Az előző rész.

Tizennegyedik nap, 2011.07.09. szombat

Végre újból motoron! Jól esett a pihenő, de már hiányzott a menetszél és az újabb élmények. Vagy 60 kilométert megyünk Északnak az 1-es számú „Trans-Afrikan Highway”-en, de a reggeli órákban sem kisebb rajta a forgalom.

Disznóhúst nem esznek, a csirke az, ami még elég közkedvelt.
Enfidaville-től viszont újból belevetjük magunkat a hamisítatlan Afrikába. Kopár sziklasivatagba érünk, ahogyan haladunk előre, a síkságból dombok, majd igazi hegyek nőnek ki. Immár másodízben kelünk át az Atlasz hegységen, csak most a legkeletibb nyúlványain át vezet az igen silány minőségű út. Útikönyvünk szerint közel a nyomvonalunkhoz található egy nagyon érdekes, magas hegyoldalba, nyaktörő meredélyre épült berber falu, Zriba. Gondoltunk rá, hogy megnéznénk a mára szinte teljesen kihalt és külvilágtól jobbára elzárt települést, de sajnos semmiféle tábla sem utalt a hollétére. A térkép sem nyújtott benne segítséget, hogy rátalálhassunk. Segítséget kérnünk sem volt kitől.

Zaghouan volt a következő, térképen is szereplő városka, amit elértünk. Pezsgő élet zajlott a „belvárosban”, ami egy itthoni falu főterén lévő búcsúra emlékeztetett leginkább. Ez jellemző volt eddig minden nagyobb településre. Hangos élet a kávézók környékén, sok-sok árus, aki mind a maga portékáját kínálja fennhangon.

Amit kiemelnék mind közül, az a mindenhol elképesztő mennyiségben kapható dinnye és a hagyományos magnetofon kazetta! És emberek tömege, ráadásul nem számít az sem, hogy a főút keresztezi a zsibvásárt. Mindenki megy, mint a szemellenzős bányaló. Némi szőlővel és hideg ásványvízzel bővítve a készletünket elindulunk, hogy rátaláljunk következő kívánt látnivalónkra, a római vízvezeték maradványaira. A tiszta sziklás hegyvonulatok völgyei évmilliós útvonalat jelentenek a csapadékvíznek. Ebben meglátva a fantáziát, az ide települő rómaiak víztározókat rekesztettek el a völgyek kijáratait gátakkal elzárva, majd az így nagy tömegben rendelkezésre álló és minden évszakban friss és egészséges vizet viadukt-szerű és mintegy 60 kilométeres vezetéken juttatták el Karthágóba. Mai mérnökeinknek is szép feladat lenne akár csak maga a tervezés, ha netán meg kellene szabadulniuk animációs és számítási programokkal agyonzsúfolt számítógépeiktől, csúcsminőségű szoftverjeiktől! A kivitelezésről már ne is beszéljünk!
Egyetlen apró porszem került a gépezetbe. A térképből némi fantáziával előcsalható információ és a valóság köszönő viszonyban sem álltak egymással. No de sebaj, hiszen emberek között vagyunk, akik biztosan segítenek majd szorult helyzetünkön. Gondoltuk mi, habár a szándékukkal nem is volt semmi gond. Mikor már két kört mentünk a városka végén minden elágazást (természetesen mindenféle táblák nélkül) alaposan kielemezve, megláttuk a szokásos posztoló rendőröket. Melléjük kanyarodtam, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel belőlük. Nem szokhatták meg, hogy bárki csak úgy, önszántából megáll náluk. Rákérdeztem a szomszéd(!) falura, hogy ugyan bizony merre lehet? Igen megdöbbentem azon, hogy teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Egy divatlap szabásmintáját is eléjük tehettem volna (mint Sándor György anno Budapesten), azzal sem nehezítettem volna meg a feladatot. Végül, gondolom leginkább tekintélyüket megőrzendő, egyikük igen határozottan mutatott egy irányt. Neki is vágtunk az ajánlott útnak, de éltünk a gyanúval és megkérdeztünk még két lakost. Egybehangzón mindketten azt állították, hogy a keresett falu bizony pont az ellenkező irányban található. Így visszamotoroztunk a rendőrök felé, akik nem lepődtek meg újbóli felbukkanásunkon. Végül csak megtaláltuk a helyesnek bizonyuló utat.

Keskeny, szinte egy nyomon is csak jó indulattal járhatónak minősíthető mellékúton, inkább csak a GPS iránytűjét figyelembe véve haladhattunk. Közben keresztülvágtunk egy olyan, az út két oldalán látóhatárig elterülő szeméttelepen, amire nem találok jelzőket!
Kicsit kóricáltunk erre-arra még a kopár fennsíkon, vakon bevállalva végül egy kereszteződésben a jeltelen továbbhaladási lehetőségek egyikét, majd igen kellemetlen közelségbe kerültünk egy szemmel láthatóan szigorú őrzés alatt álló katonai objektumhoz, de végül csak ráakadtunk a romokra.

Illetve a romok kifejezés talán nem is egészen helytálló, mert elképesztően hosszú szakaszokon a mai napig állnak a boltíves pillérek és tetejükön a valamikori vízvezeték szerepét betöltő tégla alagút is eredeti állapotában nézhető meg. Eltöltöttünk egy kis időt nézelődéssel és fotózással. Egyetlen aggályom csak az volt, hogy a katonai védett terület magas kerítése, szögesdrót akadállyal a tetején, még itt is a látványosság közvetlen közelében volt. Mikor azonban egy katonai teherautó úgy haladt el mellettünk, hogy abból vidáman integettek a katonák, megnyugodtam.

A Tuniszba vezető főút egy jó darabon kísérte még a vízvezetéket, majd leváltunk róla és a fővárostól déli irányba legközelebb található üdülővárost, Hammamot vettük célba. Hosszas és már-már elkedvetlenítő keresés után találtunk rá az egyetlen működő szállodára. A térképen jelölt kempinget itt sem sikerült fellelnünk. A szálloda nem volt szokványos, eleve a hangzatos „Caribbean World” névre hallgatott. Szigorúan őrzött létesítmény benyomását keltette és a magas kerítés mögött valóban egy más világ került elénk. Hatalmas területen fekvő objektum, ami nem egy-két nagyobb, hanem több tucat kisebb, de több szintes üdülő blokkból áll. Fel sem tudtuk mérni, hogy hány főnek nyújthat luxus körülmények között kikapcsolódási lehetőséget, de nem állok messze a valóságtól, ha bőven ezer feletti számra tippelek. A recepción nagyon kedvesek voltak, gördülékeny volt a bejelentkezés, hideg a welcome-drink , elfogadtak vegyesen Eurót és dinárt. Már ott feltűnt, hogy a pult feletti órák között olyan is van, amelyik a moszkvai időt mutatja. Habár ott és akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hamar megértettük a miértjét. A gigantikus üdülőparadicsomban nem hallottunk más idegen szót, csak oroszt. A szobánk egyszerű volt, de tiszta és ízléses, az ágy nagyon kényelmes, a klíma végre szabályozható és még működött is!
Kipakolás után maradék pénzünkön kiraboltuk a helyi ajándék- és kacatszaküzletet, körbesétáltuk az üdülőtelep javát, majd az „ólinkluzív” jelleget kihasználva nyugisan üldögélve iszogattunk, teáztunk egyet a gyönyörű medencék melletti kerthelységben. Közben egyik orosz csoport érkezett a másik után, reptéri kutyanyelvvel feldíszített gurulós bőröndjeikkel együtt.

A vacsora kisebb közelharccá fajult ex-testvéreinkkel a jobb falatokért, de megmutattuk, hogy miért is nem tudtak minket minden igyekezetük ellenére 45 év alatt sem rabigába hajtani! A nagyüzemi étkeztetés erősen rányomta bélyegét a minőségre. Nagyon tetszetős és kimondottan gusztusos fogások kellették magukat a hatalmas svédasztalokon, de semmi sem az volt, aminek látszott. F-nek legalább ízlett a kuszkusz, én nem tudtam beazonosítani, hogy mivel küzdöttem a tányéron.

Sötétedés után lesétáltunk a partra és napozó ágyakon heverészve moziztunk egy kicsit. Szemben a kikötő fényei emlékeztettek rá, hogy holnap véget ér utunk fő attrakciója. Én kicsit szomorúan gondoltam erre, habár az is jó érzéssel töltött el, hogy megindulunk hazafelé, ahol fiaink, szeretteink és barátaink-kollégáink már biztosan nagyon várnak minket (aki mégsem, az nézze el ezt a kis beképzeltségemet). F-ről ne is essen szó, habár úszni sem tud és víziszonya is van, de ha most valaki azt mondta volna neki, hogy nem indul el a komphajó, akkor gondolkodás nélkül úszva indult volna Genovába!

Valahol a közelben buli készülhetett, mert a semmiből a hullámveréses partszélen egyszer csak lebegő fehér foltok jelentek meg, mint a szellemek. Aztán kibontakoztak a sötétből gazdáik is. Négy koromfekete, lengén öltözött helybéli volt a látomás kiváltója, mindegyiknél fehér, műanyag kerti ülőgarnitúra alkatrészeivel. Asztal, székek, asztallábak fehéredtek a sötétben. Kicsit később platós terepjáró, hasonló rakománnyal haladt el előttünk jobbára a vízben és egy kivilágítatlan robogó is ezt az utat választotta a városközpont megközelítésére.

Izgatottan tértünk nyugovóra, már csak a hazaútra gondolva. (Ha már az elején említésre került, hogy akár nászútnak is tekinthetjük utunkat, akkor az is meg kell említenem, hogy ezen a napon volt a 17. házassági évfordulónk. Ennek jelentőségéből az sem vesz el semmit, hogy erre csak most, két hét múltán, e sorok írása közben itthon jöttünk rá mindketten).

Napi megtett út: 192 km.

A következő oldalon jön a behajózás és a monstrum megismerése.