Tizenhatodik-tizenhetedik nap, 2011.07.11-12. hétfő-kedd

Hajnalban már fent voltam, járkáltam a fedélzetek között, álmosan ténfergő és a folyosók szőnyegén szanaszéjjel fekvő és alvó utasok között. Az feltűnt, hogy nincs sok utas a hajón, talán még nem jött el az ideje, hogy a szabadságozók visszatérjenek munkájukhoz. Nyugtalanságomnak nem elsősorban a hazatérés izgalma volt az oka. Még itthon sokaktól hallottam, hogy szinte lehetetlen megúszni Afrikát gyomorbántalmak nélkül. Egészen az utolsó napokig abban a hitben voltam, hogy nekem mégis sikerült. Tévedtem. A „karibi” szállodában már sejthető volt, hogy mozgalmas időszaknak nézek elé. Sajnos ez a hajón töltött időben már be is következett. Ennek okát abban látom, hogy a magammal vitt jóféle whiskey-t nem vettem magamhoz az utolsó cseppig… Betartottam ugyan az alapszabályt, hogy vizet csak bontatlan palackból, gyümölcsöt pedig csak mosva, de az lehetetlen, hogy 8-9 napon keresztül valami ismeretlen baci ne adja fel a leckét az immunrendszernek. F. ebből a szempontból sokkal szerencsésebb, ha injekcióban adnának be neki fertőző betegségeket, szervezete azzal sem törődne.

Aztán csak reggel, majd a sok fedélzeti séta közben délelőtt lett és közeledtünk nagy szerelmünk, Korzika partjai felé. Már jól előre ott támaszkodunk a korlátnál a hajó bal oldalán és lessük, vajon megpillantjuk-e legalább egy piciny darabját a régi kedvesnek? Sokáig semmi sem történt, csak a madarak jelezték, hogy itt valahol szárazföldnek kell lenni a közelben, de aztán a párából elkezdtek kibontakozni a napsütésben szinte fehéren ragyogó hegycsúcsok. Kellemes élményeket felidézve bennünk. Ez az a hely, ahová még akár többször is visszatérnék, mert még mindig van bennem olyan érzés, hogy ott felejtettünk valamit. Megmagyarázni nem tudom, de szerintem lesz aki megért.

Miután kedvencünket elnyelte újból a köd, vettük a bátorságot, hogy meglátogassuk a hajó éttermét. Volt még ugyan némi kis páncélos kajánk, de szerettünk volna valami „rendes” ebédet enni. Mondhatjuk, hogy ez nem jött be! Én nem sajnálom semmire a pénzt, ha jól érzem magam attól, amit kapok érte. Ez arról a förmedvényről amit arany árban elénk tettek, maximális jóindulattal sem volt elmondható. De ez sem tudta beárnyékolni afeletti örömünket, hogy látványosan zsugorodott a távolság a képernyőn a hajót jelző zászlócska és Genova között. Igaz, közel 40 kilométer/óra sebességgel, megállás nélkül falta a hatalmas monstrum a tengert. Leléptem csak a kabinfolyosó két vége közötti távolságot, és az 250 méterre jött ki. Ha hozzáadjuk az orrát és a tat méretét, akkor nagyjából a Titanic méreteit kapjuk. Ekkora méretet és tömeget így mozgatni a víz igen jelentős ellenállásával szemben, ez mindenféleképen tiszteletet érdemel.

Közben át kellett vennünk a kihajózáshoz szükséges, kitöltendő nyomtatványokat. Ezek kitöltése már nem okozott fejtörést, rutin munka volt csupán. A számítható dokkolásunk előtt jó két órával már elkezdődött a kabinok kiürítése. Távolkeleti vendégmunkások hada állt készenlétben, hogy a megüresedett lakosztályokat rendbe tehesse. Így lassan nekünk is össze kellett pakolnunk, vélhetően utoljára a felszerelésünket. Mert ugyan a terv arról szólt, hogy elindulunk hazafelé és valahol Sirmione és Bibione között még sátorozunk egyet, de azt talán már magunk sem hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Inkább kihasználtam az utolsó kabinban tölthető két órát és szundítottam egyet. Így jó eséllyel nem zavaró az sem, ha egész éjszaka vezetni kell.

Lassan kibújtak az olasz hegyek is a partot övező párából és egyre közelítettünk kikötőnk felé. Megnőtt a kisebb-nagyobb hajók forgalma is, legalább annyi luxus-yacht mellett mentünk el, mint ahány szerényebb halászhajó került utunkba. A kikötőbe érve érdekes látványt nyújtott, a szinte a házak között horgonyzó hajók látványa. Közelítve a fogadó mólóhoz, érthetővé vált a személyzet sietsége, amivel megpróbáltak mindenkit jó időben kiterelni a kabinokból. A kihajózó közönség számára csak egy keskeny sáv maradt szabadon, a dokkot teljesen elfoglalták a berakodásra várók.

Kereken 23 óra alatt tolta át a hajó magát a tengeren. Ebben benne volt az is, hogy az utolsó órát csak cammogva, 8-10 kilométer/óra sebességgel tette meg.

Az utasok már jókor ott tobzódtak a lifteknél és a leszalagozott lépcsőknél. Aztán mikor elhangzott a hangosbemondón át, hogy kinyitottak a garázsok és lehet menni a járművekhez, na akkor elszabadult a pokol. Tülekedés, lökdösődés, kiabálás, káromkodás mindenhonnan. Egymástól elszakadt hozzátartozók keresik egymást, kétségbe esve ordítoznak át a tömegen. Ha ilyen egy sima, békés kiszállás, akkor bele sem merek gondolni, milyen lehet egy hajótörés?
Éppen oldozzák el a motort, mire leérünk. Gyorsan végzünk a felpakolással, ezért már intenek is, hogy hamar kotorjunk lefelé. Másodikként érünk a beeresztő oldalon lévő határbódék egyikéhez. Alig mondom el, hogy „Bondzsorno” és adom az útleveleket a mindenféle papírral, forgalmival és biztosítási igazolással együtt a bent gubbasztó hölgynek, már csak ennyi a válasz: „Madzsari? Arrívedercsi” és már tolja is vissza a komplett pakkot. Hú ez gyors volt, na de majd a vámosoknál biztos megjön a böjtje. Lassan gurulok a lesben álló, kardot fenő fináncok elé, de csak integetnek, hogy menjünk már a fenébe! Nem ránk kíváncsiak. Megjöttünk EU.
Mivel rendesen még fel sem öltöztünk (arra számítva, hogy a határceremónia alatt úgyis lesz rá elég időnk), ezért alig pislogunk párat, már az autópályán hasítunk…..rövidnadrág-szandál-póló kombóban. Alig vártam, hogy legyen végre egy pihenő-parkoló, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Aztán vagy 15 kilométer múlva annak is eljött az ideje.

Nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, mert innen kezdve sok minden nem történt. Fél hatkor hagytuk el a kikötő területét és autópályán maradtunk egészen Triesztig. A lemenő Napot utoljára valahol Sirmione közelében láttam a tükörben. Aztán még mielőtt megpillanthattuk volna újból, már a kora reggeli világosban, hajnali 5-kor állítottam le a motort a garázsban. 3 megállót tartottunk, olasz oldalon tankolással egybekötött szendvicsevés volt a program, Szlovéniában éjfél körül kicsomagoltuk a kabátokat kukászsák börtönükből, közben még egy zacskós levest is magamhoz vettem. Aztán már csak az M7 mellett tankoltunk és ittunk egy forró csokit. Mikor odafordultam a pultoshoz, hirtelen nem is tudtam milyen nyelven szóljak hozzá. Furcsa, de 17 napja csak egymáshoz szóltunk magyarul és hozzánk is csak olaszul, angolul, németül, franciául és arabul beszéltek.

Aztán mosolyogva néztünk egymásra, mikor a kutas magyarul szólt hozzánk. Ekkor éreztük először úgy, hogy tényleg itthon vagyunk!

Sajnos már csupán a zárszó van hátra, no meg rendhagyó módon F sorai is! Lapozz!