Kilencedik nap, 2011.07.04. hétfő

Kijelentkezéskor kaptunk egy-egy kérdőívet a szállodára vonatkozóan. Az egyéb rovatba rajzolok egy mosolygós fejecskét, a búcsúzkodó hölgyben élénk derültséget kiváltva ezzel. Kis motorkarbantartás a parkolóban. A láncolajozót mostanra sikerült rendesen beállítanom, mert a nagy hőségben az első adag kenőanyagot pár száz kilométer alatt szétfröcskölte. Szegény motor hátulja úgy néz ki, mint ha olajjal permetezték volna, főleg a felnit. Lesz otthon mit takarítani! Megkeressük a város fölé vezető Roue Touristique-ot, ahonnan gyönyörű látvány tárul elénk.

Az utcagyerekek rohamának már nem örülünk ennyire, de lassan kezdünk hozzászokni ehhez is, a Balkánon már kaptunk egy kis előképzést. Szomorú, de sajnos nem lehet mindenkin segíteni út közben. Rá kell vennie magát az utazónak, hogy keresztül tudjon nézni egy csomó problémán, habár óhatatlanul ilyenkor saját gyermekeim is eszembe jutnak.

Mikor kifotóztuk magunkat, nekivágtunk Délnek tartó utunknak. Azaz mindjárt sikerült eltévednünk, de egy fekete fiatalember kisegített és így nem haladtunk tovább a rossz úton Algéria felé. Aztán egy benzinkúton megkapjuk a végső megerősítést, ketten is állítják, hogy az általunk keresett irányba tartunk. Lassan rájövünk, hogy ha útbaigazítás miatt meg kell kérdeznünk valakit, akkor csakis az általunk ismert legközelebbi település nevét szabad kimondani. Akkor van egy kis esélyünk a helyes válaszra. Ez olyan, mint ha Székesfehérváron hiába kérdeznénk, hogy merre vezet az út Polgárdiba, de Szabadbattyánnal már sanszos, hogy sikerünk lesz.
Az út kezd felkapaszkodni a hegyekbe, a táj újból jelentősen átalakul. 700 méter felett még az eső is csepereg egy picit, de a felhőkből többet is kinéznék. Sajnos a java egyszerűen elpárolog, mire hozzánk érne. Eltűnnek a pálmák, helyüket átveszik a paratölgyek.

Érdekes látvány a sok, kérgétől úgy 2 méter magasságig megfosztott fa látványa. A parafa a jelentős exportcikkeik közé tartozik. Ugyan a borászat szép lassan elfordul eme természetes alapanyagtól a benne lakó mikroorganizmusok káros hatása miatt, de a padlóburkolatnak és szigetelésnek, egyéb lakberendezési tárgyaknak és bójáknak a gyártásához még nagy mennyiségben értékesíthető. A kitáblázás igen szegényes, csak ritkán találunk utalást következő úticélunkról, a római romvárosról, Bulla Regiáról. Egy rendőri áteresztő ponton a posztoló szervtől kérek és kapok is végül segítséget.

Habár Bulla Regia a világon szinte egyedülálló és a legjelentősebb római kori városok sorában áll, első ránézésre jelentéktelen, kerítéssel körbevett kőfejtőnek tűnik. Kr. előtt 500 körül alapították és fénykorát a 2.-3. századokban élte. Tehát minden amit látunk, legalább 1700-1800 éves! Beparkolunk a hozzá tartozó kis látogató központ udvarába, megvesszük a belépőket és átsétálunk a műút túloldalán lévő bejárathoz. Kalauzt nem kérünk (habár nagyon szívesen ajánlkozott egy hölgy, aki egyben az ajándékboltot is vezeti), szeretnénk magunk felfedezni az új élményt. A város hírnevét a föld alá épített villáinak köszönheti, amik hasonló elven készültek, mint a híres berber-házak Matmatában. A római provinciális előkelőségeknek nyilván elegük lett a melegből és lakásaikat mélyen a földszint alá tették, ezzel elérve annak állandó, kellemes klímáját. Kívülről ezért tűnik jelentéktelennek a terület, hiszen a lényeg mélyen a lábunk alatt található.

Gyönyörű állapotban megmaradt mozaikokat látunk, érdekes beosztású lakásokat és fürdőket, templomot és a viszonylag épen maradt színházat. Kis fantáziával is el lehet képzelni a valamikori nyüzsgő életet.

Visszatérve kiadós túránkról hagyunk némi aprópénzt az ajándékboltban és az eladó hölgy kisfiának is jut némi apró ajándék. A gyerekek mindenhol egyformák, a kis ördögfióka beköltözik édesapja ölébe a kapott csekélységekkel és onnan pislog huncutul felénk. Feltöltöm idő közben megapadt vízkészletünket és tovább állunk következő történelmi vonatkozású célunk, Dougga felé. Már a neve is érdekes, mert ahány tábla, annyiféleképpen írják, de még a térképeken is több variációban szerepel. Ezt megfigyeltük sok település elnevezése esetén. Emez a következő neveken volt fellelhető: Dougga, Dougha, Dugga, Thugga. Arról gondoskodtak, hogy útjelző tábla alapján ne lehessen egykönnyen idetalálni, de az előző településen pontos útbaigazítást kapunk egy vadászsólyommal a kezén sétálgató sráctól. Hamar megtaláljuk a romok felé vezető utat is és máris ott vagyunk a pénztárnál. Minden látványosságnál fizetni kell a látogatásért, de az árakat igen csak méltányosra szabták. Bullában és itt is 5-5 dinár fejenként a belépő és +1, ha fotózni is szeretnénk. Ha azt veszem, hogy a Halászbástyára, vagy Pécsett a Székesegyházba nem mehetek be magyar emberként ennyiért, akkor ez tényleg teljesen rendben van.

Alig parkolunk le, már meg is robog őskövület mopedjén az első önjelölt idegenvezetőnk. Idős fószer, fénymásolt papírt lobogtat, ami alapján szerinte csak vele érdemes elmélyülni a romok csodálatában. Igen sokszor el kell neki magyaráznom, hogy köszönjük, de nem kérjük a minden bizonnyal értékes szolgáltatását. Bedobja a durcást, közli velem, hogy nélküle semmire sem fogunk menni, mert ezt sem fogjuk megtalálni, meg azt sem fogjuk megtalálni, majd leül egy kőfalra és onnan bámul minket még akkor is, amikor a színház tetején járkálunk.

Megkezdjük a felfedezést az útikönyvben leírtakat figyelembe véve, de aztán kis idő múlva rá kell jönnünk, hogy jobban járunk, ha megyünk amerre tetszik és próbálunk annyit befogadni az elénk táruló látványból, amennyit csak sikerül ez alatt a rövid idő alatt. Maga a város közel 30 hektárnyi területen fekszik, közel 600 méterrel a tenger szintje felett. A legépebben maradt és legértékesebb római kori város Tunéziában.

Szerencséje, hogy távol esik a zajos üdülő övezetektől, kiesik a tevegelős-csillagokháborújós sablonutak nyomvonalától és így viszonylagos háborítatlanságban tengeti évszázadait. Lélegzetet elakasztó méretű és állapotú színházában, monumentális Szaturnusz-templomában, pompás középületeiben és zegzugos lakónegyedében csupán kóbor macskákkal találkoztunk, rajtunk és az őrző személyzeten kívül bizony itt sem osztoztunk senkivel a látványban.

Még vagy három önkéntes túravezetőt sikeresen leszereltünk. Rájöttünk a megoldásra: nem kell megszólalni semmilyen nyelven, akkor viszonylag rövid időn belül megunják a próbálkozást és hagynak szabadon levegőt venni. Séta közben kissé aggódva nézzük a magasban zajló eseményeket. Hatalmas zivatarfelhő kavarog a hegyek között, igen szaporán szórva villámjait a földre. Mivel hegytetőn járunk, ezért nem árt szemmel tartani. De végül elkúszik mellettünk és leendő útirányunkban újra a Nap lesz az úr.

Le Kef városa a cél, ha odáig eljutunk, akkor mára elég is lesz az élményekből. Gondoltuk ezt akkor, nem is sejtve, hogy micsoda pompás este vár még ránk!

Éppen az utak állapotát dicsérem F-nek, mikor az imént jelesre osztályozott műtárgy nemes egyszerűséggel eltűnik előlünk. Innen kezdve laza 40 kilométeren keresztül hol van út, hol nincsen. Van ahol szerényen megbújik a reá telepedett vastag homokréteg alatt, másutt hipp-hopp átváltozik gödrökkel tarkított murvás ösvénnyé.

No de végül is azért vettem túraendúró motort, hogy az efféle meglepetések inkább szórakoztassanak, mintsem kétségbe ejtsenek!
Elérve a várost, az első szállodát jelző táblánál lefordulunk az útról és egy takaros, szemrevaló kis hotelt találunk, a Le Klil-t. Kissé hibbant de kedves, fejhangon sikoltozó főnökével hamarosan megegyezünk és reggelivel együtt 60 dinárért el is foglaljuk klimatizált szobánkat. Feltűnő a tisztaság, frissen mosott ágynemű illat terjeng a szobában és ragyogó tiszta a fürdőszoba. A környezethez képest felülmúlja minden elvárásunkat. Egyedül az okoz bennünk kis zavart, hogy a reggeliben ugyan megegyeztünk, de vacsorára vonatkozó érdeklődésünkkor az öreg valami lakodalomról beszélt és, hogy a konyha este zárva lesz. Gondoltuk az öregnek lóg egy deszkája, ki tartana hétfőn lakodalmat!?

Belakjuk a szobát, majd elindulunk egy esti sétára a városba azzal a céllal, hogy keresünk magunknak valami harapnivalót. Ha esetleg nem sikerülne, akkor marad a poggyászból valami páncélos vacsorára. Két idegen mellénk szegődik és mikor mesélünk nekik tervünkről, a lelkünkre kötik, hogy fogjunk taxit, mert 2 dinárért bevisznek minket az 5 kilométerre lévő városba. Ugyan térkép alapján nem tűnt ekkorának a táv, de hallgatva rájuk az első sárga autót leintem. A távolság stimmelt, mert elég nagy szintkülönbséget kellett leküzdeni a központig. A viteldíjjal már mellé lőtt az illető, mert kettővel szemben hatot gombolt le rólunk a sofőr, aki a taxiórát természetesen nem indította el.

Sétáltunk a késő esti forgatagban, de csak kocsmákat és kávézókat találtunk, amikben legfeljebb pizzát kaphattunk volna, ahhoz pedig az olasz élmények után nem volt ingerenciánk. Aztán megpillantottunk egy kis gyorsétkezdét, ahol az utcán gyúrta egy idős nő a tésztát, bent forró platnin sütötték belőle a vékony lepényt, amit aztán szimplán, vagy duplán felcsavartak, miután megkenték/töltötték minden földi jóval.

Némi angol-francia vegyes diskurzust követően már készültek is a full extrás lepényeink, mindent bele alapon, pár dinárért. Aztán egy épülő kerítés betonjára letelepedve jóízűen be is kebeleztük a remekművet. Kis mérete ellenére rendkívül laktató, ugyanakkor nagyon ízletes is volt. Az utca túloldalán lévő kis vegyesboltban vettünk két kólát és egy nagy ásványvizet (gondolva az éjszakai szomjúságra is, mivel nem sajnálták ki vacsoránkból a hagymát sem), az idős bácsika érdeklődött, hogy kifélék-mifélék volnánk, aztán még megajándékozott bennünket két szem cukorkával is. Teli hassal szó sem lehetett a visszafelé való gyaloglásról, ezért újból lekiáltottam egy sárga autót, amiből igen sok szaladgált az utcákon. Érdekes módon a visszfuvar már tényleg csak 2 dinárba került, tehát az első csibész jól átvert minket.

A hotelnél feltűnően nagy volt a mozgás. Ablakunkon kinézve pont a terasz-szerű kerthelységre láttunk rá. Na az már tele volt vendégekkel, a zenekar is hangolt, azannya itt tényleg lakodalom készül! 11-kor kezdődött a buli az egyre erősödő szélben, de ez a résztvevőket cseppet sem zavarta. Európai fülnek elsőre akár szokatlan lehet a zenéjük, de nekünk határozottan tetszett. Nem gondoltuk, hogy ilyen jellegű folklórműsorban lesz részünk az élményekkel amúgy is dúsan megrakott nap után! Kis hiányérzetünk ugyan volt, hogy a násznép itt nem fakadt táncra, csak a nők lejtettek időnként az ifjú pár előtti kis szabad területen valamiféle táncot és a gyerekek rohangáltak ugyan úgy, mint egy itthoni lagziban. Kellemes extra szolgáltatás volt a lágy, zenei altató a fárasztó nap után.

Napi megtettút: 214 km.

Folytatás