Ötödik nap: Budva- Niksic (342 Km)

Útvonal: Budva- Cetinje- Njegusi- Niksic- Virak- Pluzine- Niksic

Cikksorozatunk első, második, harmadik és negyedik részeit itt találjátok.

Kellemesen kipihenten ébredünk. Felmálházás közben az a gondolat született meg bennünk, hogy nap közben ideiglenesen elválunk társainktól. Még együtt megcsodáljuk a Lovcen Nemzeti Park látnivalóit, majd mi visszamotorozunk Északra, hogy lehetőleg eső nélkül is bejárjuk Durmitor sziklavilágát. Jocóék Horvátországba, Dubrovnikba mennek tovább, beteljesítve régi álmukat, a város meglátogatását.

Budvát elhagyva a város felett kanyargó szerpentinen, olyan látványosság tárul szemünk elé, ami azonnali megállásra készt minket. Lenézve a tengerpartra a lélegzetünk eláll az elénk táruló látványtól. Alattunk a város, az azúrkék tengeren kissé távolabb Sveti Stefan szigete sejtelmesen tetszik át a reggeli fények páráján. Percekig csak ámulunk és hálát adunk a sorsnak, hogy eljuthattunk ebbe a csodálatos országba.

A Nemzeti Park az első hely, ahol belépőt szednek, kemény 2 eurót fejenként. Ráadásul ezért a pénzért jól karbantartott utakat kapunk cserébe, több helyen most is folyik a javítás és a kilátást akadályozó, belógó növényzet kordában tartása. Feljutunk a hegy legmagasabb pontjáig, ahonnan pár száz lépcsőn felkaptatva juthatunk a nagy nemzeti hős, költő, hadvezér és püspök, Njegos mauzóleumához.  A kilátás innen is pazar, újra belefeledkezünk a kék tenger, a Kotori öböl és a végeláthatatlan sziklavilág együttesének csodálatába.

Errefelé többé-kevésbé kielégítő az utak táblázottsága, ezért csodálkozom, mikor egy elágazóhoz érve semmilyen támpontot sem találok a megfelelő irányú továbbhaladásunkat illetően. Viszont ott áll egy lakókocsi, amelynek tulajdonosa már jön is és adja az útbaigazítást. Igaz, tovább nem enged, csak ha megkóstoljuk a helyi sonka- és sajt specialitásból álló kínálatát. Engedünk a csábításnak és a próba után úgy döntünk, hogy egy-egy adaggal rendelünk a környék nevezetes termékéből. A juhsajt kissé erős, de nagyon finom. A különleges szárítási-füstölési eljárással készült sonka pedig felveszi a versenyt az általam eddig legjobbnak vélt korzikai műremekekkel.

Még javában falatozunk, amikor lengyel autós túrázók jelennek meg és tanácstalanul lesik a térképet, de az öreg martalóc már ott is terem és útbaigazítást követően már kalauzolja is őket egy kis termék-mustrára. Erős bennem a gyanú, hogy alkalmasint ő tüntette el a táblát, ezzel lendítve a bolt forgalmán!

Elköszönünk Edittől és Józsitól a holnapi találkozó reményében, és a mostari Öreg hídon folytatjuk utunkat Észak felé. Áthaladunk Njegush faluján, amit a sonka tett híressé, majd igazi zord sziklavilág következik. Órákon át kanyargunk úgy, hogy a néhány autón és az elszórtan, de egymástól 10-20 kilométerre álló házakon kívül semmi nyoma sincsen civilizációnak. Elkövetek egy nagy hibát, de ebből tanul az ember igazán. Ismeretlen helyen járunk, ha bármi történne velünk, semmi remény gyors segítségre, de még egy üveg vizet sem hoztunk magunkkal. A szomjúság miatt már fáj a fejem és ez eléggé zavar a vezetésben. A jövő nomád környékre vezető túrái előtt ez igen tanulságos. Nem mindenhol van úgy, mint például Ausztriában, ahol minden bokor mögött ott lapul egy „gasthof”, ahol felfrissülhet a tikkadt vándor.

Niksic előtt megállok, mert megőrült a navigáció. Ilyenkor kikapcs-bekapcs, új tervezés és minden megy tovább rendben. Elzúg mellettünk egy szerb rendszámos Kawasaki endúró, nagyot fékez, visszafordul, majd mellénk áll. Egy hozzánk hasonló korú fiatalember köszön ránk magyarul, megkérdve, hogy segítségre van-e szükségünk. Kicsit beszélgetünk, de szomorú dolgokról esik szó. Őt, mint vajdasági magyart, de szerbiai állampolgárt, ide vezényelték a háború alatt és itt kellett harcolnia egy általa elfogadhatatlan ügy zászlaja alatt. Most ellátogatott azokra a helyekre, ahol akaratán kívül, de talán szenvedést és fájdalmat okozott ismeretlen embereknek. Elmondja, hogy mérhetetlen teher magyar emberként úgy élni, hogy a rendszáma alapján leköpdösik, megfélemlítik, de akár meg is verhetik, ha nem vigyáz magára.

Az első kútnál itatás: nekünk víz, a technikának szénhidrogén, aztán ráközelítünk a Durmitorra. Mikor már majdnem ott vagyunk, látszik, hogy ez megint mellé ment. Hatalmas szürke felhőtömeg pöffeszkedik a hegyek ormán mozdulatlanul. Mégis megkísértjük a jószerencsénket, ami ezúttal valahol jó távol marad el tőlünk. Ha két napja idefelé esett, akkor most egyszerűen folyik a víz az égből. Kissé morózusak leszünk tőle mindketten, aztán csak azért is átvágunk a hegyen. Ronggyá ázva érjük el a Piva völgyét. Némi hezitálást követően a főúton visszarobogunk Niksicbe, ahol kissé lehangolva nekiállunk a szálláskeresésnek. Találunk egy hotelt, de erősen koszos és le is van pukkanva. Egy kedves benzinkutas srác ajánl egy másik helyet, meg is találjuk nagy nehezen, de ott nagyon drágán adnák a szállást. Kijövet az épületből találkozunk egy vidám, kerekesszékes fickóval, aki nagyon magyaráz valami hotelről, de sajnos semmilyen általunk ismert nyelven nem kommunikál. Meghallva a palávert odajön egy bongyorított, zselés hajú piperkőc (mint ha a ’70-es évek német katalógusainak valamelyikéből szalajtották volna) és pár szavas angol tudását a végletekig kihasználva mondja, hogy kövessük a kocsiját. Kissé bátortalanul, de megtesszük. Bevezet minket a város közepére, eltűnik egy fotós boltban, majd kulcsokkal kezében előjön és betessékel minket egy ajtón, ami a szálláshoz vezet. Takaros szoba, igaz a fürdő a folyosón van, de ebben a helyzetben ez mellékes. Ráadásul féláron adja a szállodához képest. Egy megoldandó probléma marad, a motor éjszakai szálláshelye. Ezt is pillanatok alatt sínre teszi, a szemben lévő bevásárlóközpont parkolójának őrbódéja mellett szerez helyet a gépnek. Nincsen szem előtt, de az ablakból pont rálátunk. Nagyon fáradt vagyok, nincsen kedvem mindent lebontani a motorról. Vállalom a kockázatot és csak a legszükségesebb cuccokat viszem magammal, de valahogy érzem, hogy bátran megbízhatunk ebben a csodabogárban. Míg én lerakom a gépet, Mirko (így hívták jótevőnket) beszélget Zsuzsival. Arra volt kíváncsi, hogy angolok vagyunk-e. Mikor meghallotta, hogy magyarok, jókedvűen nevetett és csak mosolyogva nézett ránk.  Ezt követően elköszönt és nem is láttuk többé. Hát ilyen is létezik még a világon? Önzetlenül segíteni valakin, aki rászorul? Hihetetlen nem?!

Megvacsorázunk a szobában, tovább apasztva ezzel páncélos kajakészletünket, majd sétálunk egy nagyot a városban. Itt is zajlik az élet, fiatalok százai-ezrei az utcákon, minden kávézó és étterem teltházas, még az utcákra is székek-asztalok vannak kipakolva. Feltűnően sok a rendőr, de csak beszélgetnek kisebb csoportokban. Azért van egy olyan sejtésem, hogy nem ok nélkül vigyázzák a mulatozó tömeget. Ha ezek a temperamentumos emberek egyszer beindulnak…..

Visszatérve szállásunkra megtervezem a holnapi útvonalat. A térkép és a navi is jelez egy főutat a határ felé, amin áthaladva rövid úton elérhetünk Mostar-ba, nem lekésve Józsiékkal a megbeszélt randevút.

[ pagebreak ]

Hatodik nap: Niksic- Tamási (699 km)

Útvonal: Niksic- Kazanci- Niksic- Scepan Polje- Sarajevo- Zenica- Doboj- Bosanski Samac- Eszék- Udvar- Mohács- Szekszárd- Tamási

Reggel, pakolás után kihasználva a lehetőséget, a fotóüzlet szomszédságában lévő pékségben betolunk az arcba egy-egy rúd bureket, hogy jól induljon a napunk.  Szép szerpentinen haladunk a határ felé, ám az út egyre keskenyebbé válik. Sőt, elhagyva egy kőbányát, megjelennek rajta a hatalmas kőszállító teherautók, akik nem igazán foglalkoznak a motoros jelenlétével. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha észre is vesznek, ugyanabban a tempóban és ugyanúgy velünk szemben, a mi sávunkban jönnek tovább, mintha mi sem történt volna. Mivel folyamatosan a hegy felőli oldalán haladunk az útnak, nagyon kell figyelnem, nehogy valamelyik nekinyomjon minket a sziklafalnak. Bónusz meglepetésként a szilárd útburkolat egyszer csak elfogy alólunk. Előbb döngölt murvának, majd agyagos földútnak adja át a helyét, miközben a navi szerint a jó úton haladtunk a határátkelő felé.

A Varadero itt is csillagos ötösre vizsgázik, zokszó nélkül veszi az akadályokat. De le a kalappal Feleség tűrőképessége előtt is, korábban nemigen hagytuk még el a szilárd burkolatot, ha együtt motoroztunk, de minden nyafogás nélkül „állja a sarat”!  Jó másfél órás késéssel meg is érkezünk a határhoz, amely a hegyek között a semmi közepén áll, távol minden emberlakta településtől.

A montenegrói oldalon viszonylag hamar átjutunk, a mosolygós hivatalnok ugyan rászól F.-re, hogy ne fényképezzen, de azután jó utat kívánva enged tovább minket.

Megérkezve a mintegy kilométernyire álló szerb állomáshoz, egy gyomorbajos tekintetű katona jön ki hozzánk. Alaposan kifaggat angolul, honnan jövünk, hová megyünk, satöbbi. Majd eltűnik az útleveleinkkel. Hosszas várakozás következik, miközben a bódéból emelkedett hangvételű vita szűrődik ki. Ennek során több alkalommal halljuk a „madzsarszki” kifejezést, de elég indulatos hangsúllyal. Majd jó húsz perc múlva meg is jelenik emberünk és mélyen ülő disznószemeit hunyorgatva, alattomosan somolyogva közli, hogy bizony ezen a határátkelőn mi nem fogunk átmenni, mert ez nem nemzetközi létesítmény, csak a helybéliek használhatják. És ez tartott nekik ennyi ideig, hogy erre rájöjjenek? Ugggyanmár!

A lecke fel lett adva. Ha pénz akar, akkor csak tesz valami ráutaló gesztust. De mi van, ha csak arra vár, hogy megpróbáljam megvesztegetni? Itt a semmi közepén kiprovokálni négy barátságtalan szerb határőr haragját az amúgy sem felemelő hangulatban?!

Agyamon fénysebességgel cikáznak át a különböző gondolatok, majd kiveszem a kezéből az útleveleinket, megfordítom a paripát (még soha sem sikerült ilyen kis helyen) és megindultunk visszafelé.

Amikor a montenegrói kollégája meglát, eléggé csodálkozó arcot vág. Kérdőn rámutat a szerb oldalra, mire én megingatom a bukósisakomat.  Erre kérdőn a homloka előtt legyezve érdeklődik a nemzetközi jelzéssel, hogy azok odaát idióták? Igenlő válaszomra széttárja a karjait, majd szó nélkül visszaenged országába. Már csak azért sem gondolom, hogy hivatalosan nem engedhettek volna át a szerbek, mert ebben az esetben el sem tudom képzelni, hogy a montenegrói határon ne figyelmeztettek volna, hogy feleslegesen próbálkozunk.

Így még egyszer kiélvezhetjük a dagonyázós motorozás, majd a kavicsszállítók minden pillanatát. A különbség csak annyi, hogy most a szakadék felőli oldalt húztuk, ez némileg érdekesebbé teszi a játékot. Közben megálltunk egy szép helyen, felhívom Jocót, lemondva a mostari találkozót. Ők már ott voltak és vártak ránk. Semmiképpen nem akartam, hogy miattunk még 5-6 órát ott tébláboljanak a környéken, ennél kevesebb idő alatt nem értünk volna már oda.

Ekkor már dél felé járt az idő. Beprogramozva a GPS-t úgy tűnt, hogy minden féle erőlködés nélkül hajnali 2 felé otthon lehetünk, ha úgy döntünk, hogy itt befejezzük az utazást. Úgy döntünk.

Pluzine-ben még egyet tankolunk, a csodás Piva völgyet még egyszer végig motorozva átlépjük Hum-nál a határt Bosznia felé. Közben úgy tűnik a Durmitor felett tegnap óta valamelyest kitisztult az idő, de nincsen kedvünk egy harmadik próbálkozáshoz. Talán egy másik alkalommal.

Szarajevóig eseménytelenül telnek a kilométerek, leszámítva a folyamatosan szakadó esőt. De érdekesen változik az ember tűrőképessége. Én bírom a természet általi kiszolgáltatottságot, szakmám miatt rengeteg időt töltöttem már erdőben és számomra természetes, hogy az esővel szemben semmi helye sincsen reklamációnak. De Feleség számára korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy napokon át motorozzunk esőben úgy, hogy közben csak a táj szépségével törődünk. Mostani utunkon pedig mint ha kicserélték volna. Még esőruhát sem hajlandó felvenni, mondván mögöttem ülve még a víz sem éri. Nekem viszont szükségem van rá, mert egy közel 500 kilométeres utazást nem kellemes több liter vízzel a nadrágomban és a csizmámban lenyomni.

Közvetlenül Szarajevó előtt azonban kifogy az égi tartalék. Már idefelé jövet nézegettük, hogy valahol egy útmenti hússütőnél meg kellene kóstolni a nyársra húzott és parázs felett forgatott állatok közül egyet. Az első szimpatikus helyen be is térünk egy muzulmán étterembe egy kis falatozásra. A felszolgáló fiú eléggé gyanakvóan méreget minket, de aztán kiszolgál. Finom a saláta és a kenyér, a malachús viszont kissé sótlan és íztelen. Azért elrágódunk rajta, csak azt sajnáljuk, hogy teljesen hideg, így a jól átsült bőre már ehetetlenné keményedett.

Szarajevóban még egyet szörnyülködünk az út melletti szétlőtt házakon, majd egy épülő autópálya már átadott szakaszán telnek tovább a kilométerek, jelképes díj ellenében. A tempó nagyon visszafogott, mindenütt rendőrök és sebességmérés.

Szinte alig kell megállnunk a horvát határon, a határőrnek tetszik a motor, egy pillantást vet útleveleinkre és már int is, hogy mehetünk. Egy unott vámtiszt félálomban megkérdezi még, hogy van-e nálunk alkohol, vagy cigaretta, de láthatóan a válasz már nem is érdekli, csak zavarjuk köreit.

Eszék körül (már teljes sötétben) okoz némi fennakadást a forgalomban a hosszan felbontott és újjá épülő út, de némi terelést követően már belátható közelségben Magyarország. Kezdek aggódni, mert azt gyanítom, hogy kiégett a tartalék üzemanyagjelző lámpa. Máskor már bőven tankolni kellett volna ennyi út megtétele után, de most jóval 400 kilométer felett járunk és semmi jele, hogy szomjazna a motor.

Aztán a határ előtt úgy 30 kilométerre csak kivillan a sárga fény, én pedig elkönyvelem, hogy no lám, lehet egy vékettes, ezres motorral takarékosan is közlekedni. Udvaron, vagy Mohácson tankolunk, semmi vész.

Udvar, benzinkút, sötétség. No majd Mohácson itatunk. Ekkor a még megtehető távolság 50 km.

Beérünk Mohácsra, első kút: zárva. Második kút: zárva! Harmadik kút: ZÁRVA!!!!

Fedélzeti okoska szerint a még megtehető távolság 36 kilométer. Szekszárd meg 45! Ugyan Pécs picivel közelebb van, de kiesik az útirányból. Akkor legyen Szekszárd. De nem megyünk még húszat sem, mikor a számláló lenullázza magát és nem bocsátkozik további jóslatokba, a megtehető távolságot illetően.

Én még életemben nem húztam ilyen kis gázokat! Minden lejtőt kihasználok a gurulásra, nem húzatom túl 2500-on a motort, nincsen előzgetés. Igaz forgalom sem nagyon. Az utolsó kilométereket már úgy teszem meg, hogy minden pillanatban várom a „Bőőőőőőőőő” hangot, amikor nincs tovább se kép, se hang.

Aztán feltűnnek a „Talmás” benzinkút jól ismert zöld fényei, majd egy benzinkutas is. Közli, hogy nem tankolhatunk, mert ÁFA átállítás miatt központilag le van zárva az állomás. Itt állunk üres tankkal egy tengernyi benzin felett és nem tankolhatok. Kezdtem idegileg kicsit szétcsúszni. Erre a kutas közli, hogy próbáljam meg az osztrák tulajdonú kutat, nincsen két kilométerre és talán ők máshogyan működnek.

És lőn világosság: központi utasítás ide, áfázás oda, az „őemfao” kúton végre megitathatom drágaságomat. Aki ráadásul jól megtréfált, mert 505 kilométer után nem enged 23,5 liternél több anyagot magába. Vagyis papírforma szerint legalább másfél, de valójában jó két, két és fél liter lüttyögött még benne. De a 4,65-ös átlagfogyasztása így is csodaszámba megy, főleg, hogy kortyolt ő már kilenc felett is.

A tankolással nyerek még egy kávét, ami nem is jöhetett volna jobbkor, kezdtem kicsit elálmosodni.

Kettő előtt pár perccel már nyitjuk a lakás ajtaját, örömmámorban úszó kutyánk díszkíséretében.

Utózöngék

Nagyon nem bántuk meg, hogy a megszokott Nyugat-európai túra helyett most valami mást választottunk. Az Alpok, bármilyen szép is, már csak kirándulást jelent. Nincsenek megoldandó problémák, váratlan helyzetek. Minden kiszámítható és precíz. Ez nem jelenti azt, hogy ne mennénk újra és újra szívesen vissza oda, de kaland nem igen van benne. Ez az út semmiben sem hasonlítható össze egy nyugati kirándulással. A titokzatos Balkánról lerángattunk pár leplet, de éppen csak annyit, hogy a többi, még fel nem fedett titkára még kíváncsiabbak legyünk. Fogadni mernék rá, hogy látjuk mi még a napsütötte Durmitort.

A Honda Varadero remek választásnak bizonyult motorozási szokásainkhoz. Jól pakolható-terhelhető, elég az ereje, hogy a változatos körülmények között se jöjjön zavarba. Kényelmes, akár napi 7-800 kilométer is vállalható távolság vele. Kiforrott technológia, típushibáktól mentes, egyszerűen szervizelhető. Mióta használjuk, támadt pár túratervem, ami a Pan esetében fel sem merült.

Habár mindig a magányos túrázás pártján voltunk, egyáltalán nem bántuk meg, hogy erre az útra társakkal mentünk. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás kényszere nem állított néha feladat elé, de ezt egyáltalán nem éreztük terhesnek. A közösen szerzett élmények értéke sokszorozódik, főleg később, a baráti összejöveteleken elhangzó közös beszámolók által. Bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó közös kalandunk!

Hiszen elég, ha ránézek egy térképre és máris számtalan hely hívogat. Ott vár türelmetlenül minket Afrika és talán, valahol a ködösen messzi távolban integet Izland is. Tervek tehát vannak, a vészesen közelítő téli esték nem telnek unalmas semmittevéssel, az biztos!

Végszó gyanánt pedig engedtessék meg nekem egy kis személyeskedés.

Ez az út (és még remélem sok-sok jövőbeli másik) nem jöhetett volna létre a Kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház Baleseti Sebészetén tevékenykedő, fantasztikus csapat nélkül. Önzetlen segítő szándékuk híján nem hiszem, hogy ilyen gyors és eredményes lett volna a felépülésem.

KÖSZÖNÖM NEKIK!