Nyolcadik nap, 2011.07.03. vasárnap

Mivel a szállodát 10-ig kell elhagynunk, 8-ra állítom a telefont ébresztőre, így reggelizni is marad elég időnk. Alig nyitom ki a szememet, zebracsődör nyerítését hallom. Itt valami nagyon nem stimmel, Afrika ezen részén a zebra már rég nem él szabadon. Ott nem is, de a szállodával szemben lévő állatkertben nagyon is aktívak így korán reggel. Hatalmas, parkosított területre néz az erkély. Valamikor igen szép lehetett a létesítmény, most madártávlatból igen csak lepukkant képet fest.

A reggeliző teremben halk amerikai jazz és bigband zene szól, ami valahogy nem illik a képbe. Még úgy is idegenül hat, hogy később megtudom, ez volt valamikor az USA tunéziai nagykövetsége.
Nekivágunk a tulajdonképpeni nagy kalandunk második felvonásának. Észak felé hagyjuk el a várost egy 2×2 sávos úton, ami állítólag autópálya. Nem mondom, a forgalomban rohangáló gyalogos még csak határeset, de a saját sávunkban szemben közlekedő szamaras kordé már erősen felülírja az út titulusát.

Aztán elhagyva a városi szakaszt elég jó autópályán haladunk Bizerte felé. Egyszer csak ki van írva, hogy útdíjas a szakasz. Ez alaphelyzetben nem okozna problémát, csak elfelejtettünk pénzt váltani. Azt meg mégsem gondolnám, hogy a fizető kapunál respektálják a bankkártyát. Megállunk egy (igazából az egyetlen) pihenőnél és benézünk a benzinkúthoz tartozó kávézóba. Megkörnyékezem a pultnál dolgozókat, de igen határozottan elutasítanak, mikor felajánlom a tízeuróst eladásra. Tudni kell hozzá, hogy a valutaváltás Tunéziában még mindig elég kényes téma. Büntetőjogi kategória az üzérkedés, nemzeti valutájukat az országhatáron átvinni szigorúan tilos és váltani is csak hivatalos helyen szabad. Ráadásul visszaváltani még macerásabb a megmaradt dinárt. Csak hivatalos igazolással vesznek vissza és csak korlátozott mennyiségben. Tehát nem érdemes sokat váltani, mert ha az ember nyakán marad, akkor elköltheti a bazárban hűtőmágnesre és plüsstevére a hazautazás előtti órákban. Az elutasítás ellenére nem tágítunk, előbb-utóbb csak megunják és kitalálnak valamit. Jön is ám egy füstösképű csóka, hogy majd ő beváltja és akar érte adni 10 dinárt. Hinnye, nem ejtették a fejére, egy az egyben én is vennék eurót, mikor a hivatalos árfolyam ennek majd a duplája! Nagyon erőlteti az üzletet, de nem állok kötélnek. Aztán az egyik cimborája kiveszi a kezemből a pénzt és int, hogy kövessem a parkolóba. Megyek is utána, benyúl a kocsijába és előhúz egy húszast, majd a kezembe nyomja. Na így mindjárt más, megköszönöm neki szépen a segítséget, ő is mosolyog, minden rendben.

Iszunk egyet a nagy ijedtségre és a sok tátott száj és kikerekedett szem kíséretében elhúzunk a parkolóból. A fizetőkapunál komoly két dinárt gombolnak le rólunk.

Bizerte hídján egy nem sokkal előttünk haladó járműről leesik egy láda őszibarack és szétszóródva gurigáznak mindenfelé. Egy autó megáll a híd közepén és nagy nyugalomban elkezdi szedegetni az ingyen gyümölcsöt. Itt sem ideges miatta senki. Ez máris előrevetíti, hogy milyen közlekedési morálra számíthatunk. A várost elhagyva már kevesebb, mint félig vagyunk benzinnel. Azt a tanácsot kaptam sokat látott, világjáró motorosoktól, hogy akkor tankoljak, amikor lehet és ha fele alá csökken a készlet, soha ne menjek el egy nyitva tartó kút mellett. Meg is fogadom (ugyan egy 2 literes kannában az egyik dobozra szerelve viszünk magunkkal aranytartalékot) és beállok egy jobb kinézetű kúthoz. Kérdem a kártyás fizetést, de a kutas rázza a fejét. Az euróra már bólogat. Sajnos még nem tudtunk váltani és pénzautomata sem volt eddig az út mellett. Tele is nyomja, majd ugyanazt megpróbálja eljátszani, mint a kávézós csibész. Kétszer is le kell neki vezetni általános iskolai alapossággal, hogy miért nem elfogadható az ajánlata, aztán nagy durcásan csak visszaad még húsz dinárt. Úgy látom, itt résen kell lenni, mert ha átvágásról van szó, ezek nem ipari tanulók.

Tabarkát vesszük célba, de nem a főúton, hanem a tengerparthoz közelebbi nyomvonalat használva. Egyszerű környék, egyszerű emberekkel. Mindenhol integetnek, kiabálnak, megbámulnak.
Látványosság lettünk, ezt is megértük! Teskaraia piacán szőlőt és sárgadinnyét veszek, majd nem sokkal távolabb egy árnyat adó fa tövében jóízűen el is fogyasztom.

F. nem eszik gyümölcsöt, ő csak az ásványvizes palackot és az útikönyvet foglalkoztatja. Késő délelőttben járunk, de a meleg igazi kánikulát idéz.

Tabarkát elérve bekanyarodok a benzinkútra érdeklődni. A kutas igen értetlenül néz rám és talán még a kemping fogalmát sem sikerül benne igazán elültetni. Annyit tud segíteni, hogy „Hotel, zone touristique”. Igen ezt láttuk már több helyen, hogy a látogatóknak külön üdülő zónák vannak kijelölve. Le is motorozunk a parti útra, ahol egyszer csak meglátunk egy idegenforgalmi iroda tábla alatt üzemelő quad-kölcsönzőt. Nagyon barátian fogadnak minket, egyikük angolul, a másik németül beszél ragyogó társalgási szinten. Elsorolják a szállás lehetőségeket, majd heves telefonálásba kezdenek immár hárman, hogy nekünk helyet találjanak. Akad is szerintük jó magánszállás, ahol az udvarban sátorozni lehet és garázs is van a motornak. Több hely volt ahol a garázs hiánya miatt hiúsult meg a tárgyalás. Úgy éreztem ennek fontossága nem első sorban nekünk szólt, hanem a kíváncsi szemek elől kellett volna elrejteni a feltűnő motort. Tunéziában a magánszállás sem lehet törvényes. Az utazónak mindenhol be kell jelentkeznie, a kempingben és szállodában ezt a recepciónál elvégzik. Az útlevél száma alapján (ezt mindenhol szigorúan kérték) jól nyomon követhető, hogy ki merre jár az országban.

Ketten felpattannak egy négykerekűre és mi követjük őket. Felkacskaringózunk a város hegyoldalba épült negyedébe, majd egy tényleg takaros, több szintes háznál megállunk. A tulajok megmutatják a teljes alsó szintet. Kiderül, hogy nem sátorozás lesz, hanem a teljes lakrészt adnák ki 80 dinárért. Tetszik is meg nem is a dolog, ugyan szép tiszta a ház, de még volt bennünk némi bizalmatlanság. Lássuk a garázst. Aztán itt meg is bukik az ügy. A garázs létezik, de egyrészt max. egy robogónyi hely van benne a sok építkezési állvány és alapanyag miatt, de az is problémás, hogy előtte egy másfél méter magas sóderkupac van. Azon át kellene betolni a 3 és fél mázsás gépet, ami élből lehetetlen küldetésnek tűnik. Mondom kalauzunknak, hogy nagyon köszönjük a segítséget, de itt valami törne biztosan, ez így nem vállalható. Motoros ember, megérti. Visszavezetnek a városba és mivel beszéltünk a készpénz gondunkról is, egyszer csak megállnak egy ATM előtt. Rámutat, hogy ott tudunk pénzt kivenni. Tényleg foglalkoztak velünk, hogy lehetőleg jól érezzük magunkat. Ők elmondták, hogy kevés a turista és ennek okát a túlzó hírekben és a Líbiában zajló eseményekben látták. Szerintük is egészen nyugodtak lehetünk, nem fog velünk semmi rossz dolog történni amíg az országukban leszünk.

Végül megállnak egy nagyon szép szálloda kapujánál, Hotel Mahari. Kérdik, hogy megfelel-e? Az ára 160 dinár félpanzióval. Ez így már nem is tűnik olyan vadnak, úgy döntünk maradunk. Adok egy kis pénzt a fáradozásukért (telefon, benzin, futkosás), mosolyogva válunk el egymástól. Annyit mond még, hogy ha bármi lenne, megtaláljuk az irodában és odaszól a portásnak, hogy figyeljen ránk. Az szinte tiszteleg, amikor behajtunk a kapun! A recepción meglepetésre csak két burkás nő volt, de beszéltek szinte minden világnyelven. Az országot járva igen feltűnő a különbség a nők helyzetében. A turizmus által fellendített régiókban ha bikinit még nem is, de kivillanó vállat és térdet lehet látni. A belső területeken nem ritka a teljes csador, amin csak egy keskeny rés van a szemek előtt.

Nagyon finom mentalikőrös üdvözlő italt kaptunk, majd csodaszép panorámás szobát. Az erkélyről előttünk a tenger és a genovai erőd. Nagyon jót fürdök a hullámok között és tovább bővítem fésűskagyló gyűjteményünket. Vacsorakor derül ki, hogy egy fontos dolog elkerülte a figyelmünket. Rátartva a terem nyitására jó fél órát lemegyünk vacsorázni, de értetlen arcok fogadnak. Aztán a főpincér mutatja a nyitvatartást. Mondom, hogy bien, de már fél órája megy a vacsoraidő. Kiderül, hogy egy frászt, náluk nincsen nyári óraállítás. Így mi egy órával el voltunk csúszva. Szabadkozva meghátrálunk és sétálunk egy kicsit a tényleges vacsoraidőig, illetve a recepción váltok még valamennyi pénzt. Több napra belevetjük magunkat az ország belső, turisták által nem annyira látogatott területeibe, jobb felkészülni a várható kiadásokra, kártyás fizetési lehetőségre nem számítok. Mint később kiderült, ezt jól is tettem.

Hatalmas étterem, meglepően nagy választékkal, ugyan túl sok vendég nincsen. De a látványra kellemes ételek minősége bizony hagy kívánnivalót maga mögött. Minden száraz, a rizs kemény, egyedül aminek csípősnek kell lennie, abban nem csalódunk. Méregerős ételekkel találkozunk.

Vacsora után sétára indulunk a parti úton. A város messze van, de a sétány ki van világítva egy darabon. Közben messziről dudaszó hallatszik és egyre közelebb ér. Helyiek tartanak a választások előtt autós felvonulást. Mintegy 8-10 autó van a menetben, zömében pick-up terepjárók. A platókon emberek, kiabálnak, integetnek. Félszegen visszaintek, de próbálom megtalálni az egyensúlyt az érdektelen külföldi és a lelkesedő forradalmár látszata között. Ez később is bejött, amikor ilyen csoportosulós jelenetbe botlottunk. Nagyon nagy a lelkesedésük, bízom benne, hogy elérik a céljaikat. habár meggyőződésem, hogy esélyük vajmi kevés van rá.
Visszatérve a hotelbe, még üldögélünk kicsit a teraszon. A demonstrációs menet még vagy két alkalommal tér vissza, utoljára igen tekintélyes méretűre nyúlva látjuk az autó kígyót.

Napi megtett út: 221 km.

A következő oldalon jönnek az ókor csodái!