Harmadik nap: Mojkovac- Buljanica (243 km)

Útvonal: Mojkovac- Podgorica- Hani i Hoti- Skhoder- Ulcinj- Bar- Buljanica

A túrabeszámoló első és második része itt olvasható.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Hajnalban, pirkadat környékén már ébren vagyok. Térképnézegetéssel, GPS birizgálással múlatom az időt, az ágyban lustálkodva. Lehet úgy hat óra, mikor elindulok egyet sétálni. Majd olyat teszek, amire kb. 20 éve nem volt példa: kocogok vagy 20 percet. Nem mondom, a szálloda portása elég ijedt arcot vág, amikor meglát. Talán egy vizihulla látványa válthat ki belőle még ilyen reakciót, mint az én ziháló és céklaszínű száztíz kilóm.

A reggelinél találkozunk útitársainkkal. Edit szerencsére kiheverte a kávé borzalmait, de akkor is látszik rajtuk, valami itt nem stimmel. Hát persze, megint ők nyerték meg a szórakoztatóiparos oldalát a hotelnek. Este ugyan felszűrődött hozzánk is valami távoli zene, de nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Ha mi egyszer elalszunk, történhet bármi, nem ébredünk fel egykönnyen. Nem így ők! Már megint kialvatlanok. A buli helyszíne pont az ő ablakuk alatt volt, gondolom az ablakokat kinyitották, így elrontva pihenésüket.

A reggeli szolid, de lényegesen jobb, mint a tegnapi időutazásos menü volt. Akadtak ugyan nyelvi nehézségek, de ezen nem akadtunk fenn, végül ettük, amit kaptunk.

Lepakolás után előhoztuk paripáinkat éjjeli menedékükből. Én álltam ki előbb egy kis lánc-ápolásra, majd Józsi követett. Volna, ha a fent felejtett féktárcsazár miatt nem vett volna egy kis mintát a sufni porából. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, mire visszaértem hozzá, a szálloda egyik emberével már talpra is emelték a TDM-et. A motor megúszta sérülés nélkül, hála a bukócsőnek. Csorbát csak Jocó büszkesége szenvedett, de az sem tartott tovább pár percnél.

Gyönyörű úton közelítettünk a főváros, Podgorica felé. Érezni lehetett, hogy ez az út bonyolítja a tengerparti üdülőforgalom egy részét, máshol korábban nem találkoztunk ilyen sok külföldi autóval. A szerpentines, emelkedősebb részeken (nem volt belőlük hiány) volt itt-ott egy kis tumultus, de motorral közlekedve ezek az akadályok könnyedén leküzdhetőek.

A főváros nem érdemel többet egy kurta sornál. Kicsit koszos, kicsit zsúfolt, kicsit jellegtelen. Ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla.

Innen már Albánia a cél. Néha furcsán nézem a navigációt, mert „Mohabá” szerint főúton gurulunk, de néhol olyan keskeny, hogy két kamion találkozása komoly fennakadást okoz a forgalomban.

Jobbra tőlünk újból és újból előtűnik a Skodera tó, amit nemzetközileg is ismert madárvédelmi területként tartanak számon. Találkozunk is cseh természetkedvelők buszra való csoportjával a határátkelőnél.

A határon lévő büfében megiszom életem eddigi legdrágább 2 decis kóláját (2 euró!), majd a szokásos, hivatalnoki pennarágást követően már Albániában zakatolunk tovább.

Az a rövid idő, amit ebben a számunkra egzotikus országban eltöltünk, pont arra elég, hogy rájöhessünk: olyan változatos, sokszínű, kettősségekkel teli világba csöppentünk, amely megérne egy tartalmasabb elmélyülést.

A földrajzi környezet, a városokon kívüli szagok, a növényzet csodálatos. Az emberek mosolyognak, közvetlenek. Megállunk egy kútnál kicsit pihegni az árnyékban, mert pokoli a kánikula. A kutasok kint ülnek, beszélgetnek, üvöltetik a rádiót, majd mikor meglátják nálam a kamerát, kérik, hogy videózzam le őket is, majd bohóckodnak kicsit a kamerának. Mint egy időutazás!

Ami nagyon disszonáns: szemét, szemét és megint csak szemét! Mindenhol és elképesztő mennyiségben. Az utak mentén, az udvarokban, a kiszáradt folyómedrekben. Ahol megszakad a folyamatos hulladék-hegyvonulat az út mellett, ott vagy kocsibejáró, vagy valamilyen üzlet van. Még az útszéli büfés kocsi is jól megfér néhány tonna pillepalack és használt pelenka társaságában. Az ÁNTSZ munkatársai semmiképpen ne utazzanak ide!

Épülő, de lakott sokszintes luxusvilla, kovácsoltvas kerítés 300 méter hosszan, nyakig érő gaztenger az udvarban birkákkal, kecskékkel, deszkabódéban hatalmas Mercedes. 10 autóból kb. 6-7 ebből a márkából kerül ki, elnézve egyik-másikat nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon kik és hol siratják az eltűnt „szemük fényét” valahol Nyugat-Európában?

Skhoder városában újabb gyöngyszem. Robogós fiatalember, full gázon szemben a forgalommal, sms-t ír úgy, hogy közben a szemét még véletlenül sem emeli fel telefonja kijelzőjéről! Vigyáznak rá az autósok. A sávok, a lámpák, a táblák egyébként is csak ajánlatként szerepelhetnek a helyi közlekedésrendészetben, megy mindenki, amerre lát!

A forgalom résztvevőinek tájékoztatása nem az erős oldaluk, egy kúton kérünk segítséget. Így találjuk meg azt az egy nyomon járható hidat, amin átkelve, a tó nyugati oldalán haladva visszatérhetünk Montenegróba.

A határon valami nyomtatványt követelnek rajtunk, de a belépéskor semmit sem kaptunk. Pár perc után adnak egy számlát fejenként 1 euróról, ennek leszurkolását követően hagyhatjuk el az országot. (A vámpapírt felejtettétek el kitölteni. Minden Albániába érkező motorosnak kérnie kell, ha nem ajánlja fel a határőr. – a szerk.)

Célba vesszük Ulcinj-t, az ország legdélebbi üdülővárosát. Egy beláthatatlan kanyarban kis híján mindketten elütünk egy ácsorgó szamarat, de szerencsére megússzuk. Leparkolunk a tengerparti sétányon és beülünk ebédelni egy szimpatikus, tengerre néző kerthelységbe.

Edit és én halat kérünk, F. és Józsi ismerkednek a csevappal. Kellemes környezet, ízletes ételek, figyelmes kiszolgálás. Miután kiderül, hogy a főnök jól beszél németül, megpróbálkozom egy kis kemping-kereséssel. Azonnal egymás szavába vágva magyaráznak kiadó szobákról, de az egyik már hívja is állítólagos fiát, hogy majd ő elvezet minket a tuti helyre. Alig bírom leállítani őket.

Ismét kiderül, hogy milyen kicsi a világ. Miközben beszélgetek a séffel, feltűnik kiváló német kiejtése. Kérdésemre elmeséli, hogy ez egy új étterem, eddig Dortmundban főzött a Pfefferkorn nevű színvonalas helyen vagy 12 évig. Nagyot néz, amikor közlöm vele, hogy akkor bizony én már többször ettem a főztjéből, lévén az ottani, évenkénti vadászati kiállítás alkalmával sokszor meglátogattuk a helyet, első sorban kiváló konyhája miatt. Mikor felemlegetem neki a fantasztikus félkilós steak-et amit ott adnak, szabályosan elérzékenyül.

Tovább gurulva Észak felé, Bar és Petrovac között találunk egy kempinget. Viszonylag tiszta és rendezett, úgy döntünk, maradunk. Végre előbányászhatjuk sátrunkat és egyéb felszereléseinket. Közben magyar szót hallunk. Kiderül, hogy sok vajdasági honfitársunk keresi errefelé a boldogulását. Egy konzerv-vacsora után sétálunk kicsit a tenger partján, majd a gazdátlanná vált napozóágyakon üldögélve beszélgetünk a telihold fényénél. Távolabb szinte folyamatosan villámlik, reméljük, hogy kikerül bennünket.

Folytatása következik!