Minden irományt illik elkezdeni valahol. Nem lehet csak úgy belevágni, hogy például „Átléptük a határt Barcsnál”. A mi idei nyári túránk sem így kezdődött.  Sőt, sokáig az is kétséges volt, hogy az előző évekhez hasonlóan el tudunk-e menni hosszabb időre motorozni. Köszönhetően egy figyelmetlen autósnak, aki tavaly ősszel elütött minket.  Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy töretlen optimizmussal (bár elmondhatnám ezt a kezemről is) egész télen arról beszélgettünk, azon voltunk, hogy a hiábavaló önsajnálat helyett a jövő terveit szövögessük. Még ha ez néha kissé túlontúl derűlátóra is sikerült.

Régóta dédelgetett vágyunk egy Tunézia-túra, de a jelenlegi körülmények miatt sajnos be kellett látnunk, hogy ennek nincsen realitása. Sem a gyógyulásom pillanatnyi állása, sem anyagi helyzetünk nem állt úgy, hogy érdemes lett volna komolyabban latolgatni ennek lehetőségeit. Előbbi a többszöri operációval és a sok-sok kezeléssel szólt közbe, utóbbi a hosszadalmas biztosítási procedúra miatt vetett gátat a vágyaknak. (A totálkáros roncs erősen avultatott árát 9 hónap elteltével fizette csak ki a biztosító, az egyéb károk megtérítése még szóba sem került. Ez a jelenlegi gyakorlat szerint még akár évekig is elhúzódhat.)

Optimizmusom megőrzésében Feleségem szüntelen támogatása mellett nagy segítséget nyújtottak a különféle motoros internet-oldalak. Egész télen át folytak az élménybeszámolók, tapasztalatcserék, nagy viták, vagy csak a baráti hangvételű levélváltások tervekről, vágyakról, álmokról.

Elhatároztam, hogy minden realitást félretéve új motor kell a házhoz abban a pillanatban, mihelyt sérült bal kezemet újra motorozásképesnek nyilvánítom. Vagyis legalább négyszer be tudom egymás után húzni a Simsonom kuplungját 1-1 másodpercnyi időre anélkül, hogy a szemeim kiugranának a helyükből a nagy igyekezet miatt. December közepére ez is megtörtént és január harmadik hetében már a garázsban állt a rommá tört Pan European utódja, egy gyönyörűséges fekete Varadero.

Eközben TDM-es ex-márkatársaim szerveztek egy ausztriai szezonnyitó túrát, amire mi is beneveztünk. Nagyon jó hangulatú két napot töltöttünk velük együtt és nem mellesleg megismerkedtünk pár olyan emberrel, akikkel eddig csak virtuálisan voltunk kapcsolatban. Tamás és József már korábban említették, hogy készülnek egy Balkán túrára oldalbordástól együtt, amolyan kempingezős-nézelődős, nyugis kivitelben. Szóval olyan útról beszélgettünk, amely számunkra is érdekes lehetett. El is döntöttük bő pár perces gondolkodási idő után, hogy velük tartunk.

Közös schneebergi túránkról hazafelé jövet Tamásék sajnos terven kívüli randit tartottak egy őzzel. Hál’ istennek felesége sértetlen maradt, ő is „megúszta” egy kulcscsont-töréssel, de ez, és motorjának állapota már elég is volt ahhoz, hogy a közös utazást kényszerűen lemondják. Így maradtunk két motorral, Edit és Józsi, valamint mi ketten F-fel. Nagyon sajnálom Tamást, mert ez az út igazából az ő túrája lett volna, mi csak csapódtunk az ötlethez. Biztosan lesz még alkalma bepótolni.

Regenerálódás és szezonra való felkészítés gyanánt beneveztünk még az Onroad-os „48 óra Magyarország határai mentén” című teljesítmény-túrára, amit sikeresen teljesítettünk. Eztán már nem volt kétséges, újra a régi formánk felé közelítünk, mit nekünk napi 6-800 motoron eltöltött kilométer!

Hosszas és minden részletet kiveséző levelezés után eldöntöttük az indulás időpontját, egy június végi szerda reggel lett kiszemelve úgy, hogy legkésőbb a következő hét szerda éjjelére haza kell érnünk. Kialakult a meglátogatandó célpontok listája is. Az útirány nagyjából: Horvátország – Bosznia-Hercegovina – Montenegró – Koszovó – Albánia, majd ugyanez hazafelé. Koszovót végül a róla érkező hírek miatt kihagytuk. Lehet, hogy félelmünk alaptalan volt, de talán majd legközelebb…

Nem sokkal indulás előtt nekem közbejött egy munkaút Ausztriába, ahonnan csak szerdán délután érkezem haza. Úgy egyeztünk meg Józsiékkal, hogy ők, tartva magukat az eredeti menetrendhez elindulnak szerdán reggel, majd este megírják üzenetben, hogy hol vannak. Mi pedig másnap délelőtt beérjük őket. Szeretek éjszaka vezetni, ezért nem is aggódtam emiatt.

Az előkészületek a már megszokott rutin szerint mentek végbe. Egy héttel korábban tettünk egy röpke másfél napos, sátorozós kört Ausztria- Olaszország- Szlovénia viszonylatban, amelynek a lényege az volt, hogy teljes menetfelszerelésben próbáljuk ki a Varát.

Sajnos a vételárába belealkudott gyári dobozrendszere elég kis űrtartalmú darabokból áll. Eladnom minden igyekezetem ellenére sem sikerült őket, pedig csak ez után tudtam volna megvenni rá a régóta áhított 45 literes aludobozokat. Így kényszerből maradt a „B”- terv, kiegészítő csomagtartó barkácsolása a motorvédő bukócsövekre. Mikor ezek elkészültek, rájuk teljesen biztonságosan egy-egy, 30 literes hengerzsákot tudtam felpókozni. Ez nem csak arra volt jó, hogy ennyivel több motyót tudtunk magunkkal vinni, de az előre és alacsonyra került kilók javították a motor stabilitását a jelentős teherrel. Indulás előtt kíváncsiságból ráálltam cégünk hitelesített hídmérlegére a felmálházott és teletankolt motorral. Háromszázötven kilogrammot mutatott kereken, alig hittem a szememnek. Biztos, ami biztos alapon nyomtam még egy kicsit a hátsó gumiba, így az előírt érték helyett 2,9-es nyomással várta az utat.

Este kilenc körül jött a hívás Józsitól, hogy letáboroztak Jajcéban. A cél ismeretében úgy döntöttünk, hogy ha alszunk egy kicsinykét és éjjel kettőkor útnak indulunk, akkor délelőtt 10 körül randizhatunk társainkkal. Gyors ellenőrzés a pakolási lista segítségével, aztán a még hiányzó motyók keresgetésével és a még fellehető üres helyekre való elhelyezésével kitöltjük az időt, majd’ éjfélig.

A következő oldalon már motoros kalandjaink következnek, sok képpel.

[ pagebreak ]

Az első nap: Tamási- Foca (713 Km)

Itt kérem szépen, valami fatális tévedés van! Csörög az ébresztő, de lehetetlen, hogy már fél kettő legyen, hiszen még csak most csuktam le kis szemeimet. Aztán lassan tisztul az elme és muszáj felkelni. Álmosan, lassan megy a készülődés, lesz is fél három, mire elindulunk.

Első falu, messziről köröz a rendőr a „fénykarddal”. Tegnap a csapból is az EU-s összevont, motoros ellenőrzési akció híre csordogált, de nem sejtettem, hogy talán az elsők leszünk. Alapos-hosszas vizsgálódás után csak annyit kérdez, „Nincs ilyenkor hideg motorozni?”. 

Megszokott utak, hajnali, álmos, ritka forgalom. Csak a vadveszély miatt kell óvatosnak lennem. Állandóan fürkészem az út két oldalát. A bukócsőre szerelt két fényszóró is úgy van beállítva, hogy az út felé közelítő vad már jóval korában észlelhető legyen, amikor még nincsen közel a padkához. A Zselic dombvidékén szükség is van rá, ez hazánk egyik leg vaddúsabb vidéke.

Pirkadat után nem sokkal érünk Barcsra, szeretnék tankolni, de a kút csak hatkor nyit. Kissé fura egy határátkelő-város esetében.

Több éve már, hogy utoljára EU-n kívüli ország irányában hagytuk el hazánkat, ezért már szinte élményszámba megy az aprólékos útlevél ellenőrzés. A kedves finánc-hölgy szeme csillog, mikor utazásunk célja felől érdeklődik és meghallja a választ. A Dráva-híd túlsó oldalán már csak egy igen álmos horvát hivatalnokot találunk.

Nagyon hideg van, most kezd kelni a Nap. Megállunk, és kicsit olvasztgatjuk kezeinket a blokkból áradó melegnél. Még nincsen markolatfűtés a motoron, pedig korábban megfogadtam, hogy az elsők között fog szerepelni az extrák között, ha új motort veszünk. Jól esik bekapni egy-két szendvicset, kár, hogy a termoszra nem gondoltunk. De hát úgy is a balkáni nyárba motorozunk!

Az időjárás-előrejelzés az elmúlt napokban egyre hűlő levegőről és kisebb-nagyobb csapadékról adott számot, de ennek még semmi jele sincs. Ahogyan a Nap egyre feljebb küzdi magát, úgy emelkedik a hőérzet és a kedvünk is egyre vidámabb. Azt csak a lépten-nyomon feltűnő szétlőtt házak tudják néha kissé megzavarni.

A horvát-szerb határon a túloldali határőr katonás hangnemben érdeklődik felőle, hogy mi célból keressük fel hazáját? Kicsit vizsgáztat, hogy az általa felsorolt városok hallatán milyen reakciót produkálunk, de amikor látja, hogy felkészültünk, a maga módján mosolyogva továbbot int. Itt már egyre sűrűbben haladunk át muzulmán településeken, kellemes látványt nyújtanak a mecsetek és a mellettük álló minaretek.

Lassan itatni kell (hála a barcsi kútnak), egy gondom van csak, nem váltottunk Konvertibilis Márkát és nem tájékozódtam előre, hogy elfogadják-e az Eurot. Banja Lukában találunk egy nagyobb kutat, ahol kérdésemre a kutas bólogat, miszerint elfogad hitelkártyát. Nem is volna semmi gond, ha nem éppen most purcanna ki a telefonvonal. Várni kell. Tipródok egy ideig, aztán bátortalanul megkérdezem, elfogad-e Eurot? Mosolyogva bólogat és már váltja is 1:2 arányban. Kár volt ezen aggódni, később is mindenhol elfogadták az uniós közös pénzt, csak az átváltás mértéke változott, de a legaljasabb helyen sem adtak érte kevesebbet 1,8-nál.

Jajcéba érve kisebb bolyongás után rátalálunk Józsiékra. Takaros kempingben töltötték az éjszakát 10 € fejében. Gyors üdvözlés után már csorgunk is utánuk Dél felé.

Jablanicánál a Neretva hídján állva döntünk a további irányról. Tervünk, hogy Sarajevo felé megyünk tovább, Montenegrót körbejárva, Albániát megkóstolva, Dubrovnik érintésével jövünk vissza Mostar felé. A hídkorláton mindenütt lövések nyomai. A golyók ütötte lyukak irányából kirajzolódik a nem is oly rég itt zajlott dráma. A több irányból érkező lövedékek mind egy helyre, a hídfőnél lévő mintegy 15 centis kőperemre mutatnak, ami mögött a célba vett katona bújhatott meg. Olyan borzongást érzek, mint még soha ezelőtt. Még sok kilométeren keresztül kísért a gondolat, hogy ha kissé „lejjebb” születek, akár én is lehettem volna a híd védelmére kivezényelt katona….

Szarajevóba érkezve kisebb baki után benavigáljuk magunkat az óvárosba, Edit útikönyve és az új IGO segítségével. Az óvárosról nehéz bármit is elmondani, egyszerre csodálatos, meseszerű és kicsit taszító egyben. Az első kettőről az épületek, mecsetek, virágok, a sok száz éves üzletek, maguk az ottani emberek gondoskodnak. Utóbbi az erőszakos koldusoknak, kényszerből kéregető gyerekeknek köszönhető. A több alkalommal erre járók szerint ez ugyanúgy hozzátartozója a keleti kultúrának, talán csak az én gyomromnak nehéz bevennie.

Nem úgy, mint a pompás, húsos bureket, amit az egyik bazárbeli kereskedőnél kóstolunk meg. Miközben esszük, megszólal a fejünk felett a müezzin éneke. Mint ha Csodaországba tévedtünk volna.

A lányokat persze mágnesként vonzotta a kézművesek kalapálásától hangos utca. Gyönyörű ékszereket és népművészeti remekeket láthattunk itt, de adózva a katasztrófa-turizmus oltárán, kilőtt lövedékek megürült hüvelyeiből is találhatunk mindenféle dísztárgyat. Végül, kitartó és görög hajókereskedőket megszégyenítő alkudozásukat követően pár euróval szegényebben, de néhány csecsebecsével gazdagodva hagytuk magunk mögött az iparos-negyedet.

 A többiek még szerettek volna bemenni az egyik nagy mecsetbe, de egy helybéli eléggé morózusan elutasította őket, mutogatva a táblán a látogatási időt. Nem szeretnék paranoidnak tűnni, de a szemében és hanghordozásában nem csak a helytelen időpont miatti rosszallást véltem felfedezni. Nem vagyok vallásos, templomjáró ember (erdőbe és vízpartra járok a „zűrös” lelkiismereti ügyeimet elrendezni magammal), de elfogadónak neveltek. Az oktalanul elutasító dolgok viszolygást váltanak ki belőlem. A lányok amúgy is csak az egyik oldalbejáraton mehettek volna be, emancipált önérzetük ezt nehezen fogadta volna el.

Elhagyva a várost komorodni kezd az idő. A távoli sötét felhők egyre közelítenek, majd lassan bekúsznak fölénk és hamarosan rákezd a bőséges égi áldás is. Egyre hidegebb lesz, nekiállunk szállást keresni. Az eső miatt a sátor ma szóba sem kerülhet, így kiadó szobát keresünk. Egy kis vegyesboltnál megállunk kiegészíteni élelmiszer-készletünket, a boltos család németül ad tájékoztatást a környék szállás-lehetőségeiről. A kapott információtól nem leszünk nyugodtabbak. Vagy visszamegyünk Szarajevóig, vagy húzzuk a gázt tovább és Focában keresünk fedelet. Ez utóbbi mellett maradunk és ázunk tovább Dél felé. A kellemetlen idő ellenére nem győzünk csodálkozni, mikor a Zeljeznica folyó völgye szép lassan átmegy sziklás-kanyonos szurdokba és bármilyen osztrák látványutat lepipáló élményben részesít minket. Csak a lépten-nyomon előbukkanó, szétlőtt házak látványa zavarja az összképet. Közben néha megpillantunk kiadó szoba-hirdetéseket, de vagy üres épületet találunk, vagy a háziasszony a saját ágyát kínálja éjszakára és még a létszámot sem sikerül vele egyeztetni, az árról már nem is szólva.

Focában is tekergünk kicsit, nem találunk senkit, aki németül vagy angolul rendesen útba tudna (vagy akarna??) igazítani, de végül ráakadunk a városka egyetlen szállodájára, a hangzatos nevű, de annál kopottabb Hotel Zelengorára. Nevét a közeli, csodálatos szépségű hegycsúcstól örökölte. Vert pozícióból kezdjük az ártárgyalást a recepción, ők is, mi is tudjuk, hogy nincsen más választásunk. Vagy itt maradunk, vagy vadkemping az esőben. 36 € egy éjszakára egy szoba. Ha a koszhoz mérik az árat, kérhetnék akár a dupláját is. Anno a taszári laktanya ehhez képest akárhány csillagot megérdemelt volna.

A szálloda külcsín és belbecs tekintetében sem méltó névadójához! Zárt udvar, őrzött parkoló nincs, a recepció ablaka alá toljuk be a gépeket, hogy némileg szem előtt legyenek.  Még jó, hogy a lift működik, nem kézben kell felmálháznunk a rengeteg motyónkat a szobákig. Tekintettel a körülményekre, a motorokon semmit sem merünk hagyni felszerelésünkből.

A sok bolyongás után nincs sem kedvünk, sem ambíciónk éttermet keresni, így szobánkban vacsorázunk, az otthonról hozott készletet koptatva.

Hamarosan folytatjuk a balkáni kalandokat!