Már az előzetes tervezések során sejtettük, hogy ez a kaland keményebb lesz az előző kettőnél. A táv is az eddigi leghosszabb volt – lakóhely függvényében átlagosan 2300 kilométerre lehetett számítani eltévedések nélkül -, de az útvonal cikkcakkos mivolta és tagoltsága (hiszen hazánk tíz Nemzeti Parkját szerettem volna megismertetni a résztvevőkkel) is aggasztott kissé. További eltérés volt a korábbiaktól, hogy anyagi okokból választanom kellett, miszerint egymagam bejárom az egész útvonalat (mint eddig mindig), vagy a túrán veszek részt. Utóbbi mellett döntöttem, így az adott tájegységek közelében lakó barátaimat kértem meg, hogy a Parkok igazgatóságaitól kapott információk alapján megtervezett útvonal sarkalatos pontjain találjanak ki nekünk egy-egy kérdést. Így rengeteg tervezés és szervezés után összeállt az ITINER, amelyet azért teszünk nyilvánosan is közzé, mert szerintem minden túramotorosnak érdemes (ha nem is egy hétvége alatt) részben vagy egészben lejárnia – Magyarország legszebb természeti adottságokkal rendelkező részeit ismerhettük meg! (Arról nem is beszélve, hogy számos földrajzi, illetve történelmi érdekesség található benne Nemzeti Parkjainkkal kapcsolatban.)

Engedjétek meg, hogy felidézzem túránk érdekesebb részeit néhány saját készítésű fotó kíséretében.

Péntek, 2011. május 6.

Jeni barátommal mindketten viszonylag sokáig dolgoztunk előző nap, így nem erőltettük a korai indulást. Negyed tízre összeszedtük magunkat és megcéloztuk a Fertő-Hanság Nemzeti Parkot. Csodaszép időben néztük meg Hany Istók egykori lakóhelyét (igaz története elolvasható az itinerben). A róla elnevezett tanösvényt nagyon ajánlom mindenkinek megtekinteni, fantasztikusan szép. Innen a Fertő-tó felé vezetett az útvonal, amely sajnos nem közelíthető meg teljesen jól motorral. Korábban voltam ott, így ha valaki időt is tud rászánni, javasolt letenni a közlekedési eszközt és sétálni egyet a tó rövidke magyarországi partszakaszán.

Továbbhaladva tettünk egy kis kitérőt a sógoroknál: Sopron és Kőszeg között ugyanis Ausztrián át vezet a legrövidebb út. Megint (mint mindig) arcul csapott a kérdés: miért annyira más az a világ 200 méterrel egy képzeletbeli, igazából nem is létező határvonal túloldalán? Választ persze most sem kaptunk, így inkább célba vettük az Őrséget. Ezt a részt viszonylag jól ismertem, így akár térkép nélkül is megtaláltam benne az összes kérdéses települést. Az Orfalui mászókát persze mi sem találtuk: a bejárás óta eltelt alig egy hónap alatt elszállították. Mindig szomorúan jövök ki a Vendvidék területéről: az egyik kedvenc tájegységem lett ez mára. Jöhetett viszont a Balaton-Felvidék.

Szerencsére az oda vezető út is nagyon szép, maga a Nagy Víz északi oldala pedig megint csak a kedvenceim között szerepel. Kicsit keresgéltük a válaszokat – Gálos Csabinak én adtam meg a kapott információk alapján, hogy mire kérdezzen rá, de a vászolyi malom (alias Tamás Bátya Gunyhója) elég elrejtettre sikerült. Szegény nem is tehetett róla… Ezzel együtt ezt a szép tájegységet is kipipáltuk, az idő azonban valahogy nagyon szaladt. Éppen az utolsó tihanyi kompot értük el, ahol egy nagyobb motoros csapattal találkoztunk. Együtt folytattuk az utat a kakukktojás, a Gyulaji Vadrezervátum felé. Ennek a csodaszép magánútnak a bejárását is Csabi intézte nekünk. Nagy kár, hogy besötétedett, mire odaértünk. Még így is csodás volt az erdő, ahol olyan tömegben mozogtak a vadak a lámpáink és a holdvilág fényében, amilyet szerintem kevesen láttunk.

Ekkorra már nagyon erősen lehűlt a levegő, olyan 7-8 fok körül volt. Így elvetettük az eredeti sátras vadkempingezést, és csatlakoztunk Tomiékhoz, akik Kaposváron találtak szállást. Szerencsére volt nekünk is hely, így gyorsan ágyba dőltünk. Túlzottan elégedettek azonban nem lehettünk, hiszen éppen 700 kilométert teljesítettünk. Amely már ekkor előrevetítette, miszerint esélytelennek tűntünk a kitűzött 48 órás szintre. Azért megszavaztunk egy igen korai indulást, hogy mire pirkad, már a Duna-Dráva területén lehessünk.

Szombat, 2011. május 7.

Négy után pár perccel indultunk is. Finoman fogalmazva friss volt az idő: 1,5 fokot mutatott a hőmérőm. A völgyesebb részeken ez leesett enyhe mínuszokra is. Az elalvás nem fenyegetett tehát. Ötre megvirradt, és mi már neki is láttunk a Duna-Dráva feladatainak. Ez a park olyan, mint egy nadrágszíj: a rajta átvezető etap mintegy 260 kilométer hosszú volt. Közben sikerült egészen jókat motoroznunk aszfaltmentes helyeken is. A kedvencem a Drávakeresztúr és Drávasztára közti 3-4 kilométer volt. Ezt ugyanis közúton mintegy 20 kilométer lett volna nagy kerülővel, így érdeklődtünk a helyi lakosoktól: nincs-e valamilyen rövidebb lehetőség. És volt! Készségesen leirányítottak a temetőhöz, azon átküldtek motorral együtt (“ki van szakadva hátul a kerítés, azon kiférnek, aztán a mezőn át elérik a töltést és az már járható”), majd a Dráva partján valóban hamar célba is értünk. Lehet, hogy időben nem sokat nyertünk, de sokkal szebb volt! Vejtinél is hosszasan haladtunk a gáton, majd Villányt elhagyva beugrottunk Erdőfűre. Ezt a zsákutca-falut kimondottan a Park igazgatósága ajánlotta, és igazuk volt: az oda vezető út ugyan hagyott kívánnivalót maga után, de csodaszép volt!

Mohácsnál átkompoztunk, majd ismét felkaptunk ezúttal a Duna töltésére, és hol murván, hol aszfalton gurultunk fel egészen Bajáig. Innen egy nagyon hosszú és unalmas összekötőn az 51-es úton elértük a Kiskunság immáron teljesen sík vidékét. Más jellegű, de nagyon szép táj fogadott. Mivel ez a vidék egykoron a betyárok világa volt, sorban kerestük fel a csárdákat, míg el nem értük Bugac homokos vidékét. Folyamatosan Dél-Kelet felé motorozva egyszer csak átváltottunk a Kőrös-Maros területére. Utunk során a végig sík vidék mégis folyamatosan változott, mígnem elértük a román határon fekvő Biharugrát. Ezen a részen valóban kereszteztük a Fekete- a Fehér- és a Sebes-Köröst is. A Viharsarok pedig rászolgált a nevére: egyre rosszabb és viharosabb lett az idő. Amikor elindultunk sovány malacvágtában a Hortobágy irányába, már néha esegetett egy kis eső, az erős szél azonban jobban zavart.

Mire elértük a Tisza-tó csücskét, már majdnem sötét volt. Közben Tiszaújvárosban intéztünk szállást B_Jani segítségével, mert világossá vált: aznap tovább már nem jutunk. Volt menet közben egy idő, amíg azt számolgattam: meg tudjuk-e csinálni 48 óra alatt a túrát, ha nem szállunk meg, hanem csak megyünk és megyünk. (Minden erőfeszítésünk mellett sem tudtunk ugyanis 1050 kilométernél többet megtenni ezen a napon, így hátra volt még egy erős ötszázas etap.) Az aggteleki és bükki szerpentineken az éjszakai esőben (ekkorra már zuhogott) azonban esélyünk sem lett volna. Így a Hortobágy szerencsére viszonylag rövid etapját a vizes sötétben lemotoroztuk, és nagy örömmel nyugovóra tértünk. Bízva benne, hogy másnapra eláll az égi áldás. Vagy áldatlanság…

Vasárnap, 2011. május 8.

Annyira nem állt el, hogy nagyobb esőben indultunk, mint amiben érkeztünk. A teljes aggteleki szakaszt (amely egyébként csodaszép) így tettük meg. Nekem át is ázott a teljes ruházatom, egyedül szegény hét éves Daytona csizmám tartott ki még itt is. Ezen a részen tettem meg azt a felismerést, hogy milyen kemények is az itteni emberek. Miközben mi majdnem megfagytunk, ők a hat fokban és az ömlő esőben már reggel hétkor kint söröztek a szabadban… Állítólag azért bírják ilyen jól, mert már bemelegítenek előtte egy-két felessel.

Mire a Bükkbe értünk szerencsére elállt, így a rossz minőségű de csodaszép mályinkai, valamint a minden szempontból kifogástalan Lillafüred-Felsőtárkány szakasz kárpótolt a hidegért és a vizes gúnyáért. Délre hagytuk magunk mögött Egert, így jöhetett az utolsó park. Ehhez el kellett motorozni a Dunakanyar közelébe, hogy előbb a Börzsönyt kerüljük meg, majd kicsit kanyaroghassunk a Pilisben. Tudtam száraz aláöltözőt venni (Jeni ruhája át sem ázott, neki csak a kesztyűje volt vizes), így egyre derűsebb hangulatban vártam a hazaérkezést. Miután Dobogókőn válaszoltunk az utolsó kérdésre, nem volt más hátra, mint célba venni a kiindulási pontunkat és 55 óra 20 perccel az elindulás után befejezni a túrát.

Benyomások s következtetések

Nagyon más volt ez a 48 órás, mint a korábbiak. Kevésbé a némileg hosszabb táv tehetett róla. Sokkal inkább a kicsit ravaszabb kérdések, amelyek miatt mindenki bolyongott többet-kevesebbet. A cikk megírásának pillanatában nem tudom még, mennyien teljesítettük egészben vagy akár csak részben a távot – annyi bizonyos, hogy azok is maximális elismerést érdemelnek (vagyis rászolgáltak a pólóra és az oklevélre), akik útközben feladták. Az időjárás is nagyon kibabrált velünk. Hiába volt pénteken és szombaton részben szép  és meleg idő napközben, a reggelek és az esték igen hidegek voltak. A 6-8 fok és az eső pedig valóban a tűrőképességük határáig terheltek meg minden elszánt motorost, ebben biztos vagyok. Ezzel együtt már két olyan motoros társunkról tudok, akik 48 órán belül megtették a teljes távot. Nekik különösen nagy GRATULA!!!

Hogy mi lesz más jövőre? Vagy lesz-e egyáltalán jövőre?

A visszajelzések alapján szinte mindenki belefogna a túrába 2012-ben is, akár végigment most, akár nem. Annyi biztos, hogy rövidebb lesz a táv, és sok mindent módosítunk a lebonyolításon is. A jelenlegi álláspontom szerint valóban 48 óra lesz a teljes távra (szombat és vasárnap teljes hosszában), így csak egy éjszakai szállást kell megoldani mindenkinek. Az itinert a rajt előtt néhány órával fogom csak kiküldeni, hogy navigációtól, útvonaltervezéstől függetlenül mindenki út közben navigáljon. Legfőképpen pedig biztosan le fogom járni az útvonalat végig, hogy legyen egy teljes benyomásom az egészről. Legfeljebb az éles túrán már nem veszek részt… Ja, és hogy merre megyünk 2012-ben? A cél a Magyar Hegyek vidéke szép félkörben a Mecsektől a Zemplénig. Én már alig várom!

A kommenteket ebbe a fórumba írjátok légy szíves, hogy egy helyen legyenek a hozzászólások!