Irány haza, de csakis Kisinyovon át!

Reggel bevásároltuk a kaját az útra, majd elindultunk a Moldáv határ felé. Következett az utolsó tankolás és a megmaradt hrivnya elköltése. A cigi például harmadárban van, mint otthon, és nagyon finom csokijuk is van.

Megérkezve a határhoz ért az első meglepetés. Megtudtuk, hogy ez még nem a Moldáv határ, hanem egyedül az oroszok által támogatott Dnyeszteren Túli Köztársaság. Ez a Beszarábiai rész, ami mindig okozott egy kis fejtörést a térségben. Ha jól tudom 2004-ben önállósította magát és kikiáltotta a függetlenségét, de az oroszokon kívül senki nem ismeri el őket. Utólag rájöttünk, hogy a határőr jó fej srác, jót akart azzal, hogy másik átkelőhöz küldött. Igaz, nagy kerülővel, de mi értetlenkedve csak hajtogattuk, hogy “Kisinyov, Kisinyov, nemérted?????” Akkor még mindig nem tudtuk, hogy ez nem Moldávia, de mivel mindenféleképpen Kisinyovot látni akartuk (hogy minek?), át szerettünk volna jutni. Ő értette, és mondta is: Kisinyov? Akkor 50+5 dolcsi fejenként és motoronként. Azt hittük, hogy ez zsebre megy, így hát jó magyar és arab szokás szerint kezdtünk alkudni. A csávókám meg röhögött rajtunk és mondogatta, hogy ez “official price”.

Két óra múlva sikeresen át is haladtunk Transsinitrán. Hatalmas síkság, mintha a szabolcsi almaültetvényen és barackoson mennénk keresztül. Itt-ott útzárba, géppisztolyos katonák kis tankkal megerősített és sorompóval biztosított csoportjaiba botlottunk. Finom mozdulataikból megértettük, hogy erre nincs tovább. Negyven kilométernél nem jöttünk többet, és már itt is az igazi Moldáv határ. Itt a vámos még figyelmeztetett, hogy csak két dobozzal vihetek a Camel-ből, de továbbengedett a két karton ellenére. Igaz, az máshol volt.

No és akkor elérkeztünk Kisinyovba! Nem is tudom, hogy miért voltunk oda annyira, valószínű hogy ezt az egy városnevet tudtuk. Keresztül is mentünk rajta annak rendje és módja szerint. Néha kicsit eltévedve, de legalább újdonságokat felfedezve. Biztos lett volna sok érdekes látnivaló Moldovában is, de amikor az ember már hazafelé tart, meg az idő is szorít, könnyen mondunk le dolgokról.

Európa szele. Vagyis széle

A román határátkelés meglepően gyorsan és kulturáltan ment. Abszolút érződött az EU hatása. Időben nem álltunk valami jól, és ahogy mentünk Nyugat felé, a lemenő Nap mint egy hatalmas reflektor világított a képünkbe. Ennek örömére volt egy csodálatos szakasz, ahol mindannyian megfickóskodva küldtük meg a vasakat. Nagyon jó minőségi úton, hosszú elnyújtott kanyarokkal tűzdelt egyenesek váltogatták egymást. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és GPS szerint 172-vel is hasítottam a levegőt. Bizony azért itt már beszitált a feldobozolt motor, nem is kínoztam tovább. Innen megint azt a taktikát választottuk, hogy beálltunk egy számunkra megfelelő tempót menő autó után,és góóóóó!

Mivel nagyon frissnek éreztem magam, meg ugye a DL-nek jó a lámpája is, én mentem előre. Többször voltam már ezen a szakaszon, de mindig nappal. A Békás-szoros előtt egy rövid pihenő, és nekiindultunk az 1270 méter magas szerpentinnek. Hihetetlen jó tempót mentünk felfelé, kanyar kanyar hátán, ráadásul az út is igen rossz volt. Barátaim meg is jegyezték egymás közt: Na nézd meg majd holnap, amikor lát, hogy fogja kerülgetni a gödröket! Fent a csúcson megálltunk egy kicsit, hallgattuk a csöndet és néztük a sötétséget. Tényleg fantasztikus érzés, próbáljátok ki! Lefelé kicsit visszafogottabban ereszkedtünk, majd begurultunk a Lázár panzióba Gyergyószentmiklóson. Éjjel egy órakor. Nem semmi volt az éjszakai szerpentin! A szállás amúgy nagyon korrekt volt: három főre hat sörrel emlékeim szerint 36 euró volt, és még kártyával is lehetett fizetni.

Másnapra már csak egy laza 700 kilométer maradt, így Kolozsvárt és Nagyváradot útba ejtve,majd a határon elbúcsúzva (én nem pályáztam) este nyolcra érkeztem haza.

Összességében nagyon sok mindent láttunk, bár egy kicsit (vagy nagyon?) rohanósra sikerült a túra. De ez van ha egyszer ennyi idő állt rendelkezésre. Szóval így érkeztem haza 5476 kilométerrel a fenekemben.