk napján nem változott. Sőt még az unottképű pincérlány sem. Ragaszkodnak a tradícióikhoz foggal és körömmel. A napunk mosással, sétákkal, medencés fürdőkkel múlik. Sokat heverünk a Napon (F.) és árnyékban (én). Mivel későn reggeliztünk és sokat, késő délután a parton egy kis pizzériában tartunk egy ebéd-vacsorát. Közben élvezzük a Naplementét és a parton sétálgató, turistákra vadászó tevehajcsárokat, ahogy az időnként meglógó fiatal púposokat próbálják megzabolázni, általában kevesebb, mint több sikerrel. Napközben belepillantunk a párizsi nagy katonai parádéba, amit teljes egészében közvetítenek. Függetlenség ide, függetlenség oda, a francia hatás és némileg a befolyás is érezhető mindenütt az országban. Elég, ha csak a nyelvre gondolunk. Ugyan nem hivatalos állami nyelv a francia, de csak a számtalan törzsi dialektust használva soha nem jött volna létre az államegység. Ahhoz bizony kellett a közös, nem hivatalos, de mindenütt beszélt és elfogadott francia nyelv is.

Asilah óvárosa

Keddünk is hasonló körülmények között múlik. Élvezve a hotel kényelmét és komfortját. Már egy kis leégés is színesíti a programunkat, úgy szó szerint (mivel itt-ott rákvörösre sikerült pirulni a rettenetesen erős UV sugárzásban) és képletesen is, mert egy sima öltözés-vetkőzés is tartalmaz izgalmakat bőven. A besötétített szobában a légkondit járatva, az ágyban való meditálás és Tv-nézés is felkerült a programok közé. A programokon is nyomon követhető, hogy Marokkó valóban az egyik legeurópaibb Maghreb-ország. A csatornák felölelik szinte a teljes arab világot. Innen egészen az Egyesült Emirátusokig. Jól láthatóak a különbségek. Keletebbre csak a hagyományos öltözékek, szerkesztett stúdió műsorok, turbán, csador, nők teljes mellőzése a médiában, nyekergő, búbánatos sivatagi népzene. Középtájon (Líbia, Tunézia) már lazul a durva vallási gyeplő, nők vannak a hírműsorokban, itt-ott európai ruházat is megjelenik, az utca embere is megszólal, komolyzene és némi helyi könnyűzene is helyet kap a palettán.

A parti sétány Asilahban

Na, de ezzel szemben Marokkóban már egészen más világ uralkodik a médiában. Romantikus filmsorozatok, szórakoztató műsorok, vetélkedők és videóklippek minden mennyiségben. Hosszú szőke hajzuhataggal, nagy szilikonos dudákkal, plasztikázott paplanszájakkal, forrónadrágokkal és bikinikkel. Mellette a pompát és csillogást, a sokak számára elérhetetlen álmok világát böszmenagy terepjárók, sportkocsik és nagyköbcentis sportmotorok testesítik meg. Már értem, miért néztek meg annyira minket mindenhol és miért fényképezkedtek előszeretettel a motorunkkal. De sokan vannak, akik ezeket az álmokat, ha nem is egykönnyen, de elérik. Az ország mintegy harminc millió lakosából nem hivatalos adatok szerint mintegy másfél millióan külföldön keresik a kenyerüket, főként Európában. Erre egyszerű, prózai okok miatt van szükség. Az országban igen nagy a munkanélküliség, ugyanakkor nincsen szociális hálózat, alanyi egészségügyi ellátás és nyugdíj sincs. Egy család csak akkor képes stabilan fennmaradni, ha valaki vagy valakik külföldön dolgoznak közülük. Ha valaki megöregszik, vagy lerokkan, családi segítség nélkül koldusbotra jut. De szó szerint.

Ha törik, ha szakad elad nekünk valamit

A gyerekeket talán ezért is kezelik nagy szeretettel és gondossággal, mert idős korára mindenkinek csak a gyerekei maradnak támasznak. Utolsó marokkói esténken még bevállalok egy haltálat a szálloda éttermében. Ne tudom minek köszönhető, de ma sokkal több rákot pakoltak a sült tengeri sügér tetejébe, mint tegnapelőtt. Ha lehetne, szívesen vinnék haza is belőle, annyira ízletesen készítik a friss tengeri herkentyűket.

Egy kis pózolás belefér – hogy legyen otthon mit mutogatni

19. nap, 07.16. (szerda) Marokkó elhagyása

Mivel a hajónk indulása csak este 11-re van előjegyezve, ma sem kell kapkodnunk. Kivárjuk a reggelizős idő végét és még egyszer, utoljára végig kérőddzük az unalmas menüt. Az égadta egy világon semmi változatosságvágy, vagy fantáziaigény nem szorult ezekbe. Ugyan az a menü, ugyan az az unott arckifejezés. Eszembe jut egykori kollégám, aki a vadászházi konyhát kormányozta és éveken át elvegetált ugyan azzal a 7 napos menüsorral. Ideológiája az volt, hogy minek túlcifrázni a dolgot, egy vendég sem marad tovább egy hétnél. Mondjuk ebben legalább van valami ráció. De az, hogy minden nap ugyan az kerül az asztalra, ez már kimeríti a Gasztro-Terror fogalmát. Aztán komótosan összepakolunk, kifizetjük az utolsó baksist a motorőrző embernek. Aki tényleg ott ült éjjel-nappal a parkoló mellett, hol egy fa alatt, hol a fal árnyékában és le nem vette a szemét a rá bízott értékekről. Ő legalább megérdemelte a zsebpénzét, ebben biztos vagyok. Ugyan az időnkbe még belefért volna egy kis csavargás, de F. erről már hallani sem akart volna, ezért jófiú voltam és nagyjából a hajó indulása előtt tíz órával már a kikötő mellett voltunk.

Tanger Med madártávlatból

Idáig zömmel autópályán jöttünk, hogy elkoptassuk maradék aprópénzünket. Megálltunk egy kútnál is, hogy még utoljára teletankoljunk, gondolva a kikötés utáni hazaút első szakaszára. Egyik első világításunk is megadta magát, égőt is kellett volna venni, de a benzinkúton azt nem árultak. Volt ott minden amúgy, szuvenír hegyek, CD lemezek, hűtőmágnesek, plüsstevék hegyekben, de izzó az nuku. A kikötő mellett bevásároltunk némi kenyérfélét az útra egy „mindentkapni” típusú kis boltban. Három éve, amikor Tunéziából jöttünk Genovába, akkor elkövettük azt a hibát, hogy alig vittünk magunkkal ellátmányt a kompra. Aztán a hajón szembesültünk az ehetetlen, de legalább méregdrága ételekkel. Ezt most elkerülendő, az egyik táskában helyet foglalt a gázfőző, az edényeink és némi dobozba zárt hazai íz, hogy ne éhezzük végig a két és fél napos utat.

Az EU zászló után már félig otthon leszünk…

Még felsétáltunk a kikötői irodaház tetején kialakított kilátó teraszra, ahonnan Pazar kilátás nyílott az egész területre és a túlpartra is. Ismerősen hívogatott Gibraltár majmos sziklája a távolból, de mi már kicsit távolabbra vágytunk és tekintetünk is a horizont mögé kalandozott. Megunva a sertepertélést, bemotoroztunk a kikötőbe. Megkerestem a társaság jegyirodáját, ahol otthon kinyomtatott jegyeinket beszállókártyákra válthattuk. De még korán volt, várni kellett. Ez el is tartott vagy két óra hosszan, mire elő került valaki, hogy intézze az ügyünket. Közben egyik jegydíler a másik után talált meg minket és jobbnál-jobb áron ajánlották jegyeiket. Mikor mondtam, hogy nekünk már megvannak, köszönjük szépen, akkor méla undorral léptek tovább. Reklámozták magukat újfent önkéntes segítők is, hogy némi Euró ellenében átvigyenek minket a határon. A belépéskor kitanultuk már a csíziót, ezért nem vettük igénybe szolgáltatásukat. Majd valahogy magunk megoldjuk, gondoltuk. Nem is kellett csalódnunk. Három stáción kellett keresztül verekedni magunkat, de csak az egyiknél voltunk tovább 5 percnél. Ott is csak annyival, hogy kitöltöttünk egy kis formanyomtatványt, aminek a hiányzó részeit a katonatiszt kipótolta, miután rájött, hogy semmilyen nyelven nem tud velünk kommunikálni. De megint nagyon intelligensen próbáltam mosolyogni mindenkire, nehogy rossz szándékot sejtsenek bennünk. Ez a taktika újfent bejött, nem szórakoztak velünk, hanem segítettek intézni a dolgunkat.

Vége a ramadánnak: a kikötői helyiek készülnek esti reggelijükre

Aztán egy speciális, kamionba épített szimatoló szerkezettel átvilágították a motort, rajta a poggyásszal. De ha pl. kábítószert akartunk volna csempészni, az sem lett volna megoldhatatlan probléma, mert F. kezében maradt a sisakja és a kutyát sem érdekelte, hogy az nem ment át a vizsgálaton. Mert kutya is volt bőven, szagoltatták vele a kocsik kerekét és a kamionok rakterét szünet nélkül. Olvastunk Marokkó szerepéről a narkó világában, fel is készültünk rá, hogy majd kezeljük a problémát ha ránk akaszkodna egy erőszakosabb árus, de erre nem került sor. Az viszont feltűnt, hogy nagyon sokan élnek ezeknek a szereknek a kábulatában az országban. Ezek szerint a házon belüli fogyasztással szemben nincsen kardinális ellenvetésük a szerveknek, csak a kivitelét próbálják megakadályozni. Aztán átjutva minden vizsgálaton alkalmasnak találtatva arra, hogy elhagyjuk az országot, beálltunk a hajónkhoz tartozó parkolóba, az első helyre. Fiatal, barátságos rendőr állta el az utunkat és egy vas kordon. Miután tisztáztuk, hogy jó helyen járunk, nekiálltam fotózni. Azzal még nem volt baja, de amikor a Gopro kamerát is beindítottam, akkor keményen közölte, hogy márpedig itt filmezni tilos. Ettől kezdve kénytelen voltam átvedleni titkosügynökké és álcázva tovább filmezni. Azt is közölte velünk, hogy lesz időnk bőven a beszállásig, nem kell aggódnunk ha el akarunk menni a dutyfree shopba, csak nyugodtan tegyük meg. Szót is fogadtunk neki és meglátogattuk a kívülről igen takaros, európai színvonalú emeletes épületet. Ami bent sem okozott csalódást. Remek önkiszolgáló étterme is volt, ahol kinéztünk egy-egy grillcsirke menüt magunknak és evés közben kihasználtuk a helyi wifit is, hogy meglessük leveleinket, üzenjünk a hazaiaknak. Az étterem melletti boltban végre kaptunk sört, amiből pár üveggel betankoltunk az útra, bízva benne, hogy idén is lesz hűtőszekrény a kabinunkban.

Bebocsájtásra várva

Tétlen várakozással, lassan teltek az órák. Naplemente után a teljes kikötői személyzet eltűnt, hogy végre megreggelizzenek. Még az asilahi szállodában mondta ezt így a pincér, utalva rá, hogy ez a nap első étkezése. Lassan gyűltek a járművek, mellénk még beállt egy idősebb spanyol pár egy szintén öregecske Varaderoval és már rendesen besötétedett, mire elkezdték az utolsó utáni ellenőrzést. Egy rendőr és egy szép nagydarab, kigyúrt ember a hajózó személyzet közül végig mentek és minden papírt átvizsgáltak lámpafénynél. De ennek ellenére a kordon csak nem került még eltávolításra, pedig a hajó egyik tisztje igen temperamentumosan (nem hiába, olasz a személyzet) adta tudtára a katonáknak, hogy már rég rakodni kellene. Aztán beszállás előtt még egy katona, csak azért is végig ellenőrzött mindenkit még egyszer. Az arabok mentalitása kimeríthetetlen tárháza az idegbajnak. Mert az idő számukra egy olyan megfoghatatlan valami, amiről kár beszélni, felesleges rá energiát, szót pazarolni. Hiszen mindenkinek annyi van belőle, amennyit Allah adott. Se több, se pedig kevesebb. Ezt lépten-nyomon ki is fejezik, ha hatalmuk is van hozzá, akkor természetesen kellő nyomatékkal megtoldva. A hajó hatalmas rámpáján két kopasz, kommandós kinézetű alak állítgatta meg a járműveket, itt zajlott az utolsó ellenőrzés. Hiszen a hajón már tulajdonképpen EU felségterületre értünk. Aki elment a csillagos zászló alatt és elnyelte a komp gyomra, az jogilag már Európában van. Ugyan még a tényleges talajfogásig volt hátra vagy 1600 tengeri kilométerünk és három éjszakánk, de a tudat jó érzést keltett bennünk. Nagyon jó dolog utazni, de csak addig, amíg van ahová szívesen megyünk haza.

Egészen ehető volt a hajón a felhozatal

A parkoló-fedélzeti garázsmester kissé megkutyulta a leparkoltatásunkat, mivel a másik Varás páros csak Barcelonáig utazott, helyet kellett cserélnünk, hogy ők majd ki tudjanak állni a motorral. De végül a motor a helyére került, mi pedig a sok cuccal megpakolva fellifteztünk a 7. szintre, hogy átvegyük a kabinunkat. Sajnos idén nem jutott komfortos szoba az útra, nem találtunk hűtőt a kabinunkban, ezért kénytelenek voltunk gyorsan meginni egy sört a behajózás örömére. Majd a hátsó fedélzetről figyeltük, ahogy egyre érkeztek az újabb autók, amiket mind elnyelt a hajó feneketlen bendője. Már több mint két órás késésben voltunk, mire végül nagy csikorgás és dübörgés közepette felvonták a rámpákat, eloldották a balerinaderék-vastagságú köteleket és a hajónk lassan elkezdett távolodni a parttól. Mi pedig csak álltunk a szélben és az járt a fejünkben, hogy egy újabb tételt ki kell pipálnunk a bakancslistánkról, de milyen jó, hogy megyünk hazafelé, a gyerekekhez, szülőkhöz, kutyákhoz, barátokhoz, kollégákhoz, erdőhöz, vadhoz….szóvak mindenhez, amit csak a HAZA egy embernek jelenthet.

20-21. napok, 07.17-18 (csütörtök-péntek) a tengeren

A két, hajón töltött napról sok érdekeset nem lehet írni. Egy ideig érdekes és izgalmas a hajóút, de elég hozzá pár óra és az ember inkább lépkedne homokon, sziklán, vagy bármi máson, mint a süppedős padlószőnyegen. Főleg ha ez nem is az első hajóút az életében. Azt viszont meg kell hagyni, hogy az ellátmány pozitív csalódást okozott. Az egyik kis étkezőben igen finom melegszendvicset és pizzát lehetett kapni, amit több alkalommal ki is használtunk.

Egyszerre távolodunk és közeledünk

A Barcelona előtti szakaszon a GPS szerint 30 kilométer/óra sebességgel haladtunk, de utána 40 lett a tempó. Igaz a spanyol kikötőben hosszan el is időztünk, talán emiatt próbálta kapitányunk behozni a lemaradást. Az utolsó éjszakánk már igen türelmetlen légkörben telt. Sokáig fent voltam, tervezgettem a haza vezető utat Genovától. Az már természetes volt, hogy nagyobb megálló nélkül, egy menetben lezavarjuk utunk befejező fázisát. Ugyan akkor a mögöttünk álló három hét történései is egyre kavarogtak bennem. Soha nem voltunk még ennyi időt távol otthonról, rengeteg élmény várt a sorára, hogy feldolgozásra kerüljön. Sokáig álmatlanul gondolkodtam ezen, míg végre elnyomott az álom. F. a saját, külön bejáratú kis háborúját vívta a Ramadán bűvöletében eszüket vesztett kisgyerekekkel. Akik akár egy játszótéren, fel-alá rohangáltak a folyosókon, közben ordenáré módon üvöltözve „beszélgettek” egymással, mindezt órákon át, megállás nélkül. Azt tervezte, hogy ha elkap egyet közülük, akkor vele fogja hatástalanítani a többit. Csak attól félt, hogy ha kizárja magát a kabinból lenge éjszakai öltözetben, hosszan dörömbölhet az ajtón, míg én a fülhallgatón át zenével kábítva magam relaxálok. Hiába állítottam be hajnalra a telefonomat ébresztőre, csak sikerült elaludnom a Napkeltét.

Barcelona kikötője

Huszonkettedik nap, 07. 19 (szombat) hazafelé

Sőt még a kikötést is. Hétkor ébredtünk, amikor a hajó nekiúszott a gumi ütközőknek és már engedték is le a köteleket, a rámpákat. Közben a hangszórókból megállás nélkül és giga hangerőn ömlött az érthetetlen információ, a folyosón idegbeteg forgalom kezdődött, pedig ennek semmi értelme. Ilyenkor még legalább fél óra eltelik, mire az alsóbb fedélzetről kiengedik a járműveket, hogy aztán mi is sorra kerülhessünk a magasabban lévő garázsokból.

Barcelona és Genova között sok motoros vette igénybe a kompot

De végül nyolckor csak kigurultunk Európa betonjára és már fent is találtuk magunkat az autópályán. Szerencsére most nem volt olyan barátságtalan, szeles idő, mint idefelé, kicsit jobban lehetett tekergetni a motor bajszát. Habár a hátsó gumit óvandó, nem forszíroztam a tempót, de azért jól haladtunk hazafelé. A nagyobb sebesség miatt a fogyasztás is látványosan megugrik ilyenkor, ez azt jelenti, hogy Olaszországban 2, míg Szlovéniában egy alkalommal meg kellett állni tankolni. Ilyenkor némi folyadékkal rendbe szedtem magam is, F-et is megitattam (hajlamos rá, hogy elfelejt inni, olyankor aztán fáj a feje), sőt még égőt is cseréltem a Varában. Az úton sorra maradtak el mögöttünk azok az ismerős nevű helyek, amik mellett ugyan így suhantunk el három hete, csak a másik irányba tartva. Akkor tele várakozással és izgalommal, most eltelve a kaland édes terhével, sok élménnyel és benyomásokkal megrakottan. Mindkettő nagyon kedves állapot számomra.

Azonnal koppanunk Genova kikötői betonjának

A szlovén kút melletti Marché étteremben körbe szaglásztunk, hogy mi a felhozatal. Egy nagyon kedves hölgy kérdezte, hogy miben segíthet? Én csak annyit kértem tőle, hogy ha tud adni bármit, ami DISZNÓHÚSBÓL készült, akkor tegye meg. És láss csodát, pillanatok múlva egy hatalmas, cafrangos szélű rántott hússal egyensúlyoztam a tálcát a pénztár felé. Letenyén betértünk a faluba, hogy még egyszer megitassuk a paripát és magunkat is. Felhívtuk a családot jelezve, hogy tulajdonképpen hazaértünk és már csak a Tamásiig hátralévő pár kilométert kellett megtennünk, hogy tényleg haza érjünk.

A motoron a számláló ekkor 74’542 kilométert jelzett. Ezek szerint a teljes utazás alatt motoron töltöttünk 8’132 kilométert.

Utószó

Mire ezzel az élménybeszámolóval elkészültem, kint már reggelente fagyok vannak, a tél lassan kezdi átvenni a hatalmat az ősz felett. A házunk melletti erdő elszórta a lombját, a Természet lassan éves, szokásos pihenőjére vonul. Nehezen álltak össze a gondolataim, talán túl sok volt a lélekben feldolgozandó anyag. Nem is hiszem, hogy teljes valójában sikerült átadnom mindazt, amit szerettem volna. Nehéz visszaadni írásban ennyi élményt, új benyomást. Szívem szerint annyi mindent írnék még, de nagyon sok minden bent maradt és lassan, cseppenként szivárog át az emlékeket őrző tárhelyről. Így, négy hónap távlatából sok mindent másként kellene látnom, az élmények kikristályosodva kellene, hogy a megfelelő polcokon a helyükre kerüljenek. És én még mindig nem találom magamban ennek az utazásnak az igazi helyét. De lehet, hogy ez így is marad. Hiszen az arab Afrika olyan kiismerhetetlen és titokzatos világ, hogy teljes feltárulkozása nem is illene hozzá. Nagyon örülök neki, hogy belevágtunk, hogy minden racionális érvvel szembemenve bevállaltuk. Meg is szeretném köszönni családunknak és első sorban gyermekeinknek, hogy lehetővé tették az utazásunkat és még a nagy közös csalási nyaralásról is hajlandóak voltak zokszó nélkül lemondani, hogy mi, a két „felelősségteljes” felnőtt és szülő, újból ilyen kalandba vághassuk a fejszénket.

Ígérem, bepótoljuk az elmaradt közös programokat is.

Úgy gondolom, hogy ezt a három hetet soha nem fogom elfelejteni, időről időre magam elé fogom idézni a haragos óceán kékjébe oltott homoksárga dűnék sorát, a teleholdas szaharai éjszakát, a kontrasztokat, az embereket, az arab világ ezernyi megfejthetetlen csodáját. Harmadik alkalommal léphettem Afrika földjére, de szeretném hinni, hogy nem ez volt az utolsó.