Döcögős kezdet
Ide kattintva érhető el a cikk első része.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy második túrabeszámolómat az Onroad.hu kedves olvasóinak 2008. november 9-én a saját nappalimból írom meg és egyben ez is lesz a „nagy utazás” lezárása.
Amikor 2008 januárjában bejelentették, hogy a Mauritániában fennálló terrorfenyegetettség miatt lefújják a Dakart és láttuk, hogy a harcedzett férfiak – akik előtt talán nem is létezik olyan fizikai vagy adminisztrációs és pénzügyi akadály, amit le ne küzdenének, csak elindulhassanak ezen a legendás terep-rali versenyen – úgy sírnak, mint a gyerekek. Sajnáltuk őket, de mi, akik még nem éreztünk ilyen típusú csalódottságot, csak sejtettük mit is érezhetnek, sokan csak azon bánkódtak, hogy a várva-várt tévéközvetítések elmaradnak. Akkor nem is gondoltam, hogy jómagam is valami hasonlót fogok átérezni úgy jó tíz hónap múlva…
A dolog úgy kezdődött, hogy indulásomtól számított 33 óra múlva kicsit fáradtan megérkeztem a spanyol Almeria mellett fekvő Roquetas de Mar kis kempingjébe, ahol az utánfutót és a kocsit hagytam volna az út idejére. Végig az úton esett az eső, még szombaton is, amikor a motort pakoltam fel napközben és készültem az indulásra, de nem számított, mert az adrenalin-szintem az egekben volt, még ülni is csak a motoron tudtam. Délután ötkor már nem bírtam magammal és elindultam a kikötőbe. A KTM már a kemping kapujában lefulladt, nem volt alapjárat. Végig a kikötőig össze-vissza rángatott, a bejáratnál pedig végleg megállt, nem volt hajlandó még elindulni sem. Taxival vissza a kempingbe, a motor és én aznap éjjel még mindig Almeriában szenderegtünk, miközben a komp, amin rajta kellett volna lennünk, már a marokkói felségvizeken hajózott. Érdekes, hogy ez a hibajelenség indulás előtt két héttel már jelentkezett, a márkaszerviz karburátortisztítás után jelezte, hogy a hiba elhárítva, vihetem a gépet. Úgy látszik, nem sikerült mégsem a javítás, csak az a baj, hogy ez otthontól mintegy 3000 kilométerre derült ki. Idegölő várakozás következett hétfő reggelig, amikor is a KTM Almeriánál (Offroad Bike Almeria) kezdtem a napot.
Ez az út is jól kezdődik! Szerelés a KTM Almeriaban
A tulaj kicsit tudott angolul, kiderült hogy rendszeres Dakar induló és nemrég részt vett a Dakar Series magyarországi futamán is. Akkor már sejtettem, hogy jó helyre keveredtem, és ezt jól is éreztem. Sok helyen, sok szervizben megfordultam már, de ilyen abszolút profizmussal és hozzáértéssel, precizitással még nem találkoztam. Öröm volt nézni, ahogy a szerelő – mint kiderült a tulaj versenyszerelője – kínos odafigyeléssel és alapossággal végzi a munkáját és közben nekem is magyarázza, mit miért csinál. Tette ezt azért, hogy ha később netalán valamilyen hasonló problémám lenne, én is el tudjam a hibát hárítani. Egy kérdés gondolkodtatott el, nevezetesen mikor megkérdezte, hogy merek ilyen koszos karburátorral ekkora útra elindulni. Mondhattam volna, hogy a motort márkaszerviz készítette fel, sőt ezzel a hibával külön elvittem utólag és azt hittem minden rendben, de csak egy bárgyú vigyorra és egy vállrándításra futotta. Azért erősen elgondolkodtam…
Délután az Adventure úgy pöfögött, mint újkorában, sőt még az aznapi kompot is elértem, tehát kezdtem jól érezni magam és bizakodóan tekintettem a jövő felé. Éjjel Melillában aludtam és reggel nyolc órakor meglepően gyorsan átléptem a marokkói határt. Nadorban pénzt váltottam, de mivel úgy 10 fok körül volt a hőmérséklet és hol csepergett, hol pedig esett az eső, úgy döntöttem nem terepen kezdek, aszfalton megyek egy darabon, úgyis van mit behoznom. Estére le akartam érni Rissaniba, úgyhogy a tavalyi túráról már ismert útvonalat választottam egy darabon. Iszonyatos erejű jéghideg szélben keltem át a Rekkam fennsíkon, azt hittem megvesz az Isten hidege, de meleg ruhát nem hoztam. Sivatagba készültem, vagy mi. Mivel a céliránytól eléggé eltértem, úgy nyolcvan kilométert földúton tettem meg korrekció céljából. Jól ment a motor, a kavicsos talaj itt nem volt fölázva, így gond nélkül tudtam menni 70-80-nal. Egy-két apró eltévedés azért volt, de ez ilyenkor kell is.
A katasztrófa
Gondoltam, megállok pihenni egy kicsit. Ekkor vettem észre, hogy a bal csizmámon olajfoltok vannak. Körbenéztem a motort és azt hittem, rosszul leszek. A jobb oldalon a lánckerék mögül erőteljes olajfolyás volt látható és már körülötte is tiszta olaj volt minden. Képzeljétek el milyen erős oldalszél volt, ha a csepegő olajat a motor alatt átfújta a bal csizmámra! Tudtam, hogy Melillában van KTM szerviz, és mivel csak 360 kilométert jöttem, úgy döntöttem visszafordulok és megpróbálom megjavíttatni a hibát, hátha van ilyen szimmeringjük. Szakadó esőben, sötétben tettem meg a visszaút felét ez talán életem legkeményebb 160 kilométere volt. Alapszabály, hogy ilyen helyen nem vezetünk sötétedés után, de most helyzet volt. Csoda, hogy élve megúsztam…
A Tafrata fennsík és a túra főszereplője
Visszatértem a szállodába (ez sajnos a nagy visszatérések túrájának bizonyult), másnap reggel pedig a szervizben kezdtem. A tulajdonos rendkívül kedves, de a műhely a trehányság mintaképe volt. A berber-forma szerelő természetesen rögtön rávágta, hogy meg tudja javítani, és neki is kezdett. Oly módon, hogy a lábával egy négyzetméternyi területet megtisztított a szerszámoktól és az alkatrészektől. Egy pillanatra sem volt szabad a fickót egyedül hagyni, amikor az eredeti szimmering már a felismerhetetlenségig szét volt barmolva, ismét megkérdeztem, hogy ugye van tartalék? Nagy büszkén bement a raktárba, és kihozott egy látszólag hasonló alkatrészt egy zacskóban, de azon a „KTM 520 EXC” vagy valami hasonló felirat volt. Már egyre idegesebben kérdeztem, hogy nem zavarja, miszerint az a motor, amit szerel az egy 640LC4-es blokk?? Na ekkor komorodott el emberünk, no meg én is. Természetesen nem illett a helyére a tömítés, még az volt a szerencse hogy egy Harley-Davidson szimmering tökéletesen illeszkedett, úgyhogy fél óra múlva újra a határ felé robogtam.
A spanyol oldalon át mentem, gondoltam megállok, megnézem mi a helyzet a lánckeréknél, mielőtt ismét belépek Marokkóba. Persze, hogy folyt. Mivel még több mint 12.000 kilométer volt hátra, és a fentieken kívül a sebességváltóm is elkezdett rendetlenkedni (gyakorlatilag egyáltalán nem vette be a harmadik fokozatot, ami erősen megnehezítette az agyonterhelt motorral való gyorsítást) meg kellett hoznom eddigi motoros pályafutásom legfájóbb döntését, mégpedig azt hogy ilyen motorral nem megyek tovább. Megfordultam és hazaindultam az esti komppal.
Akkor éreztem én is át először a kudarc érzését, amit a kis beszámolóm elején írtam. Két évi szisztematikus felkészülés, rengeteg munka és pénz vész ilyenkor kárba, de a legnehezebb az emberi oldal, a csalódottság érzése. Ezen túl kell tenni magadat és újult erővel nekivágni a feladatnak. Azonban akkor is: egy év elmúlt, én pedig nem leszek fiatalabb.
Ezúton is köszönöm a családomnak, barátaimnak a biztatást és a vigasztalást, ígérem mindenkinek, ha egészségem engedi a közeli jövőben ismét megpróbálok eljutni arra a helyre ahol az út véget ér…. Egy azonban már most biztos: amilyen motorral újra nekivágok annak a márkaneve nem K betűvel fog kezdődni. Nekem eddig a B betűs megoldások mindig beváltak, nem is értem, hogy most miért gondoltam másképp. Ide való egy régi magyar közmondás, nevezetesen hogy járt utat járatlanért el ne hagyj!
