Tizenkettedik nap, 2011.07.07. csütörtök

Reggel mindent rendben találunk, nem nyúlt senki semmihez. Szerény, de finom a svédasztalos reggeli. Az már kevésbé ízlik, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál alig hogy befejeződik az étkezés, azonnal előkerül a cigaretta. De hát ahány ház… Kipakolunk a szobából és a pulthoz járulok fizetni. Mit látnak szemeim? Az előttünk kijelentkező helybélinek látszó úriember bankkártyával fizet. Amivel ugye tegnap este még nem lehetett. Azonnal tüntetőleg elkezdek legyezni a kártyáimmal, a recepciós pedig nagy mogorván kiveszi a kezemből. nemes bosszúból rátesz a számlára 600 millimet, ami testvérek között is legalább 80 forint. Soha ne vágjanak át jobban!

Még mielőtt kijutnánk a városból, megtankolok. Aztán, mivel mióta elindultunk otthonról, még nem ellenőriztem keréknyomást, arra is sort kerítek. A kúton lévő műhelyből azonnal jön egy szerelőruhás fazon és segédkezik a műveletben. Automata a kompresszor, csak be kell rajta állítani a kívánt nyomást (ezt megteszem én), csatlakoztatni a tömlőt a szelephez (ez is rám marad), majd megnyomni a nagy zöld gombot (na, ezt a felelősségteljes műveletet nem adja át másnak az önjelölt segítőnk). Miután végzünk a „közös” munkával, a szaki úgy nézett rám, hogy nem lehetett nem észrevenni az anyagi haszonban való feltétlen reménykedést. Oda sem figyelve beletúrok a pénztárcába az aprók közé és a térkép böngészése közben abban a hitben nyújtok át egy érmét, hogy az bőven fedezi a jóindulatot. Tévedtem. F. szól, hogy valami baj van, látnom kellene emberünk ábrázatát. Ránézek és olyan értetlen arckifejezést látok, amilyennel ritkán találkozik az ember! Áll, kezében a tévedésből adott százassal (ami nagyjából 14 forintnak felel meg és még náluk sem üti meg a szalonképes baksis szintjét) és nem tudja mi a helyzet. Gyorsan kapcsolok, kikapok egy fél dináros érmét és a kezébe nyomom. Helyre állt lelki egyensúllyal ballag vissza a műhelyben álló roncshoz.

Az El Jem felé vezető úton kicsit elkeveredünk. A térkép szerinti főút egy végeláthatatlan olajfa ligeten vezet keresztül és nem csak egy nyomtávú, de sok helyen még az sem burkolt.

Ennek ellenére csak elérjük utunk következő csodáját, a meglepően épen maradt amfiteátrumot. Az előtte lévő kis téren minden kereskedő azt mutatja, hogy hozzá álljunk be parkolni. Aztán kiválasztjuk a legintenzívebben, de legalább vigyorogva csápoló üzletembert. Először csak iszunk egyet és megbeszéljük vele, hogy ha végzünk a történelemórával az ókori cirkuszban, akkor egy ebédre is maradunk, feltéve, ha vállalja a motor őrzését. Szerintem ha kérem, még rá is ült volna addig, vagy beviszi az étterembe. Itt találkoztunk az előttünk itt járt honfitársaink nyomával, legalább is verbálisan. A jókedvű kocsmáros szókincse a következő kincseket rejtett: „csá csumi csőtészta” és „borsodi sör”. Hiába, a kultúrát terjeszteni kell!

A „rom” esetében megint csak annyit tudok elmondani, hogy igazából semmit sem tudok róla érdemben elmondani. Bármit írnék, kevés lenne. Egyrészt meglepően jó állapota is feltűnést keltő. Aztán ha kicsit bele próbáljuk képzelni magunkat a mintegy kétezer évvel ezelőtti vélhető állapotokba, műszaki feltételekbe, akkor ezt a gyönyörű monstrumot csak ufók építhették! Olyan szintű mérnöki és építészi munka villan meg a legapróbb részletekben is, hogy sok mai „mesterember” visszaadhatná a diplomáját mellette. Látogató itt is csak mutatóban van, zavartalanul járjuk be a néhai cirkusz minden zegét-zugát, a pincétől a legfelsőbb szintekig. Azt azért megállapítom, hogy jó helyzetben vagyunk, mert a mi szórakoztatásunkhoz nem szükséges a vérfürdő és az öldöklés. Belegondolva abba, hogy hány embernek és állatnak volt tanúja utolsó óráiban a roppant kőrengeteg és a benne hisztérikusan ordítozó tömeg, egyáltalán nem tölt el jó érzés.

Visszasétálunk vendéglősünkhöz, ahol isteni limonádét, majd mindenféle jó harapnivalót kapunk. Életemben nem sikerült még jó birkahúst ennem. El kellett jönnöm otthonról légvonalban vagy 1600 kilométerre, hogy rájöjjek: A bárányhús finom!!! Főleg sáfránnyal és illatos faszénen sütve. Persze lehet, hogy szárított tevetrágya füstölt alatta, de az sem baj! Vendéglősünk kiültetett minket az utca felé eső sarki asztalhoz, hogy mindenki jól lássa, vendég van a boltjában. Na, reklám még nem voltam az eddigi 41 évem alatt, most erre is sor került. F-et elnevezte Daniellának, engem Filipnek és percenként kérdezett rá, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk még valamire? Igazi, vérbeli vendéglátónk tele volt panasszal. De erről is majd később.

Ebéd után kicsit elmeditálgattunk a nem mindennapi látvány mellett (nem általános tevékenységünk egy Colosseum méretű műemlék árnyékában ebédelni), majd kelletlenül útnak indulunk Monastir felé. A város azon felül, hogy a néhai és máig visszasírt elnök, Habib Bourguiba szülőhelye, arról nevezetes, hogy az ország tényleges üdülőzónája, a „Riviéra” innen Hammamet-ig tart. Egymást érik a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb szállodák az átlagos turista igényének és pénztárcájának megfelelőtől egészen a luxust sugalló, márványozott monstrumokig. Megpróbálunk a kettő közötti tartományba beletrafálni és bekanyarodunk a nem túl hivalkodó, de első blikkre szimpatikus El Hana szálloda parkolójába.

A recepciós ha tehetné, le is tartóztatna minket, csak ne menjünk máshová. Alkudozunk egy kicsit kihasználva a lehetőséget, hogy látszik, nem szeretnék ha nem őket választanánk. Kis malőr, hogy itt sem tudunk kártyával fizetni. Mivel készpénz készletünk jelentősen megapadt, ezért valahonnan pótlást kell szereznünk. Erre a környéken egyetlen hely alkalmas, a nagy nemzetközi reptér terminálja. Oda motorozunk, F. marad a motor mellett, én kutatni indulok a nagy váróterembe. Utas nem sok lézeng, a biztonsági emberek persze azonnal felfigyelnek rám. Egyikük a nyomomba szegődik és figyeli minden mozdulatomat. Megkönnyítem a dolgát, mert leszólítom. Kicsit meg is lepődik, de aztán megértve a helyzetet megmutatja, merre találok pénz-automatát. A tranzakció sikeresen végbemegy és már robogunk is vissza a szállodához. Aztán elfoglaljuk a gyönyörű panorámát nyújtó, legfelső szinten lévő szobánkat. Szép, elfogadható tisztaságú hely, rendezett parkkal, nagy medencével. Igaz a tengerpart nem kizárólagos, mert idegenek is használhatják, de ez cseppet sem probléma. Be kell vallanom, nem szeretem a tengert. Túl sós az ízlésemnek. Persze akár órákig is el tudom nézegetni, főleg Napkelte és -nyugta idején. De igazából szinte akármikor is.

Azt a döntést hozzuk, hogy itt kipihenjük magunkat, holnap nem megyünk sehová. Napozás lesz a program, mert össze kell szinkronizálni F. testén azt a tucatnyi árnyalatot, ami a motoron történő szolizástól, a mindenféle ruházat kontúrjai miatt kialakult rajta. Nekem sincsen ellenemre egy kis semmittevés, láblógatás, medencézés. Az elmúlt napok igen sok erőt kivettek belőlem, főleg a nagy meleg miatt. Jól esik a pihenés. Meglepődünk az étteremben, mert eddigi utunk ha nem is legváltozatosabb, de mindenképp legízletesebb svédasztalos menüjével találkozunk. Rendkívül udvariasak a pincérek, velem németül, F-fel angolul társalognak, itt már tetten érhető a gyakorlott és nagyüzemi vendéglátás. Csak éppen vendég nincsen hozzá. A nagyjából 300 szobás szállodában nem vagyunk többen huszonötnél. Ez, valljuk be siralmas.

Napi megtett út: 320 km.

Tizenharmadik nap, 2011.07.08. péntek

Elnézést kell kérnem a minden napra újabb és újabb motoros kalandokat váró olvasóktól (habár vérfagyasztó élményekkel eddig sem igen szolgálhattam), de a pihenő napot arra használnám, hogy a Tunéziában tapasztalt társadalmi és kicsit talán politikai zöngéimet megpróbáljam sorokba rendezni, közreadni. Utólag néztük, hogy babonásoknak azzal is magyarázható a pihenőnk, hogy a túra 13. napját és ráadásul pénteket írtunk. Ez kellő indok, hogy igazolja lazsálásunkat.

Szóval Tunéziáról szeretnék kis szemelvényt adni. Igen mozgalmas történelemmel rendelkező ország, népe az évezredek alatt kapott hideget-meleget, de minden hódító és rövidebb-hosszabb időre ide telepedő zsarnok rajta hagyta kézjegyét. Mivel a Római Birodalom egyik fő éléskamrája volt, ezért kitüntetett figyelmet kapott és fejlődött is. Ennek az aranykornak a hagyatékai többek között az általunk is meglátogatott romvárosok, vízvezetékek és maga Karthago, a valamikori főváros. Csodás rajzolatú márványa is eljutott a birodalom minden szegletébe, városait és védett kikötőit mindenféle gazdag kalmárok választották hazájuknak. Persze ezek miatt sokan szemet is vetettek rá, ezért történelme a soha véget nem érő háborúskodásról is szólt, amit nem fémjelezhet nagyobb név, mint Hannibálé, a Rómát is megreszkető pun hadvezéré. Keresztülvergődve a történelmi viharokon, elért az addig is jobbára gyarmati sorban élő nép a franciák uralma alá. Jó pár évtized eltelt, amikor elkezdtek nemzeti öntudatra ébredni és 1934-től ’55-re el is jutottak odáig, hogy kivívták teljes függetlenségüket. Vezetőjük egy Párizsban tanult ügyvéd, Habib Bourguiba lett. Habár igen autokrata módon, mindenféle ellenzéki törekvést csírájában elfojtva, tulajdonképen erős személyi kultuszt alakított ki, mellette jó irányba fordította országát. Felismerte a turizmusban rejlő határtalan lehetőségeket és hitelekből finanszírozva ki is építette annak alapjait.

Komoly úthálózattal látta el országát, mellette felfejlesztette az egészségügyet és kiemelkedő figyelmet szentelt az oktatás fejlesztésére! A neftai bárpultos szerint, ha a gyerekek nem fejlődnek minden téren, az országnak nincs jövője. Bölcs gondolat egy egyszerű embertől. Tunézia maradt egyedül Észak-Afrikában, aki nem feküdt le a Szovjetunió terjeszkedő, régiós hatalmi stratégiájának. Ez nem tetszett az illegálisan szerveződő ellenzéknek és a megfelelő alkalommal, 1987-ben bizonyos Zine el Abidine Ben Ali tábornok átvette a hatalmat, elődjét házi őrizetben tartva, ezredfordulón bekövetkezett haláláig. A nép öröme nem tartott sokáig. A mi Kádár Jánosunkhoz hasonlítható egyszerű, de határozott és igen szerény vezető helyett (akinek persze megvoltak a maga hibái) kapott az ország egy gátlástalan, magát óriásplakátokon hirdető és hihetetlen magánvagyont felhalmozó, hiú kényurat. Különféle alkotmányos manipulációkkal elérte, hogy hivatalos/békés úton tulajdonképpen soha nem lehetett volna kibillenteni hatalmi trónjából, de azért ön-megnyugtatás okán és a nemzetközi nyilvánosság számára a „szabad választásokat” 99,66 százalékkal megnyerte. De akkor már miért nem 100?

Közben ugyan a turizmus tovább élt, de annak haszna már nem az ország elmaradottabb régióinak felzárkóztatására lett fordítva, hanem az elnök és szűk körének svájci számláit gazdagította. Ezt az állapotot fordította fel népe az elmúlt télen, elkergetve az undok zsarnokot. Aztán még történt egy mentési kísérlet, amikor is bent tartották volt embereit a hatalomban, de az alakuló vérfürdő hatására azok is jobbnak látták kereket oldani. A nép most készül az első, ténylegesen szabad választásokra, annak örömteli izgalmával, bizonytalanságával és félelmeivel egyetemben.

De azt vettük észre, hogy ez a forradalom, tipikus módon a városi emberek „bulija”. Csakhogy ők vannak kevesebben! Az egyszerű vidéki Abdul és Ali semmit sem tud abból, ami körülötte történik. Amit ők látnak, az tragikus. Egyszerre elmaradtak azok a turisták, akik kizárólagos módon a megélhetésüket biztosították. A nagy, nemzetközi szállodaláncok tunéziai hoteljei (szinte kivétel nélkül külföldi tőkéből létesültek) majd csak valahogy átvészelik a pár szűkös évet. Több tucatnyi jól működő intézmény a világ különféle pontjain képes eltartani egy átmenetileg bajban lévő, veszteséges üzemet. De ki gondoskodik Aliról és Musztafáról? Ők nem rendelkeznek tartalékkal, önerőből képtelenek túlélni a recessziót. Soha, sehol nem láttam még ennyi szomorú szempárt. Ráadásul még talán bűntudatuk is van miatta, pedig nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Az el jemi kocsmáros lelkesedve beszélt a valamikori nagy vendégjárásról, amikor pörgött az üzlet. Ma pedig meggyőződésből vesz napi egy kiló húst, de mikor nála jártunk, két napja mi voltunk az egyetlen vendégei. Számtalanszor elmondta, hogy mennyire várják a vendégeket, ugyanakkor lemondóan és beletörődve említette, hogy évekbe fog tartani, mire újra visszatér a régi állapot…….ha egyáltalán visszatér…….

Hazafelé a kikötőben beszélgettem egy Svájcban dolgozó, olyan ötvenes forma férfival. Azt mondta, hogy ő már nem települ haza, bármi is lesz. Szerinte alig van rá esély, hogy a nagy felfordulásból ne egy újabb népnyúzó kerüljön ki nyertesen. Búcsúzáskor még annyit hozzátett: “Remélem, a fiataloknak helyén lesz az eszük, rajtuk múlik minden.” Azok után, amit a náluk töltött rövid idő alatt tapasztaltunk, igen csak igazat kell neki adnunk.

Elsétáltunk a közeli bazárba, ami pár üzletből állt csak. Kicsit alkudoztunk F-nek egy tevés láncra (amiről persze már hazafelé jövet lekopott a futtatás), vettünk pár képeslapot, apró ajándékot az otthoniaknak. Persze ilyenkor jól jön a lehetőség, hogy a motor korlátozott rakodó kapacitására lehet hivatkozni. Pár hűtőmágnesnek azért mindig van hely. Séta közben ránk dudált egy taxi. Kiabált a sofőr, hogy 4 dinárért elvisz minket egy jó bazárba, ahol mindent kapni. Mikor megköszöntem, de maradtunk a lábbusznál, akkor már kettőért is vállalta volna. Tunéziában a tömegközlekedés szinte ismeretlen intézménynek számít. Az állam nem foglalkozik vele, a néhány vasútvonalát is csak teherszállításra használja. Ennek okán a polgárok saját kezükbe vették a probléma megoldását, aminek következtében taxik ezrei róják az utakat minden nap, megállás nélkül. Vannak városi és távolsági taxik. Ez utóbbiak között vannak kék, sárga és piros „Le Mans” sávval ellátottak.

A rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült megfejtenünk, hogy mi köztük a különbség. Bármelyikkel bárhol lehet találkozni és akárhol leinthetők. Ha van hely benne akkor meg is áll és mindenki ott száll ki, ahol éppen dolga van. A viteldíj állítólag rendkívül baráti. Szóval öntevékenyen megoldották a közlekedésnek ezt a problémáját, habár az igazi vidéken még mindig inkább a szamaras kordé a divat.
Estefelé már igen mehetnékem volt, kellően kipihentem magam. A napoztatás is sikerült, talán túl jól is. Bár voltunk sokat árnyékban is, vízben is, mégis sikerült rendesen leégni mindkettőnknek. Hiába, a Napnak ott sokkal nagyobb energiája jön át, mint nálunk. De legalább éjszaka nem unatkoztunk.

Napi megtett út: 1,5 km, az is gyalog.

A túrabeszámoló utolsó része.