48 óra Yvette-tel, avagy egy hétvége a mediterrán ciklonnal

Biztos vagyok benne, hogy villámló pillantásokat kaptam volna feleségemtől, ha azzal búcsúzok el tőle az idei 48 órás túra előtt, hogy „Szia drágám, elmegyek és egy hosszú hétvégét töltök el Yvette-el, a következő két nap nem itthon alszom, lehet, hogy a telefont sem tudom felvenni…” Akkor még nem gondoltam, hogy ez a „nőszemély” mennyire meghatározza a pénteki és szombati napunkat majd. Vonzó és veszélyes kapcsolat alakult ki Yvette-el. Kikezdett velünk, incselkedett, próbára tett minket, a 48 óra a magyar megyeszékhelyek közötti túrára jelentkezett motorosokat…

A május 16-18-ig tartó hétvégénk egy emlékezetes randevúvá kerekedett. Már előző nap, teljesen érthetően a motorozz.hu 48 órás fórumában a józan gondolkodásúak közül többen nyíltan vállalták, hogy inkább papírkutyázzák le őket, de nem indulnak el olyan időjárás mellett, amikor még a túra előtti napon is arról szóltak a hírek, hogy melyik országrészben mennyi eső esett, milyen erős, néhol orkánerejű a szél, hol mosta el az utat a vízátfolyás, hol melyik folyó áradt meg, és melyik utat zárták le… Ha nem töltené ki a fejemet ennyire a benzingőz, és ha nem vonzanának az egyszeri, most-vagy-soha feladatok, akkor én is a józan társaimhoz csatlakozván lemondtam volna a pénteki indulást. De nem csak ez motivált a kihívásban… Tavaly, az első 48 órás megmérettetésemnél sikerült egy árokban végeznem a táv 80 százalékánál, emiatt éreztem azt, hogy legközelebb célba kell érjek. Nekem akkor szerencsére nem lett bajom, a motornak sem sok, viszont letört az első fékkar, így utánfutón jutott vissza a kölcsönzőbe a masina. A Varadero szinte soha nem volt jobb formában, friss olaj, új gumi, új hátsó fékbetét… Minden simán fog menni… Legalábbis ezt gondoltam. Hónapokkal előbb, amint kiderült az időpont, kihúztam a munkahelyi naptárban ezt a hétvégét, hetekkel előbb már néztem a hosszú távú előrejelzést, vajon milyen idő lesz azon a három napon… Aztán beviharzott a Kárpát-medencébe Yvette. Elborzadva néztem a tudósításokat, a viharos felvételeket az ország minden tájáról, de úgy voltam, ha elindul a túra, ott kell legyek.

Egyre többen gyülekezünk

Péntek reggel megpakoltam a motort, beöltöztem elég vastagon, rá még az esőruha, ami igazi esőben még csak egyszer volt rajtam, de szél ellen is jó szolgálatot tett a második Onroad túrán, Hegyestűhöz tett utunk során. Ahogy teltek a kilométerek a hatos úton, egyre jobb lett a kedvem, egyszer szemerkélt csak az eső, sőt Paksnál már a nap is sütött kicsit. Enyhébb időt is ígértek már péntekre, de pont a Dunántúlon, ahol az előzetes hírek szerint kezdünk, még várható volt erős szél és eső is… De persze a remény hal meg utoljára. Ahogy a nap indult, majd jó lesz a folytatás is. 11 körül értem le a szekszárdi benzinkúthoz, szépen gyülekeztünk, Szanaszét is megjött hamar, az itinerekkel, így a tankolás, gyors szendvics és a megérkezettek üdvözlése után fél 12 után nem sokkal el is indultam. Idén nem sikerült társat találni az útra. Úgy voltam vele, majd valahogy adódik… És szerencsésen nem sokkal később adódott is. Igazán jó motoros társra leltem…

Búzakalász a szekszárdi kilátó tetején

Szinte ahogy elindultam elkezdődött egy nem túl intenzív, de jó nagy cseppekben eső zápor, amely egy perc után abba is maradt, így friss kalandokban reménykedő izgatottsággal kerestem meg az első ellenőrző pontot, a szekszárdi kilátót. Itt a szobor tetején levő búzakalászt kellet volna feljegyezzem a lapra, de persze tollat nem hoztam otthonról, a benzinkúton meg nem lehetett kapni, hiába gondoltam rá előző nap vagy háromszor, hogy majd még ezt is be kell tenni a táskába, otthon maradt ez is a tartalék pulcsival együtt. Maradt hát a memorizálás. Ismét elkezdett esni, így a mobilt sem vettem elő, nehogy megázzon, és kesztyűben úgyis nehéz kezelni. Később persze már nem izgatott a mobil állapota, az a dolga, hogy dokumentáljon, és jól megszoktam a kesztyűs használatot is… Nem is gondoltam, hogy a következő 48 órában milyen emlékezetes képeket sikerül fotóznom…

Halastó Szálka után

A kilátó magasáról kettős kilátás tárult elém. A Duna völgye felett tisztább volt az idő, a síkágon nagyon messzire el lehetett látni, jobbra viszont a dombos, hegyes terület felé sötétebb fellegek gyűltek. Vasárnap, túl minden nehézségen, már viccelődni is tudtunk azzal, hogy elég lett volna annyit írni az itinerbe: kövesd a legsötétebb felhőket…

Eső és sár a tolnai utakon

Szekszárdot elhagyva Szálka felé vitt az út, a hegyek közé. Itt nem fújt annyira a szél, viszont bőven esett az eső. Bőségesen vizes aszfalt, saras vízátfolyások lassították az utat. Bonyhád tájékán csendesedett az eső, viszont jóval erősebb lett a szél. Nagymányok után meresztettem a szemem, hogy mikor jön a megyehatár tábla, és vajon meglátom-e a szemafort. Meg is lett, pont a megyehatár tábla vonalában, jól láthatóan virított a piros fehér jelzés. Ezután egyre mélyebben ment az út befelé a Mecsekbe. Az eső folyamatosan esett, szerencsére legalább a szél nem fújt annyira… Sikerült egy jó, de biztonságos iramban haladó kocsit kifognom magam előtt, így Komlóig „felvezetett”. Pécs irányába ha vizes is, de jó volt az út, jól lehetett haladni, persze nem olyan ütemben, mint tavaly nyáron a Bikemaratonon, amikor ugyanezt a szakaszt az ellenkező irányba tettük meg, de reménykeltő volt a haladás egészen a misinai leágazásig. A keskeny erdei út az előző napok pusztító viharainak minden nyomát mutatta. Az úton hordalék, letört kisebb ágak, vízátfolyások, mindenhol levél és fatörmelék. A nagyobb letört törzseket már elvontatták az úttestről, de az út szélén ijesztő látványt nyújtottak.

Nem csak a kamera látott néha homályosan

Néhol 20-30-cal mertem csak menni. Alig találkoztam szembejövővel. Hogy lesz ebből estére Veszprém? Végre sikerült ezt a szakaszt is szerencsésen letudni és feljutottam a TV toronyhoz. Olyan felhők voltak, hogy a torony teteje rendre eltűnt a szem elől. Meglett a pénztár üvegfalán a 300 millió éves Mecseket hirdető tábla is, feladat kipipálva, fordulhattam vissza… A lefelé vezető úton két 48 órás motorossal is találkoztam, akik éppen igyekeztek felfelé. Vidám integetés után irány pár kanyar után a 66-os úton Kaposvár felé. A megye tábla a jobbos kanyarban volt, fotózni és megállni semmi kedvem nem volt az esőben, annál is inkább mert a szél is ismét felerősödött, ahogy egyre jobban elhagytam a hegyek szélvédelmét. Kaposváron könnyű volt az itiner alapján megtalálni a Csiky Gergely Színházat, előtte kis betérő út volt, ahová be tudtam állni. Hiába tekergettem a fejem, hol lehet a hinta a S.Ö.R. felirattal, sehol nem láttam sem játszóteret, sem kocsmát…, aztán pont a fa, ami alatt álltam, volt a színház élő hirdetőtáblája, rajta kis hintaszerű függő táblákon az előadások címével, köztük a fekete táblára írt S.Ö.R. is… Vidámság, fotó és gyerünk tovább. Nincs idő lazulni, a forgalmas főutcán meg amúgy sem lehet… hmm.. egészségügyi szünetet tartani. Piszok körülményes ám az egyrészes esőruhából és a motorosruha alá vett aláöltözőből gyorsan dobni egy sárgát, utána meg úgy beöltözni, hogy vízhatlan is maradjak…

A pécsi TV-torony teteje eltűnik a felhőben…

Kaposvár után kellemes gyöngyszem volt a Zselicben Szenna és Bárudvarnok felé venni az irányt. Félhangosan, magamban beszélve meg is köszöntem a szervezőknek a szépséges kitérőt, az égieknek, meg hogy most éppen nem esett. A 61-esre rátérve neki lehetett ereszteni a jó minőségű és éppen esőmentes aszfalton a motort, csak egy zavaró tényező volt, az elég tekintélyes oldalszél, pláne egy-egy erdősávot vagy éppen kamiont elhagyva megdobott jócskán. Persze megfogadtam Macko korábbi tanácsát, és bíztam a fizikában: ha nagyobb a kerekek nagyobb sebességből adódó perdülete, akkor nehezebben lehet oldalirányban kitéríteni… Nos igencsak igyekeztem a perdületet növelni… Persze ez nem volt elég, mert igencsak kellet kapaszkodni, hogy a szélben megdőlt motort folyamatosan egyenesben tartsam.. Tekintet a messzi egyenesben, kormányt rendesen tartva. Néha olyan érzésem volt egy-egy széllökésnél, mintha megemelne a szél. Szóval nem az a szombat délutáni laza krúzolás, de hát 48 óráson vagyunk, vagy mi…

Ott a fán a SÖR feliratú hinta!

Zala megyét Somogysimonyi után érte el az út, balra láttam a kis haranglábat, gyors fotó után irány Zalaegerszeg. Furcsa kettősség volt a sármelléki repülőtér mellett haladva az út bal oldalán a lepusztult és elhagyott volt laktanya épületeket nézni, az út másik oldalán a Balaton nyugati medencéjét körülölelő hegyek kontúrját csodálni. Innen a zalaiak kedvenc útján (olyannyira, hogy motoros egyesületet is elneveztek róla), a nemrég felújított 76-oson lehetett zúzni Zalaegerszegig. Csak egyszer kellett kicsit jelentősebbet fékezni, amikor a Nagykapornak után egy nem sokkal előbb megpördült és szalagkorlátnak ütközött kocsit, a felhordott törmeléket, meg a leszakadt lökhárítóját kellett kikerülni. Szerencsére nem látszott sérült, és már más is megállt segíteni, így a tempót kicsit visszafogva jutottam el Zalaegerszeg központjáig. Persze a szervezők nem számolhattak azzal, hogy éppen azon a pénteken lezárják a főteret, úgyhogy rögtönzött útvonal módosítás és egy kis járdán motorozás után máris sikerült leparkolni a belváros közepén, hogy megszámolhassam a Göcseji tulipán tíz darab szirmát. A területen valamilyen rendezvényt, koncertet terveztek, így sok biztonsági ember járkált, de nem izgatták magukat a motor miatt, sőt egyikükkel szóba is elegyedtem, megtudakolván, látott-e itt már más motorosokat, és merre lehetne a lezárt területet kikerülve tovább menni Nagykutas felé. Felcsillant a szeme, mert épp odavalósi, úgyhogy gyorsan eligazított, nyomhattam tovább az ismét eleredő esőben, tudván még a többiek nem jártak erre. Innen irány Kiskutas, Nagykutas felé.

Frissen kidőlt fa Zalaegerszeg után

Ahogy kereszteztem a Zalaegerszeget elkerülő utat, nem sokkal utána egy balos kanyar után fék… az utat elfoglalja egy kidőlt akácfa, előtte éppen megáll egy kocsi. Nem sokkal előbb dőlhetett ki, mert alig várakoznak ketten-hárman mindkét oldalon. Teljesen elfoglalja az utat, kikerülni csak az árokban lehet. Mivel terepgyakorlatom nem sok van, így lemondtam arról, hogy a nehéz Varaderoval az árokba keveredjek. Gyors fotó, aztán megpróbáltam a korona vékonyabb ágait lehúzni, letörni, hátha átférek. Erre az autósok is segítettek, és pár perc alatt lett akkora szabad hely, hogy elmehettem. Megköszöntem a segítséget, és húztam tovább a csíkot. Akik utánam jöttek erre, már csak arról számoltak be később, hogy mire ők odaértek, már összeaprították és félrehordták a kidőlt fát, gyorsan dolgoztak a közútkezelők. Nemsokára elértem Vas megyét, amelyet barna színű tábla jelzett. Erről nem készült fotó, mert ugyanolyan barna volt, mint mindegyik más tábla. Egyedül Nógrád határán láttam egy darab zöldet másnap. Kis kanyargás a néptelen vasi utakon és már el is értem Döröskéig, amit elhagyva egy bal kanyar után meglepő tábla: ÁRVÍZ, behajtani tilos.

Kiöntött a Rába

Messze a távolban egy markoló, és egy személyautó, előtte több helyen csordogál át a Rába kiöntött vize az úttesten, talán 10-20 centis lehetett. Ha a kocsi bement addig, bemegyek én is. Az itiner szent dolog, erre visz az út és kész. Azon kívül meg nem volt kedvem bizonytalanul kerülni, mert fogytán volt a benzin is. Persze az árvizes szakaszon kellett egy fotó is, hogy legyen mit küldeni este a papírkutyáknak, milyen igazuk is volt, hogy otthon maradtak… Hirtelen elbizonytalanodtam, mivel a személykocsi visszafordult… Lehet, hogy még nagyobb víz van utána? Szerencsére a markolós megnyugtatott, hogy innen már ki lehet menni Molnaszecsőd felé, csak lehetőleg rendőrrel ne találkozzak. Így aztán némi fennakadás után elértem a 86-os utat, találtam benzinkutat is, nem nagyon válogathattam, egy kis AVIA kút jött szembe. Sajna a motoros túrák egyik alap jelmondatából csak az egyik teljesült, a tele tank… Az üres hólyag egyelőre vágyálom maradt, ugyanis nem volt mosdó a kúton.

A vihar nyomai Zalában

A korábbi zötyögős, sőt árvizes utak után jól tudtam haladni Szombathelyig, ahol a Csónakázó tó melletti parkolóba kellett eltalálni. Felcsillant a szemem nem csak a tavon levő szigetre vezető híd korlátjára zárt, nevekkel ellátott lakatok, mint meglelt feladat, hanem a parkoló mellett található WC miatt is. Persze zárva volt, így szégyen-gyalázat, a mellette levő bokrokat voltam kénytelen megöntözni. A megkönnyebbülés öröme előhozta az éhséget, és előkotortam a dobozból egy szendvicset, egy kis vizet, és már gyűrtem magam az esőruha alá, amikor megütötte a fülemet egy dörmögős boxerhang az út felől… Na végre, találkozom valakivel! Pár pillanat múlva begurult egy 1200 GS, ismerős alakkal a nyergében, mellette parkoltam Szekszárdon a kútnál, bemutatkoztunk egymásnak, váltottunk akkor pár szót, és a Pécsi TV toronyról levezető úton is szembe találkoztunk már.

Egy kis itiner-hajtogatás

Gyors üdvözlés és néhány mondat után leesett az állunk, amikor kiderült, hogy mind a ketten Budaörsről jöttünk, alig pár száz méterre lakunk egymástól… Gyuri vetette fel, hogy mehetnénk együtt, és ezért nagyon hálás vagyok neki, mert nemcsak az addig megtett út viszontagságai gondolkodtattak el, hogy helyes-e így egyedül, társ nélkül elindulni, hiszen sötétben is kell majd vezetni, hanem a csapat – még ha csak két fő is – biztonsággal tölti el az embert. Utólag visszagondolva, nagy szerencse volt, hogy találkoztunk, egymásnak erőt adva, egymás esetleges navigációs hibáit kijavítva. Az elkövetkező majdnem 1300 km során egyszer sem kellett várni rá és ő sem panaszkodott – udvarias ember lévén – az esetleges lassabb tempóra.

Érkezés Győrbe

Innen tehát együtt toltuk tovább a napi etapot át a Kisalföld déli részén Győr irányába. Nem sok szép emlékem volt a környékről a tavalyi 48 órás túra után, hiszen néhány faluval odébb esett el a partnerem, Viktor, a Hayabusával egy egyenes, ám jócskán eső- és gázolaj áztatta szakaszon. Szerencsére nem lett sérülés, de a Fertő-tónál kiderült, hogy a dekli megsérült az eséskor, kicsit ereszti az olajat, így számára Sopronnál véget ért a móka. Az útviszonyok hasonlóak voltak. Ugyanaz a sima és fényes, és most már jócskán nedves, bitumenfoltos, egyenetlen úttest, megspékelve a szűnni nem akaró oldalszéllel. Persze, ha a jó oldalát nézzük, akkor a szél a nyíltabb területeken oldalról folyton lefújta a szemüvegre gyűlő esőcseppeket, segítve a láthatóságot.

A szobor Győrben

A megyehatárt Iván előtt léptük át, megtaláltuk a görbe sorompót az inkább csak két és fél fehér csíkkal, mert az egyik igen rozsdás volt. Ezt már fotózni sem volt kedvem, mert este 7 óra múlt, először még Győrbe is el kell jutnunk, aztán ma Veszprém lenne a cél. A lassan szűnő esőben az egyre jobban körülölelő sötétedésben tucatnyi falun kellett áthaladjunk hasonló utakon, míg elértük Koroncót. Innen az út jobb lett, és nemsokára már a 83-as úton haladtunk Győr belvárosa felé. Szerencsére az itiner nem ázott még annyira szét, hogy ne lehessen kiolvasni, így fél kilencre megérkeztünk a győri feladathoz. Végre egy kis vidámság, itt van a puma/párduc mellett térdelő katona alakja. A viselete volt a feladat, és a következő két szó került be a folytonossági hiányokkal erősen küzdő lapomra: rohambili és pokróc. Hamarosan kilenc óra, teljesen besötétedett, így úgy döntöttünk, hogy az itiner által javasolttól kissé eltérünk. A sötét és az újra csepergő eső miatt megkeressük a megyehatár pontot a leggyorsabb úton, és utána kikerülve a Bakonybélen átvezető, amúgy mindig lenyűgöző, ám most a kiadós esőben inkább gatyát csíkozó szép szakaszt, a 83-ason érjük el Veszprémet. Megtaláltuk a megyehatár utáni, bal oldalon helyeződő facsemete sort. Kicsit meresztenünk kellett a sötétben a szemünket, de meglett… Nem sokkal később megkönnyebbülve hajtottunk rá a 83-as út szélesebb és simább betonjára, de csakhamar rájöttem, hogy biztonságosabb, ha hagyom, hogy előttem egy közepes-óvatos tempóval haladó kocsi mögé ismét beállok, felvezettetem magunkat. Május 1-én jártam már erre, száraz úton, napsütésben… Akkor azért élvezetesebb volt ez a 46 km, mint most. 10 óra is elmúlt mire Veszprémbe értünk, persze nem azon az úton, amit az itiner írt, így némi eltévedésbe és szerencsétlenkedésbe belefutottunk, mire meglett a veszprémi cél a viadukt alatt (rajta kétszer is már átmentünk addigra) a parkolóval és a feladatként feljegyzendő számmal a villanyoszlopon.

Hajnalban úton Fejér megye felé

Innen elváltak útjaink reggelig. Nekem Veszprémben volt szállásom, Gyuri viszont még el kellett jusson Siófokra, ott aludt. Megbeszéltük, hogy a következő megyehatár feladatát még most este megnézi, én meg majd reggel innen indulva érem el a kérdéses pontot, hogy aztán Fehérváron a virágóránál találkozzunk fél nyolckor. Elfoglalván a szállást, gyors vacsora, egy sör és utána alvás. Gondoltam, majd 5-fél 6-ig tudok aludni, de hajnal négy előtt felébredtem és már nem is tudtam visszaaludni. Nézegettem az itinert, a térképet, terveztem a holnapi utat, megnéztem a mobilon az időjárás előrejelzést is, ami adott némi okot a bizakodásra.

Fejér megye határa

Reggel, kissé eltérve ismét az itiner által ajánlottól, a legrövidebb úton indultam Berhida felé, hogy Ősi után elérjem Fejér megye határát. A feladatként megjelölt faépítmény nem volt más, mint jobbra bent a mezőn, úgy 300 m-re egy kisebbfajta magasles. Ezt biztos nem láthatta Gyuri tegnap este. Gyors telefon után kiderült, hogy éjjel ugyan itt járt, valóban nem látta, de fél nyolckor áll a randevú Székesfehérváron. A városba érve tankolás, kis reggeli, guminyomás ellenőrzés, majd irány a belváros. Néhány perc különbséggel érkeztünk az órához. A kevés előnyöm annyira volt elég, hogy éppen lefotóztam a két évszámot, amely az óra mellett volt látható. Innen kifelé Zámolynak vettük az irányt, majd néhány perc múlva már a zámolyi nyílegyenes úton húztuk a gázt, gyönyörködve az egyre jobban tisztuló időben és az egyre közeledő Vértesben. Gánton átjutva, majd Környe felé kanyarodva élveztük a lágy ívű kanyarokat a sima, egyre jobban száradó aszfalton. Hamarosan elértük a megyehatárt, elhúztunk a feladatként megjelöl km tábla mellett. Környe után irány Tatabánya, fel a turulhoz. Idén már vagy háromszor jártam errefelé, de egyszer sem mentem azonos úton. Így lett ez most is. Félig az itinerre félig az emlékekre hagyatkozva teljesen máshol értük el a várost, mint ahogy kellett volna, de aztán kis kitérő után már felfelé kanyarogtunk a Panoráma úton.

Megvannak a reflektorok a szobor előtt!

Hamar megtaláltuk a két oszlopon összesen hat reflektort, kis reggeli szünet, majd irány le, ahol épp egy másik páros igyekezett felfelé. Azóta, hogy kettesben gurultunk, még senkivel nem találkoztunk a 48 órások közül. Rövid szakasz az egyesen, majd Tarján, Héreg, Bajna… Az Esztergom és Tatabánya közötti útszakasz jó részét tavaly őszre újították fel, szép táj, kellemes kanyarok és nagyon jó minőségű út várt ránk egy jó szakaszon. Egyre inkább kisütött a nap, így az előző napi nyűgöket feledve dönthettük a motort egyik kanyarból a másikba. Bajnánál lekanyarodtunk Zsámbék felé, majd Máriahalom, Úny, Tinnye, Budajenő, Perbál, Páty… Ezek már ismerős utak voltak. Budaörsi lévén vagy ebbe az irányba indulok el vagy errefelé érek haza a motorozásból… Biatorbágynál rátértünk a főváros felé az autópályára. Pár perces kitérőt tettem haza, frissíteni a szendvicskészleteket, megnyugtatni a családot, hogy megvagyok, és máris a Gellérthegy a cél.

Budapesti látkép

Ide nem kellett navigációs súgó, rendszeresen járok erre kutyát sétáltatni, de persze még sohasem méláztam el a szoborcsoport feliratain. Mostanra az idő gyönyörű lett. Lenyűgöző budapesti panoráma tárult elénk. Hamarosan át az Alagúton, a Lánchídon, majd az Andrássy úton, Városligeten. Teljesen elszoktam a csúcsforgalomtól. Délelőtt 11 környékén alig lehetett az Alagútban előre jutni. Hirtelen át kellett kapcsolni a fejemben a kapcsolót budapesti motorosfutár üzemmódba. Nem volt ez idegen tőlem, hiszen a jogsi megszerzése után kezdetben szinte csak városon belül motoroztam, és így teszek nap, mint nap mostanában is munkába menet. Teljesen más ez, mint a vidéki közúti túrázás… Az M3 kivezetésénél muszáj volt már tankolni is. Utána hamar letudtuk az M0-M2 gyors szakaszt, hogy végre megint a kis utakon kanyaroghassunk Salgótarján felé. Rád felé tértünk le és végre igazi motorozós érzés kerített hatalmába. Tiszta, napsütéses idő, nagy, barátságos fehér felhőkkel az égen, gyönyörű zöldellő dombok, kanyargó, kis forgalmú utak… Hamarosan átléptünk Nógrádba, a következő ellenőrzőpont Keszegen várt a focipálya mellett. 8 darab virágtartó „akasztófát” számolt össze Gyuri, mert engem a lendület húzott előre, csak az utolsónál tűnt fel, hogy itt meg kéne állni.

Napsütésben keltünk át a Lánchídon

Jöhetett a megyeszékhely, Salgótarján, így folytattuk az utat a Cserhát szép dombjai közt. Nézsa, Nógrádsáp, Galgaguta felé jártam már idén, és akkor kellemes meglepetés volt, hogy a rossz hírű nógrádi utakra rácáfolt ez a szakasz… Lendületesen lehetett haladni Galgagutáig. Az önfeledt nógrádi motorozást lassacskán egyre jobban szó szerint beárnyékolta, hogy észak, észak-kelet felé egyre nagyobb és sötétebb felhők érték el a dombok tetejét, jól láthatóan záporokkal öntözve a földeket, és persze a mi utunk is éppen arra vezet… Megálltunk hát egy buszmegálló mellett, ahol a kényelmes padon nyugodtan fel tudtuk venni az esőruhát. Még sütött a nap, egész kellemes meleg volt. Egyszerűbb ilyenkor beöltözni, mint amikor elkap az eső és az út szélén kapkodva kell magamra ölteni a ruhát. Az esőruha beöltözős szintidőmet amúgy sem tudom 5 perc alá szorítani, pláne ha a nagy cordura motoroskabát van rajtam, téli béléssel együtt.

Szombaton háromszor is kellett tankolnunk

A falut elhagyva néhány kanyar után elértük a 22-es utat, azon Salgótarján felé fordultunk. 1-2 perc múlva már el is ért a zápor széle, majd hamarosan a vastagja is. Át Szécsényen és Karancsságon, majd balra a dombok közé letértünk Etes, Karancsalja felé, hogy innen közelítsük meg Nógrád megye székhelyét. Az itiner alapján hamar megtaláltuk a bányászati múzeumot, ahol a feladatot jelentő, apát és fiát ábrázoló dombormű található. Az eső ismét elállt, vidámítva kis csapatunkat. Jöhet a következő állomás, Heves megye. Salgótarjánból kifelé Cered felé vezetett az út. Április elején, az első idei Onroad túrán már jártam erre, és már vártam, hogy ismét ezen a kanyargós, szép szakaszon döntögethessük a motort. Az aszfalt is csak foltokban volt nedves, így élvezettel gurultunk Zabar felé. Már Salgótarjánban eldöntöttük, hogy kell egy jó kávé, a 22-es út kissé elálmosított, és ugyan a szerpentinen felélénkültünk egy kis időre, de szükség volt már a doppingra, annál is inkább, mert… ismét esni kezdett. A megyehatárt Istenmezeje előtt értük el, így felvéstük – egyelőre csak az emlékezetünkbe, hogy Istennek a mezeje kezdődik a Heves megye tábla után. Át Pétervásárán, Sirok és Egerbakta felé. Az eső áztatta, nyomvályús baktai kanyarokat csak mérsékelten tudtuk élvezni, inkább a biztos megérkezést szem előtt tartva.

Salgótarjáni Bányamúzeum

Egerbe érve Gyuri megjegyezte, hogy a bazilika mellett tud egy kávézót, nem kell keresni, útba esik. Így pár perc múlva már kávénkat szürcsölhettük a pultnál.. Nem mertünk az esőtől csöpögő ruháinkkal leülni a világos bőrszékekre a takaros kávézóban. Innen pár perc volt már csak az Érsekkert, a kovácsoltvas kapu bejárattal. Bent a parkban a szökőkutat kellet megkeresni. Begurulva a kapun már rögtön gyanús lett a sok pavilon, a nézelődő sokaság és a hangosbemondó. Szerencsésen pont a szökőkút körül rendezték az idei egri, léghajtású kocsik versenyét. Amennyire lehet, közel mentünk, de csak messziről sejtettük, hol lehet az a tábla, amely utal a szökőkút márványának eredetére. Miután továbbra is esett, úgy döntöttünk, hogy hamar induljunk tovább, ha már ázunk, legalább haladjunk is. Jöhet a Bükköt átszelő jó kis motoros, szerpentines szakasz… már persze amikor jó az idő.

Yvette tarolt a Bükkben…

Persze Yvette tett róla, hogy ne csak eső legyen a program, hanem az előző napok szélviharai is okozzanak meglepetéseket a kanyarokban, letört ágak, vízátfolyások, sárfelhordás, beszakadt úttest, levél és fatörmelék formájában. Egy kellemes balos kanyarban villant fel a megyehatár tábla, éppen előzés közben, de még fél szemmel sikerült észrevenni, hogy a megyetábla oszlopán egy magassági korlátozó tábla feszít, ezt jó lesz megjegyezni. Egész jó tempóban átfűztük magunkat a szerpentineken, azt leszámítva, hogy szépen csillogó vizes olajfoltok kerülgetésével lehetett a kanyartechnikai gyakorlatot az elkerülésekkel kombinálni. Reménykedve vártam, hogy az olajfolt kerüléses feladat abbamarad, amint letérünk Bükkszentkereszt felé, de csak nem akartak elfogyni, sőt mintha egyre sűrűbben jöttek volna szembe, ahogy lassult a tempó. Na majd, amikor beérünk az erdőbe, oda már biztos nem ment ez a gázolajat folyató busz vagy teherautó. Mivel a falu után, még a sűrű erdőben, a keskeny erdei úton is megvolt az akadály, kezdtem azt gondolni, hogy fokozván a túra extrém jellegét, Macko vagy Szanaszét járt előttünk egy kis extra feladvánnyal feldobva a túrát… 🙂

A távolban Miskolc házai sejlenek

A sűrű bükkerdőben lassan kanyarogva egyszer csak egy tisztább részre érkeztünk, de nem erdei pihenőhely várt itt minket, hanem a tegnapi, tegnapelőtti vihar a felázott talajból sorozatban döntött itt ki gyökerestül 20-30 m-es bükkfákat széles sávban. Meg kellett álljak egy kicsit katasztrófa-turistáskodni. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy milyen pusztítást végzett a vihar. Az előző napi Mecsek-beli faág, levéltörmelék, és hordalék is éreztette, hogy amit a hírekben láttunk, hallottunk, való igaz, de ilyen méretű pusztításra nem gondoltam. A messzi tisztuló időben már látszottak Miskolc házai, de addig még elég sok kanyar volt hátra ezen a szép, de most igencsak nedves, csúszós hordalékos úton. Hamarosan leértünk Bükkszentlászlóra, onnan már gyorsabban lehetett a szélesebb és tisztább úton haladni. Mintegy negyed óra kanyargás után elértük az avasi lakótelepet és a kilátónál leparkoltunk. Gyorsan felkocogtunk a kilátó szintre, a feladatként megadott 53 lépcsőfokon. A kilátás, így az eső elvonultával, csodálatos volt. A tiszta levegőben messzire el lehetett látni, bőven voltak még felhők az égen, de biztatónak látszott az idő, elnézve kelet-délkelet felé. Visszatérve a motorokhoz eldöntöttük, hogy mivel a Bükkben igen lelassultunk, gyorsítsunk, kissé térjünk el a megadott úttól, úgy, hogy a megyehatárt azért Tiszalúcnál érintsük, hogy ne maradjon ki a következő feladat sem. A 37-es úton kicsit rá lehetett kapcsolni, majd az itinert folytattuk Hernádnémetitől. Innen irány Tiszalúc, átléptük a megyehatárt, majd a vadregényes ártéri természetvédelmi terület közepén elértük a Tiszát, és a komp után megláttuk a pontonhidat is.

Új élmény volt a pontonhídon motorozás

A feladat, az volt, hogy milyen követési távolságot kell tartani a hídon. A tábla bizony a nem csekély 100 m-es jelzést mutatta. Furcsa volt átcsörömpölni rajta, még ilyen élményben nem volt részem nemhogy motorral, még autóval sem. Átérve gyors fotózás, egy kis erőt gyűjtő útravaló elpusztítása után folytattuk az utat Tiszadob felé. Az eltelt kilométerek alatt is látszott, hogy az éjjel, vagy akár még délelőtt is, igen nagy eső lehetett, mindenhol nedves volt az út széle, sok helyen hatalmas pocsolyák terültek el a padkán. Tiszadobra beérve aztán egy jókora „hangyatenger” fogadott minket. Az út minőségéről semmit nem lehetett sejteni a feketés barnás víztől. Épp akkor kelt át előttünk két személyautó, így ebből sejthettük, hogy milyen mély lehet, de hirtelen az egyik kocsi kereke eltűnt egy láthatatlan kátyúban, mert igen nagyot zökkent. Szóval erre is kell számolni az átkeléskor. A kormányt jó erősen tartva, lassú menetben én is megtaláltam egy ilyen gödröt, de szerencsére nem taknyoltam el. Vicces dolog lett volna ebben a lében eldőlni a motorral. Annyi haszna azért volt, hogy Gyuri motorján a kartervédő alá felvert, beszorult sarat és törmeléket szépen kimosta a víz. Innen megint egy kicsit gyorsítottunk, és Moha bá’ javaslatára Tiszavasvári felé vettük az utunk, így a 36-os úton hasítva értük el Nyíregyházát. Noha késő délután, fél 7 volt már, a főtéren kellemes késő tavaszi, langyosan derengő, lemenő napsütés fogadott. Reménykedve gondoltunk rá, hogy végre megnyugszik az idő, jó lenne hamar letudni a Békéscsabáig tartó utat. Gyors fotó a feladatként megjelölt domborműről. Majd beírjuk legközelebb a papírra. Kellett is a kép, mert Josephus Samassa nevét másodjára sem sikerült megjegyezni.

Kilátás az Avasról

Indulnunk kell, sőt tankolni is muszáj lesz. Amint ezen túl voltunk, nem volt nagy kihívás a 4-esen repeszteni Debrecenbe. Ismét csak a GPS-re hagyatkoztunk, hogy elvezessen a debreceni Egyetem térre, így Bocskaikert és Hajdúhadház most kimaradt a programból. Ahogy közeledtünk a következő megyeszékhely felé, egyre nagyobb és egyre feketébb felhők emelkedtek magasabbra és magasabbra. Az ember ilyenkor igyekszik optimista lenni, hogy biztos majd másfele fog az a fránya felhő kanyarodni, de eddig ez a hétvége nem erről szólt. Az időjárási előrejelzést és a radarképet mobilon a reggeli indulás előtt sokat nézegettem, de most már jó ideje nem volt kedvem elővenni, és megtudni, hogy mennyire fog esni ott, ahová éppen tartunk. Szóval Debrecen előtt rendesen eleredt az eső, és a 4-es út gyorsforgalmi szakaszán (ahol abszolút véve és a napi átlaghoz képest is kitűnő volt az útminőség) inkább előzgettem a kocsikat, hogy az általuk felvert vízfüggöny ne zavarjon a látásban. Gyuri erre a szakaszra inkább a vakrepülés szót használta… Az Egyetem tér közelébe érve persze minden száraz volt, de természetesen, ahogy eddig megszokhattuk, nem maradt így sokáig. Ahogy leparkoltunk, már dörgött az ég és villámlott. Mire lefotóztam a könyvtár feliratát, ami a helyi feladvány volt. Még gyorsan letelefonáltuk a békéscsabai szállást is. Közel este 8 óra volt már, a távolság egyszer 64 km a megyehatárig, majd 69 kilométer Csabáig. Jó lenne odaérni fél 10-re, 10-ig van konyha. Persze már annak is örültem, hogy egyáltalán szállást kapunk. Mire visszaértünk a motorokhoz, már megint szépen esett az eső…

Főterezünk a két szutykos motorral

Gyors GPS programozás… Hol is van a határ…? Biharnagybajom, onnan Szeghalom felé kell majd továbbmenni. Moha bá’ a 4-es utat javasolta Hajdúszoboszló felé, megfogadva tanácsát rákapcsoltunk. Ahogy egyre sötétebb lett, és egyre alsóbb rendű utakon haladtunk, annál jobban kezdett esni az eső. Elértük a falut, rátértünk a Füzesgyarmaton át Szeghalom felé vezető útra, de ha azt gondoltam még tegnap este, hogy a péntek után már nem érhet minket meglepetés, sajnos nagyot tévedtem. Az út ugyan jó egyenes volt, alig volt rajta forgalom, de az egész út kátyú és gödör egymás hegyén-hátán. Benne persze esővíz bőséggel. Amit nappal az ember ki tud kerülni, mert látja, azt most a sötétség miatt miatt nem lehetett látni. Ha lassan megyek, hogy el ne vesszek a gödrökben és lehetőleg ki tudjam kerülni, akkor a lecsukott plexi párásodik, ha felnyitom beesik az eső. Inkább ez utóbbit választottam, így még másnap is csurom vizes volt az állrész bélése. Úgy éreztem, hogy soha nem akar elérkezni már a Békés megye tábla, hogy sikerélményünk legyen legalább egy megtalált ellenőrzőponttal. Végre valahára feltűnt a tábla és a híd.

A békéscsabai városházával szemben szálltunk meg

A motorokat nem állítottuk le, vészvillogóval, reflektorral az út szélén hagytuk, hogy ha erre jön egy teherautó, ne tarolja le a sötétben velünk együtt. „A hídról balra nézve látsz két, földből kiálló vascsövet. Milyen színűek?” Azt a kutya mérges mindenségit!!! Ebben a tök’ sötétben, szakadó esőben semmit nem látok. Aztán derengeni kezdett a csatorna egyik partján egy rozsdás állvány… Talán ez lesz az…? Aztán végre előkotortam a zseblámpát, és a csatorna másik oldalán felfedeztem a két vascsövet. Vízszintesen feküdtek a csatorna feletti árokparton, mintha valami lefolyó kivezetése lenne a csatornába. Persze a színét innen nem lehetett látni. Egészen közel menve is csak tanakodtunk a ledes lámpa hideg fényénél, hogy ez most zöld vagy kék. Többségi szavazással a zöldet jegyeztük fel. Az átmeneti öröm után, hogy megvan a keresett feladvány, rögtön tudatosult bennünk, hogy akkor tovább is kell menni. Márpedig a semmi közepén voltunk az esőben, elázott csizmákkal, belül nyirkos esőruhával, átázott kesztyűkkel és beázott sisakkal… Mindegy, tovább kellet menni Füzesgyarmat irányába. A navigáció is még kb. 68 kilométert írt a célpontul beütött szállás irányába. Bele sem gondoltam, hogy időben mennyi, csak arra tudtam gondolni, hogy erről a sötét és kátyús útról mihamarabb kikeveredjünk.. Sajnos az idő- és távolságérzékemet elvesztettem már addigra, hogy meg tudjam ítélni, mennyi is telt el percben és kilométerben, mire végre feltűntek reményt adó sugarakként Füzesgyarmat közvilágításának fényei. Ott már legalább láthatok valamit az útból és talán simább lesz a felülete is. Abban már csak titkon reménykedtem, hogy előbb-utóbb csak eláll az eső. A falut elhagyva valóban jobb lett egy kicsit az út, és már a 70-es sebességet is el lehetett érni, ha nem jött szembe senki, és a távolsági fényszórót be tudtam kapcsolni. Szeghalom felé már kissé nagyobb volt a forgalom, így a szembejövők által felvert fröccsökből is többet kaptunk… A város után pedig már a 47-es úton tarthattunk Békéscsaba felé. Innentől már a felfestések visszfénye és a jobb útminőség adott erőt arra, hogy egyre közelebb érezzük a napi célt, az akár meleg zuhannyal is kecsegtető szállást, és a Békéscsaba távolságát jelző táblákon is valahogy gyorsabban csökkentek a számok… Átfutott azért a fejemben, hogy mi lesz majd akkor, ha meglátnak két ronggyá ázott, mocskos motorost. Nem rakják-e ki a szűrünket a belváros közepén található Szent István téri szállodából. Persze gyorsan elhessegettem az ilyen gondolatokat…

A székelykapu az Élővíz-csatorna melletti parkban

Mezőberény után szinte repülőtér minőségű lett az út, amelyik érzésre az is rásegített, hogy a kereszteződések közelében, mint a kifutópályát jelző lámpasorok, úgy világítottak lámpáink fényében az út szélét jelző prizmák. Az eső is végre elállt, ahogy egyre csökkent percről-percre a hátralevő távolság. Pontosan 10 órát ütött a főtéri templom tornyában az óra, amikor benyitottunk a szállóba. Kicsit talán furcsán néztek ránk, de elfoglalhattuk a szobáinkat. Gyorsan leszerszámoztuk a motorokat, és az épület túloldalán található zárt kapuhoz hajtottunk, hogy a motorok is zárt helyen pihenhessenek reggelig. Mivel konyha csak tízig volt, így a gyors lepakolás után a szomszéd utcában található Speed Pizza felé vettük az irányt. Melegítőnek egy Unicum, lazítónak két sör és egy kis beszélgetés támogatta meg a pizzáinkat, oldotta az intenzív koncentrálást igénylő motorozás fáradalmait. Találka másnap reggel 6.45-kor a reggelinél, ezzel búcsúztunk el éjfél körül. Elalvás előtt még amit lehetett, kiteregettem. Most az esőruha külső része sem száradt meg menet közben, mint előző estére. A csizmám és a bőrkesztyűm tiszta víz, átázott a tanktáska is. Hamarosan eldőltem az ágyon, a szombati 15 óra motorozás után nem kellett sokat ringatni. Persze elalvás előtt még gondosan beállítottam az ébresztést a telefonon, nehogy túl sokáig aludjak. Nos, ez utóbbi ismét teljesen felesleges volt, mert már 5 órakor kipattant a szemem. Hiába próbáltam visszaaludni, nem ment. Előző éjjel sem aludtam többet 4 óránál, most is csak kicsivel többet sikerült, mégsem éreztem magam fáradtnak.

A székelykapu hátulján volt a feladvány

A mai napra csak 300 km van hátra, ha lassú 60-as átlagot megyünk a megállásokkal együtt, akkor is 7-től délig meglesz a hátralevő túraszakasz. Ráadásul esőt sem mondtak már, csak inkább délutánra, addigra meg már mindegy lesz nekünk… Mire eljött a reggeli ideje, már szinte minden összepakolva várta, hogy felcsatoljam a motorra. Reggelire jól jött egy kis friss kávé és mellé laktató csabai kolbász is dukált, zsemlével. Fél nyolcra már mindent felpakoltunk, a Hondára kellett egy rakat láncspray, a BMW-be kellett egy kis olaj. Pár perccel később már át is gurultunk a pár száz méterre található, Élővíz csatorna melletti kis parkba, hogy feljegyezzük, honnan származik a székelykapu készítője. Gyors fotó, aztán mentünk is tovább a csatorna melletti kis árnyas úton. Borús volt a reggel, de bíztunk benne, hogy ma már nem kell az esőruhát előszedni. Yvette még egy kicsit próbálkozott, amikor a város szélén vastag felhőket terelgetett Békéscsaba környékén, de csak néhány csepp koppant a sisakon, aztán pár kanyar után már a sötéten szürkéllő felhők is mind elmaradtak a távolban, ahogy nekivágtunk az utolsó 300 km-nek. Pár hete egy Onroad túrán Szanaszét említette, hogy nehezen ugyan, de sikerült olyan útvonalat találni az Alföldön, ami nem csupa 20 km egyenes.

Meghatározó alföldi látkép

Előző nap délután és este a megérkezés volt az első szempont, de ma jól álltunk, és persze világosban minden sokkal vidámabb, pláne ha nem esik. Csanádapáca, Tótkomlós, Kaszaper következett, majd Hódmezővásárhely előtt értük el a megyehatárt. Eleinte csodálkoztam, hogy mennyit kell majd menni, hogy az első km követ meglássuk, de Csongrádban végig rakták az út szélét, míg Békésben sehol nem láttam azon a szakaszon. 13-as szám került be a feljegyzésbe. Hódmezővásárhely elkerülése után hamar Szegedre értünk a gyorsforgalmi szakaszon, átvágva a városon megkerült a templom is, a furcsa, tojás alakú szobrokkal. A fotózás, jegyzetelés után pár perccel már kifelé döngettünk Csongrád megye székhelyéről. Tankolni is kellett már mindkettőnknek, így az első útszéli benzinkútnál pihenőt kellett tartani. Már Szegeden is észrevettük, hogy amíg parkolt a motor, kis foltocska jelent meg alatta, de annyival elintéztem a dolgot, hogy biztos valami kis folt fölé parkoltam. A kútnál viszont egyértelmű lett, hogy valami megint foltot hagyott a földön, ugyanott, ahol az előbb is láttam. Gyors ellenőrzés következett, de nem látszott semmi folyás a blokkból, sem olaj, sem hűtővíz nem hiányzott, a hűtővíz csatlakozók is rendben vannak, a teleszkóp is csak koszos volt, de száraz. Mi a fene folyhat mégis…!? A motort kicsit ellenkező irányba döntve sikerült meglelni a csepegés forrását: a bukócső, középen összeillesztett részéből folydogált a víz, amikor oldalra döntöttem. Úgy látszik a tegnapi esőzés rendesen beáztatta. Utána estig figyeltem, hogy jön-e még valami, de a nap végére kiszáradt.

A Lesz Vigasz kocsma a megyehatár után

Mostanra már szépen kisütött a nap, neki kellett vetkőzni. A reggel felvett aláöltözőtől megszabadulva már-már nyári motorozós érzés kerített hatalmába. Az út is – az Alföld adta lehetőségekhez lépest – változatos volt, és egész jó minőségű. Akácos fasorok, erdőfoltok, sík mezők, elszórt tanyák, kisebb-nagyobb falvak között vitt az út Bács-Kiskun felé. A megyehatár után meg is leltük egy jobbos kanyarban a Lesz Vigasz nevű kocsmát, és nem csak a neve, hanem a megtalálás sikere is növelte a jókedvünket. Kiskunfélegyházán áthaladva már az 5-ös úton haladtunk Kecskemét felé. Elhagyva a hatalmas Mercedes gyárat, benavigáltunk a belváros közepébe, a Kossuth térre. Vasárnap késő délelőtt, a verőfényes kora nyári időben rengetegen sétáltak a téren, de engem is marasztalt a kellemes környezet. Csak nagyon régen, gyerekkoromban jártam itt. A zegzugos, árnyas fákban bővelkedő tér kellemes kikapcsolódást ígérve kecsegtetett, de sok időnk most nem volt. Mindjárt 11 óra, lessük meg az iránydombon, milyen messzire is van Szekszárd, ahonnan indultunk. 100 km a válasz, igaz mi azóta több, mint tizenötször annyit tettünk meg.

Kecskemét, Iránydomb

Úgy tűnt, hogy 12-re már nem fogunk végezni a túrával, de talán jut még majd ebéd, ha kicsit késünk is. Kecskemét után Nagykőrös következett. A református templom érdekes tornya már a város széléről látszott. Itt kellett jobbra fordulni. Pár km múlva Kőröstetétlen felé vitt az utunk egy eléggé keskeny, néhol töredezett útszakaszon, de ez volt a legszebb alföldi rész, mindabból, amit előző és a mai nap láttam. Kicsit kanyargós utunkat hol pusztulófélben levő vagy éppen szépen felújított tanyák szegélyezték. Tisztes magasságú nyárfasor, vagy éppen fehér törzsű nyírfák mellett suhantunk. Noha síkságon jártunk, mégis izgalmas volt a táj. Az út végén levő kanyarnál összefutottunk egy csapattal, végre látunk már mást is, nem csak a célban találkozunk. Nemsoká elértük Jász-Nagykun-Szolnok megyét. Az út jobb oldalán haladt a távvezeték a megyehatárnál, aztán áthaladva alatta, nemsokára elértük a Szolnokra bevezető utat. Az itiner gyorsan elvezetett a rózsalugasokkal szegélyezett Verseghy parkba, ahol megtaláltuk a gróf Szapáry Gyulát ábrázoló szobrot. Gyors fotózás, majd ezután már csak ki kell keveredni a városból Abony felé, és utána megtalálni az utolsó „feladatot”, a Röfi csárdát.

A szolnoki Verseghy park a szoborral

Negyed órával később, az indulástól számolva inkább 49, mint 48 óra elteltével megérkeztünk a túra végcéljához. Nagyon jóleső érzés volt látni a felsorakozott motorokat a csárda mellett és a vidám üdvözlő arcokat. Ahogy leszálltunk a motorról, boldogan gratuláltunk egymásnak Gyurival, hogy végre célba értünk. Nagy szerencsémnek mondhatom, hogy sikerült még Szombathelyen összefutni, és együtt tehettük meg a túra nagy részét. Sok erőt és biztonságot adott, hogy a pénteki, szombati ítéletidőben nem egyedül kellett megtenni az embert és motort próbáló szakaszokat. A leparkolás után tudtuk meg, hogy az összes ellenőrzőpontot csak hármunknak sikerült érinteni abból a 20-22 motorból, amelyek elindultak Szekszárdról két nappal azelőtt. Persze ennél többen voltunk a célnál. Jónéhányan a zord időjárás miatt egyes szakaszokat kihagyva érkeztek a végcélhoz, és többen voltak, akik most csak eljöttek az itinerért, emléklapért, pólóért, hogy a következő hétvégén teljesítsék a túrát, szerencsésebb időjárási körülmények között.

Egy elégedett (és fáradt) motoros

Végül, ha kalandosra is sikerült, de szerencsésen végződött az idei 48 órás túránk. Jövőre ismét megyünk!