Tizenegyedik nap, 2011.07.06. szerda

Igen korán kelünk, hat órakor már reggelizünk. A kínálat igazi franciás. Baguette, vaj és lekvár. A tea nagyon finom. Nem véletlen a korai kelés, szeretnénk még az igazi hőséget megelőzve „Schott el Jerid” sós mocsarán átkelni. Az utat Gaqas és Kebili között a katonaság építette, a forgalom szinte csak teherautókból állt. Ez már igazán az a világ, amiért érdemes volt elgurulni idáig.

Amerre a szem ellát, szó szerint nincsen semmi. Csak hamisítatlan sivatagi romantika. Ugyan az út menti bazárok mellett oly sok fényképen szereplő sófigurák és a zászlós színes csónak már lassan az enyészeté. Igaz, lassan maguk a bazárok is eltűnnek, turista nincsen mostanában errefelé. Messze az úttól lekopasztott buszroncs várja a teljes megsemmisülést. Akármerre nézünk, az elmúlás jut eszembe. Tüzelő kánikula van, mégis beleborzongok. De valahogy olyan felemelő érzés itt lenni.

Megállunk fotózni, csak nem bírom ki, hogy rá ne merészkedjek a kiszáradt sós mocsárra. Aztán pár lépés után kiderül, hogy nincs is kiszáradva.

A tetején lévő kéreg alatt malterszerű kutymász lapul. Kíváncsiságomtól vezérelve olthatatlan vágyat érzek, hogy megnyaljam. Aztán arra is olthatatlan vágyat érzek, hogy mielőbb randizhassak a vizes kulaccsal! Iszonyatosan mar a tömény só-koncentrátum. Még a csizmáról is lemosom, mert félő, hogy nemsokára mezítlábasan fogok tovább motorozni.

Kebili-Douz-Matmata a további irány. Douzban tankolnék, de az első kúton nincsen benzin. Kissé távolabb szerencsénk van és megtankolunk. Innen Matmatáig motorozunk végig utunk „legsivatagibb” szakaszán. Leírhatatlan az élmény! Itt is találkozunk tevékkel, majd a semmiből előtermő kecskepásztorokkal.

Mindenki integet és rohanva próbál minket megállásra bírni, már távolról tartva a felfordított tenyerét egy kis baksisért. Ha ide valaki vagyonos emberként érkezne és mindenkinek csak pár dinárt adna, földönfutóként térne haza! A kötelező kilométerköves fotókat elkészítjük, ez is szerepelt a kívánságlistámon.

A kopár síkságból lassan még kopárabb hegyvidék lesz. Így érünk Matmatába, a Star Wars városába. Nem vagyunk nagy rajongók, de mégiscsak kultikus jelenségként kísérte végig eddigi életemet. Pláne, hogy fiaim jóvoltából naponta valamilyen kapcsolatba kerülünk Vader nagyúrral és Lukkal (akinek lassan mindenki az apja).

Ami a városkában fogad, az kész kabaré! Azonnal mopedes suhancok vesznek üldözőbe, mindegyik a saját berberházát szeretné megmutatni nekünk. A vendéglős az életét kockáztatva ugrik elénk és hevesen gesztikulálva bíztat minket evésre. Egyelőre mindenkit lerázunk és felmotorozunk a falu legmagasabb pontján lévő parkolóhoz és ott fújunk egyet. Persze ott sem vagyunk biztonságban, azonnal ránk találnak. De csak a parkolóban lévő vendéglőből elénk bicegő fiúval állunk szóba. Egyelőre vele is csak egy kóla rendelés erejéig. Majd fizetünk és így már jogosan kérünk tőle információt arról, hogy hol találjuk a forgatási helyszínből lett szállodát. Magyaráz is, de szívesebben odavezetne minket. Sérüléseit elnézve, alkalmasint ő is az országúti, mopedes rablóbanda tagja lehet, csak leesett a lováról.
Megköszönjük a segítségét és visszagurulunk a központba. A kocsmáros újból előadja vakmerő magánszámát és az újabb martalócokat sem ússzuk meg. Gyerektől az aggastyánig mindenki minket szeretne megcsapolni, ezért eredeti, lakott házakat ajánlanak szemlére, nagymamástól, magánéletestől. Aztán jön egy hovatovább szimpatikus kalauzjelölt és minden sallang nélkül szól, hogy ha szeretnénk, szívesen elvezet minket a múzeumig. Miután nem marad más választásunk (hiszen kellő üzleti érzékkel minden táblát eltüntettek már, ami alapján bárki percek alatt ráakadna a híres helyszínre), követjük. És hipp-hopp, már ott is vagyunk a Hotel Sidi Driss bejáratánál, ahol át is ad minket a helyi vezetőnek. Na, innen már nincs visszaút. De nem bánjuk meg.

Először végig kalauzol minket a filmforgatásnak helyet adó barlanglakáson, ami nagyon érdekes építési mód eredménye és csak az itteni puha, de statikailag stabil homokkő alkalmas rá. Először kiásnak egy központi „gödröt”, ami maga az udvar. Oda egy mintegy 10-15 méter hosszú alagúton lehet lesétálni. Aztán a család igényeinek és méretének megfelelő számú és méretű oldalkamrát alakítanak ki, akár több szinten. Kapunk ajánlatot éjszakai szállásra is, de még korai lenne letáboroznunk, alig múlt el dél.

Inkább engedünk a csábításnak és követjük vezetőnket a közeli múzeumba, ahol állítása szerint megismerkedhetünk az autentikus berber életmóddal. Nagyon érdekes helytörténeti kiállítást mutatnak, szinte mindent meg lehet tapogatni, mindenhez szól valami magyarázat. Elnézve egyszerű kézi hajtású háztartási és primitív mezőgazdasági eszközeiket feltűnő, hogy mifelénk egy skanzenben hasonló tárgyakkal és megoldásokkal lehet találkozni. Az egyszerű emberek leleménye kísértetiesen hasonló megoldásokat szült, a több ezer kilométernyi távolságtól függetlenül.

Kifizetjük kalauzunkat, majd a motorunkat őrző kerítő embert is és Medeine városát állítjuk célkeresztbe azzal, hogy onnan majd tovább megyünk Tataouine irányába.

Fantasztikus, holdbéli tájakon motorozunk. Lélegzetet elállító az út, közben olyan településen haladunk keresztül, ahol szerintem egy fikarcnyi vízszintes helyet sem lehetne találni, de a hátsó udvarok emelkedése is biztosan legalább 30 százalékos.

Közben motoszkál a fejünkben a matmatai fiatalember intelme, miszerint Tataouinban semmi érdekes nincsen, minek mennénk oda. Star Wars-os relikviákat ott nem találunk, ahhoz vissza kellene mennünk Douz környékére. Szerinte poros, koszos nagyváros és néhány távolabbi ksar (emeletes berberházak) kivételével nincsen más látnivaló.

Végül arra jutunk, hogy annyi szépet és feledhetetlen élményt adott nekünk a délvidéken töltött idő és az itt bejárt út, hogy nem kell nekünk feltétlen tovább hajszolnunk az élvezeteket. Rohannunk nincsen miért, a fontosabb látnivalók java részét sikeresen megcsodáltuk, kár lenne telhetetlennek lenni és mindenáron további, az eddigieknél is érdekesebb helyek után kutatnunk.

Medeine be is igazolja feltevésünket. Kellemetlen, koszos elővárossal fogad minket. Nagy feltűnést keltve leparkolunk egy dinnyeárus mellett és a szomszéd pékségben veszek egy friss bagettet. Nagyon megtanulták a francia gyarmattartóktól a műfajt!

Innen Észak felé fordítom a lovakat, az 1-es számú főúton. Itt újból át kell állítanom a túlélési programomat. Nemes egyszerűséggel a főúton (ami végigkíséri a tengerpartot a keleti parton) úgy megy mindenki, mintha kiverték volna a szemüket és sokkolóval hajtanák őket! Iszonytató a közlekedési morál, főleg a nyugis vidéki utazás után. Még a kamionok sem adják 110-nél alább. Potyog is a dinnye a túlterhelt rozoga platósokról, igencsak kell figyelni, mert nem tudom mi lenne a vége egy randinak a széttört héjdarabokkal tarkított cukros-csúszós tócsák egyikével.

Újabb látványosságok következnek. Útszéli kannás kutak várják a mélyről párolgó benzintankokat szinte kilométerenként. Mivel a nagyobb helyek jól el vannak látva normális benzinkutakkal, nem értem hol van a nagy üzlet a tölcséres bizniszben. De azt sejtem, hogy valahol a csempészet és/vagy az adócsalás környékén kellene tapogatózni a megoldáshoz. Líbia a környékbeli benzin nagyhatalom és nincs is olyan messze.

Megállunk ebédelni. Itt kis híján sikerül elfektetni a motort, mert nem veszem észre, hogy az útról lekanyarodva egy árnyas ligetbe igazi fosóhomokra futunk. De valahogyan sikerül kivédeni a csúfos buktát, ami annál inkább blamás lett volna, mert nem messze felsővezetéket szerelnek és élénk figyelemmel kísérik érkezésünket. Kihasználva a forró homokot, aktuális páncélos ebédünket beleásom és némi térképböngészést követően már készen is áll a babgulyásunk a lakomára.

Estére elérünk Gabésbe, ami egy hatalmas tengerparti oázisban fekszik. Ez még nem része a tunéziai „riviérának”, de azért sikerül egy takaros szállodát találnunk.

Itt már angolul és németül is beszélnek a recepción. Szép tágas szobát kapunk, elfogadható áron. Kérdem a kártyás fizetés lehetőségét, de elég vonakodó választ kapok. Afféle „ha akarjuk van, ha nem akarjuk nincs” hozzáállást vélek felfedezni bennük, de inkább jelent nemet a reakciójuk. Teszünk egy sétát a parti korzón, ahol a helyi fiatalság tart esti kirepülést. Sok a szakadt robogó és moped, azokkal száguldoznak a suhancok fel és alá, a korzózó lányok nagy gyönyörűségére. Beülünk egy szórakozóhelyre, ahol szeretnénk a meleg nap után legurítani egy harmatos Feltina sört. Ezt helyben készítik és megállná a helyét a német világos sörök között bárhol. De sajnos ez a környék még nem ennyire felvilágosult, alkoholt nem árulnak.

Mikor visszaérünk a szállodába, az udvarában feltűnően nagy az élet. Odamegyünk, hát uramfia mit látni, egy igazi késdobáló és köpködő működik a helyi viszonylatban luxus színvonalú szálloda tövén! Söntéssel, olajos padlóval, ahogyan az egy matrózkocsmában dukál. Bezzeg itt nem gond a két üveg sört beszerezni. Az igényelt ásványvízzel már nem megy minden egyszerűen, de azért az is kerül valahonnan. Visszatérve a szoba hűvösébe (itt van működő klíma, csak itt meg kikapcsolni nem hagyja magát, folyamatosan működik) elsörözgetünk, majd kalózkodok kicsit valakinek a wifijén és elolvasom az otthonról jövő névnapi üdvözleteket. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan tőlünk pillanatnyilag távol, de barátok gondolnak ránk. Mi is egyre többet kalandozunk gondolatban otthon. Hiányoznak a gyerekek.

Álmodozásunkból az éjszakai portás zavar fel. Aggódik a motor és a rajta hagyott málhák miatt. Mondom, hogy én bizony le nem pakolok, akkor inkább vigyék róla amit akarnak. Akkor arra próbál rávenni, hogy álljak fel az ablak előtti részre, ott legalább szemmel tudja tartani bentről a motort. Ugyan magas a járda szegélye, de már csak magyaros virtusból is felugratok a kedvéért. Végül azzal a reményteli izgalommal alszom el, hogy bízom benne, reggelre kelve úgy találunk mindent, ahogyan hagytuk.

Napi megtett út: 386 km.

A harmadik oldalon jön egy csodás amfiteátrum meg némi pihenés és Tunézia történelmének gerince. Lapozz!