Az igazi Ukrajna

Sevastopolban megnéztünk egy tengeralattjáró kikötőt, ami a hegy gyomrába volt építve. Fontos stratégiai hely volt a II. Világháborúban. Hihetetlen melóval csinálták meg! Keleten volt az érkezési alagút, ami bevezet a hegy alá, a nyugati oldalon pedig a kijárat. Mint a metró: az egyik csatornában az érkező, a másikban az induló U-Bootok. Azt sajnáltuk, hogy egy igazi tengeralattjárót nem állítottak ki. Rengeteg torpedó meg vízi akna, bár a vezérlőpult azért nem volt semmi. Nagyon érdekes volt a héjszerkezetet látni, hogy az óriási nyomásnak ellen tudjon állni a hajó, rács-szerkezettel volt megoldva, kívülről pedig bitumenes festékkel kenve, hogy a radarjeleket ne verje vissza a fém (vagy legalábbis csökkentse az érzékelhetőséget).

Odessa egy nagyon hangulatos, nyüzsgő “fürdő”-város. Késő délután érkeztünk, felálltunk a járdára, hogy valami szállást keressünk (máshol nem volt hely). Egy robogós egyből odajött segíteni és elvezetett egy relatív olcsóbb hotelhez. 550 hrivnya volt, de mi persze találtunk ennél is jobb ajánlatot ugyanabban a házban: csak 200 hrivnya volt és még a motorok is udvaron állhattak, így le sem kellett zárnunk őket.

Az esti városnézés visszafelé egy horrorisztikus eltévedésbe torkollott, ugyanis nem jegyeztük meg a szállás helyét és persze GPS-t sem vittünk. Itt csak ketten voltunk, mert harmadik társunk nagyon fáradt volt. Valamikor fél kettőkor találtunk rá a helyes útra, de legalább nem a nappali hőségben ismerkedtünk a várossal.

A legkeletibb város

Következő nap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Kercbe, a félsziget legkeletibb pontjára. Estére érkeztünk meg, és mint a túra végcélja, a város kezdetén levő hatalmas kő betűkből kirakott obeliszknél fotózkodtunk és pózoltunk, majd mivel a Garmin csupa ötcsillagos hotelt ajánlott, egy taxis elvezetett egy jó kis helyre (ez egyébként mindenhol működő és hatékony módszer) közvetlenül a tengerparton. Itt is sikerült a számunkra elfogadható szintre csökkenteni az árat, majd elmentünk lepakolás után halat enni. Na itt ért a meglepetés, ugyanis amennyivel olcsóbb volt a hotel, annyival drágább a hal! Persze, mert egy exkluzív zenés bárba mentünk, de legalább jól éreztük magunkat.

Másnap reggel igazi off-road szakaszra tévedve (és eltévedve) küzdöttünk az “elemekkel”, mire megtaláltuk a keresett objektumot. Amely egy óriási mesterséges emlékmű és múzeum volt, amely a II. Világháború egyik szörnyű gaztettének állít emléket. A németek 10000, azaz tízezer embert éheztettek ki úgy, hogy közülük csupán 97 maradt életben. A múzeumban elég sok időt eltöltöttünk, mert csak csoportosan lehetett bemenni. Hiába kérleltük a kisasszonyt, hogy ezért motoroztunk majd háromezer kilométert, hajthatatlan maradt. Délben indultunk vissza a száz kilométeres nyílegyenes úton – mintha a Hortobágyon mentünk volna keresztül. Aztán Észak felé fordulva ismét Odessa volt a cél.

Határozottan tartottunk előző szállásunk felé, de lutri volt, mert ha kiadták volna közben másnak, akkor mi hoppon maradunk. Rutinosan gördültünk be az udvarra. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy nagy pesti bérháznak a belső udvarára érkeznél. Még fák is voltak, meg egy csomó parkoló kocsi. A házigazda csak annyit kért, hogy ha legközelebb megyünk akkor telefonáljunk. Szerencsénk volt, főleg hogy a lánya igen kellemes és csinos csajszi volt, ráadásul jól beszélt angolul. Este (azaz inkább éjjel) még megvitattuk, hogy merre jöjjünk haza. Két variáció kínálkozott. Vagy Ukrajnán keresztül: ez gyorsabb és olcsóbb is, hiszen literenként csak 250 forint a benzin. A másik lehetőség Moldávián és Románián keresztül: emellett szólt az újdonság varázsa (már ami Moldovát illeti).
Itt még egyikünk sem járt.

Az utolsó oldalon elindulunk haza, de ez meglehetősen kalandosra sikerül.