Ide kattintva érheti el cikksorozatunk előző részét.
Másnap, 2007.10.07.-én aznapi végállomásunk Ad-Dakhla városa volt, a spanyol gyarmati időkben Villa Cisnerosnak nevezték.
Az út itt is a végtelennek tűnő hammadán vezet keresztül, ha már nagyon untuk magunkat lementünk a szakadópartra motorozni meg nézelődni. A legrosszabb, ahogy melegszik az idő egyre erősebben fúj a szárazföld felől a homokot kavaró szél, de úgy, hogy a motort folyamatosan erősen meg kellett dönteni. Úgy másfél óránként remegő lábakkal álltunk meg pihenni, de mivel még Ramadant írtunk semmiféle ételhez-italhoz nem jutottunk, a nagy szél miatt a kávéfőzés lehetetlen volt.
Kávézó kávé nélkül útban Dakhla felé
Ezen a napon próbáltunk Boujdour városától teljesíteni egy kb. 120 kilométeres terepszakaszt, de navigációs problémák miatt úgy 40 kilométer megtétele után visszafordultunk, különösen amiatt, hogy megszállt területen voltunk. Nehogy olyan helyre keveredjünk, ahová nem lenne szabad! Ma találkoztunk egy rendőrségi ellenőrzési pontnál két svájci motorossal, akik szintén degeszre pakolva próbáltak eljutni Mauritánia-Szenegál-Malin keresztül Burkina Fasoba két 15 éves Africa Twin-el. Remélem sikerrel jártak.Délután három óra körül értünk Dakhlába, amely egy félszigeten helyezkedik el úgy negyven kilométernyire a fő partvonaltól. Az odavezető úton a táj megváltozott, a kősivatagot tipikus tengerparti táj váltotta fel, és inkább a homok dominált.
A fiúk Togoba készültek
Unaloműzés az óceán partján
A negyvenezres lakosú várost a Spanyolok alapították 1844-ben Villa Cisneros néven, jelenkori nevét 1979 óta viseli. Ez a település a kb. 400 kilométerre lévő mauritán határ előtti utolsó hely, ahol az utazók feltölthetik készleteiket. Sok nevezetesség nincs, a város központja az 1906-ban épült spanyol erőd és a félsziget végén lévő világítótorony, no meg a szintén a spanyolok által épített királyi rezidencia. Zolival elhatároztuk, hogy körbemotorozzuk a félszigetet, így több döbbenetes látványban is részünk lehetett. Az első a város mögötti területen lévő hulladékhegyek, amelyek nagy része a közeli halfeldolgozókból származik. Hatásukra az út nagy részét fuldokolva, öklendezve tettük meg. Még most is beleborsódzik a hátam. A hatalmas hullámokban a rozoga halászhajók minden méterért megküzdenek, füstölve, zakatolva igyekeznek a közeli halászkikötőbe. A halászkikötő a halászok szállásaival felkavaró látvány, leírni szinte nem is lehet, bádogból, fából, rongyokból épült viskók, a csónakok egymás hegyén-hátán, a bűzös haltetemekben térdig járnak az emberek. Nem vagyok egy félős típus, de a ránk szegezett tekintetek jellege miatt úgy döntöttem, inkább nem állok meg fényképezni. A harmadik meglepetés, hogy visszafelé megláttuk a saharawik (nyugat-szaharai bennszülöttek, őslakosok) telepeit, nyomornegyedeit, ahová a megszállók kényszerítik őket. Fényképezés közben itt is és máshol is a hatóságok többször is szinte elkergettek bennünket. Hiába mindenkinek van mit takargatnia. Szép és negatív élményekkel tele tettük el magunkat másnapra, hogy elérhessük utunk célját, a Ráktérítőt.
Üzletsor a szálloda mellett
Korán reggel útra keltünk utunk végállomása felé, a végre lepakolt, üres motorokkal szinte szárnyaltunk, nagyon élveztük két hét után ezt az állapotot.
A Ráktérítő a trópusi öv határvonala az Északi féltekén, átlagértéke 23,5 fok északi szélességre az Egyenlítőtől. Ez az a legészakibb szélességi kör, ahol a Nap még merőlegesen süt, azaz derékszöget zár be a horizonttal, nevezetesen a nyári napforduló idején, azaz június 22-e körül. Innen északra a napkorong soha nem merőleges a horizontra, annál kisebb szöget zár be vele. Angol neve (Tropic of Cancer) onnan ered, hogy elnevezésekor a Nap a nyári napforduló idején a Rák csillagképben helyezkedett el. Nos eme nevezetes vonal 2007. évben az Északi szélesség 23,439 fokánál volt található.
Saharawik II. Ez is Dakhla
Csak megjegyzem, hogy Zoli barátom a képen nagyon elégedett, miközben ő és motorkerékpárja még úgy 30 centivel északra van a nevezetes vonaltól, tehát rá még szögben süt a nap, míg az én fejem tetejét már merőlegesen perzseli. Mindenkit megnyugtatok, hogy megforduláskor Ő is keresztezte a nevezetes vonalat, így teljesítette a kitűzött célt.
Úgy döntöttünk, hogy az egész napot a kikapcsolódásnak szenteljük, fürödtünk az óceánban, motoroztunk a homokban, este ettünk-ittunk meg minden.
Itt mindenféle keleti fűszer kapható
Kora reggel szótlanul pakoltuk fel a motorokra a poggyászt, nem nagyon beszélgettünk, szerintem mindketten előre féltünk a visszafelé vezető monoton és idegtépő úttól, amelyet homokkal a szánkban, viharos szélben kell megtennünk az elkövetkező két napban Guelmimig.
Naponta egy-két hal a fogás
Első ütemben ismét Laayoune-ig mentünk, séta, alvás majd irány Guelmim, ahol Attila várt bennünket, reméltük már a postán érkezett hátsó hajtással. Még annyit Laayoune-ról, hogy valamikor a spanyolok alapították a közeli foszfátbányák ellenőrzésére, jelenleg a megszállt Nyugat-Szahara fővárosa. Itt állomásoznak a Polisario Front és a Marokkói Kormány közötti tűzszünetet felügyelő ENSZ erők. A megszállt területre igyekeznek minél több marokkóit betelepíteni, többek között adó- és egyéb kedvezményekkel. Itt pl. üzemanyagot 4,5-6,0 Dirhamért, míg a határon túl úgy 10,0 Dirham körül lehetett kapni.
Másnap kora délután megérkeztünk Attihoz, akinek örültünk, annak viszont nem, hogy a csomagnak se híre se hamva nem volt.
A halászok szálláshelye pont olyan szegényes mint a fogás
Gyors gumicsere, persze itt már nem annyiért, mint idefelé, hiába a nagyvárosban rafináltabbak a népek. Itt, majdnem három hét után konstatáltam az egyik jelentős különbséget a Közel-Keleti arabok és a Marokkói arabok között. Ha „Arábiában” előre megegyezel bármiben, az onnantól kezdve szent és sérthetetlen és minden annyiba kerül, aszerint történik. Errefelé ez nem így van – igaz, az esetek kisebb részében –, hanem mindenféle félreértésre hivatkozva jól leveszik az utazót, persze utólag. Ettől kezdve megfogadtam, ha lehet, minden ilyesmit vidéken végeztetek el, ott ilyesmi nem fordult soha elő. Úgy döntött a csapat, a holnapi napon utánajárunk komolyabban annak a csomagnak és meglátjuk mi lesz. Ebben a segítségünkre volt az angolul jól beszélő Fatima, a szálloda igazgatónője is. Hogy hasznosan töltsük el a várakozás óráit, elhatároztuk, hogy elmegyünk Tiznitbe, gondoltam legalább megveszem az ajándékokat a családomnak. Tehettem ezt azért, mert a város a marokkói ezüstművesség központja, még külföldről is érkeznek ékszerkereskedők finom ezüstáruért. Hogy mozgalmas legyen az út, Bouizakarne felé indultam az Anti-Atlasz tövében és az óceán partján mentem vissza Guelmimbe, Sidi Ifnin keresztül. Sidi Ifnin nem keverendő össze a helyben rendkívül népszerű Sidi Ali ásványvízzel…
Újra gumicsere, de már Guelmimben
A tizniti medina
Az 53.000 fős Tiznit alapítását úgy 1500 évvel ezelőttre teszik, jelenleg déli megyeszékhely az Anti-Atlasz hegylánc tövében. Szép, ősi medinával (óváros) rendelkezik, amelyet modern városrészek vesznek körbe, de már szaharai hangulatot áraszt. Az óváros központja az a 12 régi kasbah, amelyeket Moulay al-Hassan szultán a XIX. század végén vastag robusztus fallal vett körbe, hogy belőle egy déli kereskedelmi központot hozzon létre. Jelenleg itt található az ékszer bazár, ahol nem igazán népszerű amerikai dolláromat kívántam ajándékra váltani. Egy órás nézelődés és kb. háromnegyed órás alkudozás után sikerült eredeti (ezt mondták) berber ezüst ékszereket és egy szép míves tőrt vennem a családomnak. A kereskedő által belém töltött több liternyi teától nehezebben, viszont a dolláromtól megszabadulva boldogan pattantam motorom nyergébe és a tengerparti úton visszamentem Guelmimbe. Sajnos a csomagnak semmi nyoma nem volt, így megszületett az alternatív megoldás: Atti motorját tréler viszi Tangerbe, mi pedig Zolival az eredeti terv szerint továbbindulunk Marrakesh felé.
A fiúnak ma jó napja volt
Ezeken a túráimon igyekszem helyi borbélyoknál borotválkozni, mert számomra valahogy a boldog békeidőket idézi, amit én már csak filmen láttam, mert még nem voltam szőrös abban az időben. Nem is a borotválkozásról szól az egész, az csak mellékes hogy közben megszabadulok a borostától. Kellemes bizsergéssel nézem a rituális mozdulatokat, a régi kopott eszközöket, amit használat előtt látványosan és aprólékosan lefertőtlenít, és közben mondja, csak mondja a magáét, abszolút nem érdekli egyikünket sem, hogy egy szót sem értek. Ha csak borotválást kérek, akkor is szemöldököt, bajuszt igazít és a frizurát is rendbe rántja, miután háromszori (!) behabozás és borotválás után olyan sima a bőröm, hogy én a modern eszközeimmel sohasem tudnék hasonlót produkálni. Bepacsmagol valami iszonyatosan büdös pacsulival, de úgy, hogy a szőrös mellemen locsog lefelé egészen az alsóneműmig. Végzett. Leszedi a lepedőt, a fejemet a tükör felé fordítja és lélegzetvisszafojtva vár. Tudom, mit akar. Szép lassan végigsimogatom az arcom többször oda-vissza, forgatom a fejem, nézem a bajszom és a szemöldökömet, direkt húzom az időt. Két hosszú és néma perc után bólintok és elmosolyodom. Erre várt. Széles, elégedett vigyorral felsegít a székből és valami számunkra nevetséges összeget kér. Bőségesen adok borravalót ezzel jelezve elégedettségemet, és shokrant motyogva kifelé fordulok a nyüzsgő utcára. Ezek a percek mindig szebbé teszik azt a napot. Az utcai vacsora után megittuk azt a pár sört, amit még Tiznitben szereztem és úgy aludtunk el, hogy másnap megint elválunk egymástól.
Tipikus Nyugat-Szaharai táj
