Idén újra kiírásra került a 48 órás motoros teljesítménytúra, jó célpontokkal, amit a magyar tavak alkottak: egy marék természetes, más kupac mesterséges tó, jobbára nem lapos területen. A második legfontosabb vezérszál pedig az eső volt. Pénteken még ragyogó nyárban indultunk, de szombat délelőtt belefutottunk az égi áldásba, amely aztán majdnem végig elkísért minket. A szállások miatt úgyis fogalmunk kellett legyen arról, merre fogunk menni, így volt egy vázlatos útvonalterv, ami persze arra jó csak, hogy tudjuk, merre kell letérni róla – de volt, ahol aztán az itinertől tértünk el az előzetes terv kedvéért, hiszen a tavak sorrendjét egy helyen megvariáltuk.

A túra egyik fő célját, a fölfedezést már az odaút is jól szolgálta – az ismerős szlovák kanyarról bevágódtunk a Cserhátba, és nem bántuk meg. A Balassagyarmat-Cserhátszentiván útvonal többségében jó aszfalton, mesébe illő környezetben halad – a falvak kivételével, mert ott gyakran találkoztunk töredezett, kátyús utakkal.

Megjártuk még a Mátra északi szélét is, aztán a 25-ös kanyargós részén és Egeren keresztül ereszkedtünk le az Alföldre. Este volt, mire Poroszlóra értünk, de ez a legkevésbé sem akadályozta meg szállásadónkat, hogy jó alaposan megkínáljon minket pálinkával, és meséljen a helyi madárvilágról meg más egyebekről. Egy tojásain kotló cinkének egyenesen be is mutatott minket. Bátor kis madár, az egyezményes jelből (kopogás) tudta, hogy most senki nem akarja megenni, így eltűrte, hogy röviden megtekintsük.

Indul a túra!

Másnap délelőtt lassan felgyűltünk a kijelölt kúton, minden tankot megpúpoztunk, elbeszélgettünk egy újonccal (ő sajnos az árokban landolt vasárnap, így nem láttuk újra a túra végén), és az itinerek kézhez kapása és némi térképen rajzolgatás után nekivágtunk újra a falunak, hogy a Tisza-tó töltését végigjárhassuk. Ez volt a második olyan látvány, amiért nagyon érdemes volt elindulni, szemmel ittam a vízre lógó facsoportok látványát.

A következő szakaszon elkövettem egy tervezési hibát. Mikor megláttam az itinerben a Hajdúböszörmény-Újfehértó útra történő utalást, elöntötte agyamat a lila köd, és az egész bekezdést átugrottam. Mikor magamhoz tértem, valami 471-esen fekvő településről írt éppen. Így történt, hogy a tiszai falvakat sutba vágva képes voltam a szinte nyílegyenes 33-as főút után az útépítésekkel és dugókkal tarkított Debrecent átszelni, ami, valljuk be, nem tartozik a legkellemesebb időtöltések közé…

Utána kellemesebb szakasz következett. Ahogy felszakadozott a forgalom, a 471-es út barátságos arcát mutatta felénk, facsoportokkal tarkított rétekkel, sőt kanyarokkal is kedveskedett. Vaján sajnos magából a tóból nem sokat láttunk (bezzeg a büféket figyeltük a választ kutatva), ellenben újra összefutottunk a társaság zömével, köztük a száguldani nem akaró új csapattal is.

Így abban a furcsa megtiszteltetésben részesültem, hogy legalább Nyíregyházáig vezettem egy szakaszt. Ott aztán jól szétszéledtünk, egyesek a GPS-t követve tudtak egy rövidebb utat az erdőn keresztül, mások eltűztek egy vasúti átjáróban. Sebaj, úgyse ezért indultam útnak, viszont az itiner nyomán megcéloztam Tokajt (ahol még sose jártam), képet remélve a hegyet délről kerülő úton. Nem is kellett csalódnom. Két nagyváros után még tartogatott meglepetéseket a nap, hátra volt a harmadik, Miskolc. Hosszú város, az autósok állandóan oda-vissza cikáztak a sávok között, de csak átértünk ezen is, és nekivághattunk a lillafüredi útnak. Érdekes, hogy itt jöttünk el tavaly is, és milyen feltűnés nélkül sikerült elrohanni a tó mellett, van azért hátránya az erőltetett menetnek…

Itt már kopogtatott a naplemente (Egerben végleg el is ért), de hiába, meg kellett állapítanom, hogy szerpentinen lefele, ha a fene fenét eszik is, gyáva vagyok. Tanulság: úgy kell jönni, hogy emelkedjen. Lehetőleg oda-vissza! Aztán következett a második híres kanyargós szakasz, a 24-es út. Kábé Sirokig még istenes volt, de Parádnál leszállt a szuroksötét éjszaka, különösen a következő, erdős szakaszon. Előkerült a reflektor, az úthibákat már eszembe se jutott kerülgetni, szerencsére nem voltak mélyek. Sástó előtt gyalogos turisták áramlottak az úton, de legalább megnyugtattak, hogy még nem hagytam el a következő kérdést. Mit tagadjam, ezen a szakaszon vánszorogni mertem csak. Gyöngyöstől egyenesebb út fogadott, majd a szállásunk kedvéért Szurdokpüspökin ismét lefordultunk az itiner szabta útról, hogy csak másnap vegyük föl újra a fonalat, alvás, evés, itatás után.

A második oldalon jön a túra nagy része, jó sok tóval és csapadékkal. Lapozz!