Epilógus

Azóta sokat gondoltam utunkra. Sőt mit beszélek, szinte állandóan az eszemben van, pedig idestova két hete megjöttünk. De minden pillanatban előjön valami, ami rá emlékeztet. Tart a fotók rendezése, válogatása. Élménybeszámolót is kellett már tartanom, nem egyet. Persze jobbára olyan a hallgatóság, akik el sem tudják képzelni, hogy a szervezett utazáson túl is van élet. De ezt is élvezem nagyon. Van aki vérfagyasztó, polgárháborús történetet vár, másoknak a vademberekről (buckalakókról) kellene rémtörténeteket mesélnem. Sajnos egyikük igényét sem tudom kielégíteni.

Még a motort sem mostam le (sőt azóta rá sem ültem), de néha benézek hozzá és megsimogatom, elnézegetem kicsit. Talán nem is tudja, micsoda nagy dolgokban vett már részt. Persze, honnan is tudhatná, egy alkatrészekből összeállított gép csupán, semmi több………vagy mégsem? Remekül, minden várakozásomon felül teljesített egész úton. Gyakorlatilag semmi probléma sem adódott vele, még a vésztartalékba magunkkal vitt fél liter motorolaj is bontatlanul került haza. Pedig Matmata környékén járva volt olyan időszak, hogy a ventilátor menet közben sem állt meg egy pillanatra sem. Pakolni sem tudtam rá kevesebb cuccot, mint általában, erre még rájött az extrém körülmények közötti terhelés. Most jöttem rá, hogy talán éppen ezért vettem Hondát??

Ha össze kellene foglalnom, hogy mit kaptunk ettől az utazástól, akkor újból bajban lennék ugyanúgy, ahogyan indulás előtt egy héttel elkezdtem megírni az akkor még csak a képzeletemben élő történet elejét. És most, amikor elméletileg túl vagyunk rajta, még most sem tudom a válaszokat a kérdéseimre. De kaptam újabb kérdéseket bőven. Hiszen megpróbáltunk elszakadni a megszokottól, a sablonoktól. Megpróbáltunk más szándékkal és elvárásokkal belevágni ebbe a kalandba, hogy ne ugyanazt kapjuk, amit a charterjáratos, lastminutos honfitársaink ezrei már elkönyveltek maguknak. Azt gondolom, hogy teljes a sikerünk, még ha esetleg ez ebből az írásból nem is tűnik ki egészen világosan mindenkinek. Az is konkrét álláspontunk lett, hogy így, egymagunkban végigcsinálva az egész túrát, sokszor teljesen más dimenziójú élményekben részesültünk, mint ha több társsal vágtunk volna neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy társaságban nem lett volna jó buli, de erkölcsi értékét tekintve teljesen máshol foglal helyet így, a lelkünkben felállított ranglétrán.

Annyit még feltétlen hozzá kell tennem, hogy nagyban befolyásolja egy ilyen tartalmas utazás végkifejletét, hogy ki ül a hátsó ülésen! Én ebből a szempontból feltétel nélkül, igen szerencsésnek mondhatom magam. Mindenkinek hasonló „benzintyúkot” kívánok!

Minden körülményt és élményt egybevetve, ha azt kérdezi bárki, hogy vissza mennénk-e Tunéziába motorozni, akkor a válaszunk egy 95 százalékos NEM. Nem, mert ennél többet, jobbat és szebbet nem adhatna akkor sem, ha újból megtennénk az utat. De nagyon sokat köszönhetünk neki, mert egy csodavilágba nyertünk betekintést, mert újból megbizonyosodhattunk arról, hogy az emberek alapvetően jók és ezáltal újabb réteget vethettünk le előítéleteinkből. Amikből már szinte alig maradt valami. Annyit azért mindenképp szeretnék megtartani belőlük, hogy elég indokot szolgáltassanak egy újabb utazáshoz. Talán éppen Afrika, egy másik országába………..?

És ahogyan mindez a hátsó ülésről látszik, avagy egy motoros feleség gondolatai

Nem szoktam ilyen jellegű irományokat összehozni, nem is akarok ezután sem. A családunkban már vannak, akiknek van is tehetségük ehhez. Azért teszek kivételt, mert a férjem kérdezgette, hogy nem akarok-e valamit én is hozzátenni az előzőekhez. Kapásból nemet mondtam… Aztán azért gondoltam, hogy mégis, hátha van akit érdekel az, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet. Ha már annyiszor szó esett rólam, hadd fűzzek hozzá én is néhány gondolatot. Aztán meg jó lenne eloszlatni azokat a tévhiteket, hogy egy feleség csak azért megy motorozni a férjével, mert nem akarja egyedül elengedni vagy nem akar otthon maradni egyedül, pedig nem kívánja ezt az egészet – vagy valami hasonló gondolatokat látok sokszor a rám meredő tekintetekben. Nem szoktam folyton bizonygatni, hogy tényleg jó lehet a motor hátsó ülésén is.

Van valami izgalmas abban, hogy elindulni valamerre messze egy „szál” motorral, minden ami szükséges ott van rajta felpakolva. Innentől nincs más csak egy motor meg két ember és mégis a kezdetben elérhetetlennek tűnő dolgok egyszer csak valósággá válnak. Hát én többek között ezt szeretem a motoros túrázásban. Már pakolni is megtanultam. A kevés holmi nem az igénytelenséget jelenti, csak ügyesnek kell lenni. Képes vagyok az egész fürdőszobát magunkkal vinni kicsiben. A konyhás cuccok pakolását pedig már szinte tökéletesre fejlesztettük. A ruhák mosásához még mindig sikerült találni valahol mosógépet de ha nem, víz tuti hogy van, szárító kötél nélkül el sem indulunk (igen, egy ottfelejtettet még mindig keresünk Korzikán, de majd addig megyünk oda míg meg nem lesz).

Annak mondom, aki még nem tudná: motoron lehet beszélgetni, zenét hallgatni, csendben nézelődni, érezni az illatokat. Tudunk magunkkal vinni kisasztalt, székeket, hogy este ki lehessen ülni a sátor elé és csillagokat bámulni. De mindig van nálunk egy pokróc, ha szeretnénk pihenni kicsit egy réten, dombtetőn, árnyékban.

Szóval összkomfort és romantika. Kell még valami egy csajnak?

Már ne kérdezze senki, hogy mi ebben a jó! Persze maga a motorozás élménye úgyszintén jó. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, hogy autót vezetni is jobb, mint utasként ülni benne, motort vezetni is biztosan sokkal jobb, de én már megmaradok ott hátul. Érdekes, hogy én utasként máshogy ítélem meg a veszélyhelyzeteket. Ami tényleg húzósabb volt, azt vagy észre sem vettem, vagy csak éppen hogy feltűnt. Olyan helyzeteket éreztem veszélyesnek vagy akkor ijedtem meg, amikor nem is igazán volt az. Mert hát olyan is van, hogy megijedek, hogy esetleg baj lehet. Sőt volt olyan amikor az járt az eszemben, hogy nekünk még fel kéne nevelnünk a két gyereket. Ez konkrétan Nápolyban volt. Akkor azt mondtam, soha nem akarok Nápolyba menni többet semmilyen járművel és gyalog sem, csak egyszer jussunk haza. Aztán így visszagondolva (na meg Szicília után) már nem tűnik olyan „horrorisztikusnak”, mert tényleg van logika a közlekedésükben. Csak ijesztőnek tűnik. És el kell mondanom azt is, hogy amíg én hátul majréztam (csendben próbáltam, mert nincs annál rosszabb mint egy sikoltozó feleség ott hátul), addig az én férjem higgadtan, nyugodtan, felvéve az ottani tempót végigvezetett a városon mintha minden nap ezt tenné. (Csak néha tévedtünk be valami sikátorba.) De ugyanúgy tökéletesen bírt alkalmazkodni a szicíliai és a tuniszi sajátságos közlekedési szokásokhoz is. Hát hogyne merném teljes nyugalommal rábízni magam! És ezzel csak azt akarom mondani, hogy a félés nem innen ered, hanem mert az úton mások is és sokan közlekednek, meg mert az ember ösztönből is néha félti az életét. De úgy gondolom, amíg ez nem nyomja rá a bélyegét más történésekre, hanem pillanat múlva elmúlik, addig ezzel nincs is semmi baj.

Szóval Tunézia! Még mindig hihetetlen, hogy ott voltunk.

Tudom, hogy először csak legyintettem rá. Mi lehet ott olyan, amire én kíváncsi vagyok?! Meleg az biztos van, rossz már nem lehet. Aztán azért belenézegettem az útikönyvbe ne legyek már ilyen tudatlan. Már a könyv tetszett. Többször is elolvastam, de nem úgy, hogy ide megyünk, csak úgy esténként jó volt elkalandozni. Mielőtt megvettük a kompjegyet januárban, akkor viszont el kellett gondolkodnom rajta, hogy ha tényleg megyünk, nem csak álmodozunk, mi az amire számíthatok, mit kell majd úgy ahogy van elfogadni, minek a hiányával kell megküzdeni, és ha nem úgy lesz valami ahogy én elgondoltam, tovább tudok-e lépni. Ez így az én igényeimnek bevállalható-e vagy inkább ne erőltessük. Én ezt fontosnak tartom, ne ott derüljön ki, hogy teljesen más elvárásokkal indultam neki az útnak. És ha már úgyis csak ketten mennénk, ne pont én és ne pont annak a nyaralását rontsam el a hisztizésemmel, akit a legjobban szeretek. Fura dolog ez, például egy osztrák szállodában kiakadnék egy csótányon, de Tunéziában nem izgatott. Viszont úgy tűnik, működik ez a mérlegeléses hozzáállás, mert a két hét egyetlen perce sem okozott csalódást.

Szóval ezen így egy sort gondolkodtam, aztán rábólintottam. De igazán csak az út előtt egy héttel jött a felismerés: basszus, tényleg megyünk! De nagyon jó, hogy mentünk. Nem tartottam az ottani állapotoktól, valahogy nem izgatott, hogy az út előtt többen is próbáltak beijeszteni, mi lesz ha agyonlőnek bennünket? Nem volt szándékukban. Sose fogom elfelejteni a kisteherautónyi gépfegyveres katona integetését és vigyorgását. Tetszett, hogy milyen közlékenyek és barátságosak az emberek. Nem nagyon hagytak magunkra, ha az utcán megálltunk. Volt, hogy már nagyon nyomultak ránk de ez most nem zavart. Néha kicsit erőszakos volt a kéregetésük, de igazából ezért sem tudok rájuk haragudni, ők csak a saját módjukon és lehetőségükön át próbálták biztosítani a megélhetésüket.

Minden utunkra úgy gondolok vissza mintha egy ajándékot kaptunk volna ami örökre szól, ha magamba zárom. Ez a mostani túra tényleg mély nyomot hagyott. Persze még most friss az élmény de soha nem voltam még úgy, hogy ha valaki kéri, hogy meséljek, nem tudok mit mondani, nem érzek erőt ahhoz,hogy el tudjam mondani szavakkal amit átéltünk. Csak annyit bírok kihozni magamból, hogy jó volt. Még mindig kavarognak az élmények, de majd egyszer csak megtalálják a helyüket valahol bennem. Lehet, hogy így napokra lebontva könnyebb elmesélni a történteket, nehéz lenne kiragadni belőle, hogy mi volt a legjobb. Minden perc adott valami újat, ha az ember mást nem tesz csak hagyja, hogy az érzések átjárják, már az is sok. Az olaszok temperamentumát, lazaságát már eddig is nagyon bírtam, már alig vártam, hogy újra ott lehessek. És most még jobban belemélyedtünk, egészen Délig. Ha Pompei-t kihagyjuk, most tudom igazán mit veszítettünk volna. Szicília középső része nekem kopár, de a hangulat amit árasztott, nagyon érdekes volt. Az emberek arcán, főleg az idősebb férfiakén azért látszott az „igazi” Szicília. Az Etna leírhatatlan. Jó, hogy néha az embernek az eszébe juttatják ebben a nagyképű világban, hogy van még amihez alázattal, tisztelettel álljon hozzá.
A kompról meglátni este Tunisz fényeit, az első reggel kinézni a szálloda ablakán végre világosban látni, hogy hol is vagyunk, apránként felfedezni az ország tájait – izgalmas érzés. A római romvárosok, az Amphiteátrum lenyűgöző, nem számítottam ekkora csodára. Amúgy is kedvelem az ókori történelmet, úgyhogy ott végem volt. Azt sem gondoltam soha, hogy a semmi a sivatagban ennyire varázslatos lehet. A Daniella név hallatán pedig már csak nevetni tudok ezután, mert eszembe jut az a vicces pincér. (Úgyis annyira utáltam már a sok „madamozást”.)

Amerre megyünk, szeretem beleélni magam az ottani világba, elképzelni, hogyan élhetnek az emberek. Szeretem hagyni, hogy az érzések „lerohanjanak”. De ennek megvan a mellékhatása is. Már egyszer Szicíliában úgy éreztem, hogy nem vagyok képes több élményt befogadni. Aztán még ezután jött csak Tunézia. Én nem vagyok sírós, de amikor többórás várakozás után feljutottunk a hazafelé induló kompra, nem bírtam tovább benntartani. Még mindig furcsa jó érzés volt ez az egész, de már nagyon hazamehetnékem is volt és a tuniszi határőrökön múlott, hogy mikor kerülhetünk végre egyre közelebb a gyerekeinkhez.

Hihetetlen, hogy ez velünk történt meg! Ezt utoljára a baleset pillanatában éreztem csak akkor más értelemben. Akkor is azt mondtuk, nem szabad elfelejteni, hogy bárkivel megeshet. Most is azt mondom, el kell hinnünk, hogy ez velünk történt, ezek a mi élményeink maradnak most már amíg élünk. Nem tudom mi lesz még ezután, lesz-e alkalmunk hasonló élményeket gyűjteni – biztosan, legyünk pozitívak –, de igazából ez most nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy alakulhatott volna ez másként is még akkor, amikor férjem elkezdett rábeszélni, hogy próbáljam ki a motorozást. Nem volt nehéz hamar megszeretni, mert teljesen azon volt, hogy vigyázzon, hogy a „beszoktatási” időszak zökkenőmentesen menjen. Tudott volna tenni róla, hogy többet motor közelébe se akarjak kerülni. Éreztem, hogy őszintén szeretné, hogy én is vele tartsak, tényleg szívesen motorozik velem is. Így még sokkal jobban esett az egész. Már összeszoktunk, pár év alatt is sok jó élményt szereztünk együtt. Az én első túrás élményem (mint általában a másnak is lenni szokott) Ausztria volt. Azóta ott már többször voltunk és még mindig szívesen megyek oda is. Az egy másik világ, nincs tele kalanddal de nem hiszem, hogy emiatt le kellene húznunk. Oda azért megy az ember amiért a kedvenc éttermébe is betér többször is, elfogyasztani kedvenc ételét ami pont attól jó, hogy mindig ugyanolyan finom. És ez nem zárja ki, hogy máskor pedig másik helyeken, új ízeket próbálgasson. Persze mi magunk is és az igényeink is változnak, de én nem akarom elfelejteni, hogy hogyan és hol kezdtük.
Mindenki kezdte valahol. És hogy hova lehet jutni?! Hát az HIHETETLEN!!