Váratlanul jött a lehetőség, nem is hagyományos motorteszt volt az egész. A Harley-Davidson meghívott egy sajtótúrára. Már a levelezés során jeleztem, hogy utassal érkeznék, így Sportsterek és egyéb, igazából egy személyes motorok most nem jöhetnek szóba utitársként. Azt a választ kaptam, hogy lesz olyan gép, amely két személynek is kényelmes. Nem tudtam ugyan, mi vár ránk, de titkon bíztam benne: hátha lesz egy Electra Glide… Néhány éve ugyanis Kakucsringen tudtam talán egy vagy két kört menni egy ilyen paripával, és annak ellenére, hogy nyilván nem oda való, már akkor nagyon tetszett.

Megérkeztünk tehát a Harley-Davidson Magyarországhoz, és a regisztráció után azonnal le is csaptam a sorban álló két monstrum egyikére. Gyors ismerkedés álló helyzetben, mert azonnal indulni kell! Rögtön ráüléskor feltűnt, hogy ahhoz képest, hogy rádió, tempomat és minden földi jó van a gépen, mennyire kevés a kapcsoló. Az amerikai mérnököknek mindent sikerült felzsúfolni a kormányvégekre – de azt is úgy, hogy tíz perc használat után már le sem kell nézni rájuk. A szélvédő fölött éppen ellátok, amely bennem már így álló helyzetben is megért egy piros pontot – és ebben a pillanatban már indult is a vezetett túra.

Vékettes himnusz

Az Ultra Classic tehát első felülésre igazi luxustúrázónak tűnik. Picit mégis elbizonytalanodik az ember, amikor először beindítja. A 103 köbinches, tehát 1’690 köbcentiméteres kéthengeres ugyanazzal a brutális rázkódással kel ugyanis életre, mint életem első Harley-jának, a Dyna Switchback-nek a kicsivel gyengébb erőforrása. A blokk ugyanaz, csupán a hangoláson módosítottak egy keveset. A teljesítményt jó amerikai módra nem adják meg, csak a nyomatékot, hiszen itt az a lényeg. Az pedig a blokk módosítása következtében nyolc newtonméterrel több, amely már a motor majdnem egy mázsával nagyobb menetkész tömegéhez képest is elegendő.

A rázkódás azonban nem csak a beinduláskor van jelen, hanem alapjárat közelében mindig. Állsz az Electrával egy lámpánál, és úgy remeg előtted a hatalmas idom, a kis plexi vagy éppen a műszerfal, hogy alig látod. Még arra is koncentrálni kell, hogy az orrod előtt levő rádió (van egy külön fejegységed, mintha autóban ülnél) amúgy napsütésben elég gyengén látható folyadékkristályos kijelzőjét rendesen le tudd olvasni.

Aztán egy brutális csattanással egyesbe rakod a gépet, adsz egy kis gázt és elindulsz. Amint lesz némi fordulatszámod és megfeszül a hajtáslánc, a fenti jelenség meg is szűnik. Nem lesz persze villanymotor-szerű simaság – az nem is illene egy Harley-Davidsonhoz. De amint mozgásba lendülsz, már csak annyi a vibráció, amennyi kell és igazából jól is esik. Minden pillanatban érzed, hogy működik az erőforrás, remeg, duruzsol és persze tol is. Elég rendesen – de erre majd visszatérünk.

Sose álljunk meg!

A Harley-Davidson Ultra Classic Electra Glide (ígérem, többet nem írom le egyben a teljes anyakönyvezett nevét) valóban a végtelen utazásokra lett megteremtve. Amikor elkezdjük húzni a gázt, nagyon megindul, és meglepő módon ezt igen szép akusztikai élmény kíséri a kupufogók irányából. Egyáltalán nem herélt a hang, de nem is tolakodó – szerintem pont eltalálták ahhoz, hogy krúzolásnál szép halk legyen, kicsit nagyobb fordulaton pedig érezd, hogy te most aztán haladsz. Amikor beállsz egy utazósebességre, és ha a kedved éppen úgy tartja a jobb markolatról aktiválod a tempomatot, már szinte nem is hallod a 103 köbinch zenéjét.

Viszont a szélzajt sem. A szélvédelem számomra annyira tökéletes volt, hogy nehezen hittem el. Éppen elláttam a plexi fölött (ez már indulás előtt tetszett), sőt a kanyarokban bedöntve sem zavart be a szélvédő a tájékozódásba. Ugyanakkor annyira elviszi a buflák idom és az átlátszó szélterelő a szelet, hogy plexis sisakra nagyon szükség sincs (esőben azért igen). Picit ugyan rázta a bukó legtetejét a turbulencia – ezt nagyjából egy óra után megszokták a nyakizmaim és onnantól nem vettem észre a jelenséget.

A második oldalon az erőforrással folytatjuk. Lapozz!