Ide kattintva érheti el cikksorozatunk előző részét.
Reggel gyors fényképezkedés a híres Timbuktu táblánál, élelmet és vizet vételeztünk, majd Ouarzazate és Ait Ben-Haddou felé vettük az irányt.
Zagorában legnagyobb bánatunkra a híres tábla már nem az eredeti helyén áll, az új az utca túloldalára lett áthelyezve, ez még hagyján, de a tábla sem az eredeti ütött-kopott fémtábla, hanem egy falazott falra annak analógiájára festett kép. Az viszont legalább hasonlít
Nem akárhogy indultunk el, ugyanis az út első szakaszát, úgy 150 kilométert földúton, a helyi szóhasználat szerint „piste”-n szerettük volna megtenni, de valahogy nem tudtuk a számunkra megfelelő útvonalat megtalálni. Úgy két órás sivatagi bolyongás után úgy döntöttünk visszamegyünk Zagorába és burkolt úton jutunk el aznapi úticélunkhoz. Benne volt azért mindannyiunkban, hogy a túlterhelt motorokkal igyekezzünk a kockázatot a minimumra csökkenteni. Az előző napról már ismert úton jutottunk el Ouarzazate-ba, de utólag nem bántuk meg az útvonal-módosítást, ugyanis a Jbel Sarhron való átkelés gyönyörű tájakkal és pazar kanyarokkal ajándékozott meg bennünket.
Zoli motorját is megjavították. Zagora
Ouarzazate, az 57 000 lakosú kisváros szintén úgy 1920 környékén lett várossá a franciáknak köszönhetően, akik azon kívül, hogy adminisztrációs központnak hozták létre, komoly garnizont is fenntartottak itt. Az Elő-Szaharának ez a városa a Magas-Atlasz hegyei között fekszik, úgy 1160 méter magasan, és jelenleg a vidék turistaközpontja. Mi itt csak a legfontosabb látnivaló megtekintésére fordítottunk időt, éspedig a Taourirt-kasbah nevű döngölt agyagépítményre, amely valamikor a marrakechi pasa palotája volt. Maga a kasbah egy olyan többszintes épület-együttes, amely katonai védelmi funkciót is betölt. Komoly külső falakkal rendelkezik. A kívülről monumentális és szemet gyönyörködtető építmény belülről viszonylag egyhangú, üres helyiségek labirintusából áll, így túl sokat nem időztünk. Utunknak tulajdonképpeni célja az innen úgy 32 kilométerre észak-északnyugat felé található Ait-Ben Haddou kasbah, amelyet szerintem – ha tudtán kívül is – de mindenki ismer. Ha máshonnan nem, az Arábiai Lawrence, a Názáreti Jézus és a Gladiátor című filmekből, hiszen ez a hely az egyik legkedveltebb forgatási helyszín a világon. Miután Attira még Ouarzazatéban rásóztak egy berber ünneplő öltözetet, hóborította hegycsúcsokban gyönyörködve motoroztunk a kis faluig, amely Marokkó egyik leglátogatottabb turistalátványossága. Az Almoravidák által a 11. században alapított kasbah ma az UNESCO világörökség részét képezi és eredeti funkciója a Telouet és Ouarzazate közötti karavánút ellenőrzése volt.
Ritka kép hármunkról
Az odajutás elég egzotikus, egy kiszáradt folyómedren kell átmotorozni, majd szűk, árusokkal és bódékkal teli meredek gyalogúton kell felkaptatni. A vidék még arról is nevezetes, hogy az itt élő ouzgita-berberek a leghíresebb szőnyegkészítők Marokkóban. A kasbah szomszédságában lévő kis település teljes mértékben a turizmus kiszolgálására állt rá, ez egy kicsit illúzióromboló volt számunkra, így örömmel fordítottuk a motorokat ismét a sivatag felé és igyekeztünk Foum Zguid irányába, hogy még sötétedés előtt odaérjünk. Ehhez azonban át kellett kelni az Anti-Atlaszon is, hogy ismét a kietlen kősivatagban rójuk a kilométereket.
Irány Foum Zguid
Foum-Zguid kisvárosa, mely a Jbel Bani hegy lábánál fekszik csak utunk egyik közbenső állomása, mert tulajdonképpen semmi látnivaló sincs a fenséges tájon kívül. Mivel Foum-Zguid is egy oázisváros, ezért itt is óriási az ellentét az élettel teli városka látványa valamint az azt körülvevő, teljesen kopár hegység és sivatag között. Már sötétben értünk oda és egy kávézó funkciót is betöltő garniszállóban szálltunk meg egy csoport francia turistával egyetemben. Atti itt megint panaszkodott a BMW hátsó hajtására, de megállapítottuk, hogy míg Zoliénak és az enyémnek a hátsó kereke kicsit mozog, addig az övé olyan stabil, mint a fába vert szög. Teljesen kétségbeestem, hogy itt a vég, de utóbb kiderült ez jó jel. Ugyanis míg a mi hajtásunknak melegen normális az 1-2 mm lötyögése, addig az Adventure fogaskerekei és csapágyai között már fémrészecskék tömkelege darálódott, ami befeszítette azokat.
Az olaj már a féktárcsára is folyik
Másnap bekövetkezett a legrosszabb, amitől egy motoros túrázó a legjobban retteg: a gép számunkra javíthatatlanul meghibásodott. De ne rohanjunk ennyire előre. Ez az este arról is nevezetes, hogy itt fogytak el Ákos barátunktól az induláskor kapott égetett szeszes ital utolsó cseppjei, amelynek elfogyasztása után a teljes reménytelenség érzésével tértünk nyugovóra.
Reggel, miután kiegészítettük a francia kontinentális reggelit (minek kellett ilyen butaságokat átvenniük a helyieknek…) egy kis olajos hallal és tyúkmáj-pástétommal és tátott szájjal bámultuk a friss és üde reggeliző hölgyeket, nekivágtunk a Guelmim felé vezető útnak. Már tíz napja eljöttünk otthonról… Útközben azonban Attila motorja végérvényesen jelezte, hogy a helyzet nem tréfadolog.
Valahol Tata után jelentkezett a hiba erőteljes olajfogyás formájában a hátsó hajtás külső szimmeringjénél. A következő kisvárosban, Akkában egy Total benzinkútnál megálltunk és eldöntöttük, hogy pótoljuk az elfolyt olajt egy otthonról jött rossz tanács alapján. Azután telefonon kapcsolatba léptünk egy tényleg szakirányú szervizzel, ahol a szervizvezető azt tanácsolta, hogy csak annyit menjünk a motorral amennyit muszáj, mert a hátsó hajtásnak annyi. Összeraktuk a gépet és még sikeresen eljutottunk Guelmim-ig, ahonnan Atti elkezdte szervezni, hogy egy csere hátsó hajtómű odakerüljön futárszolgálattal mielőbb a szállodába, hogy azt kicserélhessük. Mivel a csomag érkezését következő hét szerdára ígérték és Atti meg a motorja biztonságban volt, úgy döntött a csapat, hogy én és Zoli továbbmegyünk az eredeti terv szerint, és szerdára visszaérünk, kicseréljük a hajtást, majd újra együtt megyünk tovább. Szó volt arról is, hogy Atti bérelt autóval jön utánunk, de Ő nem fogadta el az ügynökök által kínált feltételeket és úgy döntött, hogy Guelmimben vár be bennünket. Így másnap reggel, 2007. október hatodikán elindultunk dél felé.
Guelmimtől Délre egészen a Ráktérítőig gyakorlatilag végig kősivatagos területen halad az út, a táj csak az első ötven kilométeren izgalmas, utána teljesen monoton és idegtépő az utazás. A várostól úgy 75 kilométerre értük el a Draa-folyó torkolatát, persze víz már rég nem folyik a mederben, de a méretek jelzik: valamikor azért volt benne bőven. Ha emlékszik a kedves olvasó, ez az a bizonyos folyó, amelynek a vizét valahol Zagoránál issza el a sivatag. Tan-Tanban két hatalmas műteve köszönt bennünket, tankolás után rögtön továbbállunk, mert már el szeretnénk érni az óceánt.
Elértük az Atlanti-óceánt
El Ouatia után ez végre bekövetkezik. Én még eddig sohasem láttam, de megérte ennyit várni! A folyamatos dübörgést, ahogy az erős szél által felkorbácsolt hullámok elemi erővel vágódnak neki az úgy harminc méter magas szakadó-partnak, már messziről hallani. Közeledem a part éléhez, és remegő lábakkal megállok a szélén, csak nézek ki a fejemből, aztán úgy tíz percig maradok is így. Fontos állomása ez a túrának, már fél siker hogy idáig eljutottunk. Gyors fényképezkedés, majd indulunk tovább, mert Laayoune még messze van.
Laayoune kapuja
Antoine de Saint-Exupery francia pilóta és író 1921-től szolgált a francia légierőnél és 1927-től postai futárgépet vezetett a Toulouse-Casablanca és a Casablanca-Dakar útvonalon. Többek között leszállóhelyek voltak az akkori adminisztrációs központokban, Laayoune-ban, Tarfaya-ban és Dakhla-ban is. Ez év végén nevezték ki az akkori Cap Jubyba a mai Tarfayaba a leszállóhely vezetőjének. Itt kapta az inspirációt a Kis Herceg című regényének a megírásához is. 1929-től nevezték ki a Franciaország és Argentina közötti postajáratok parancsnokának. Munkásságáért a francia Becsületrendet is megkapta.
Nemsokára Tarfaya és a Cap Juby mellett haladunk el, ami arról nevezetes, hogy 1928-ban Antoine de Saint-Exupery itt írta a Déli futárgép című regényét. Ez a vidék már a településsel együtt spanyol fennhatóság alá tartozott a Sahara Occidentalis (Nyugat Szahara) Rio de Oró nevű tartományában. Annak ellenére van ez így, hogy az egykori határállomás még innen úgy harminc kilométernyire van.
Tarfayat elhagyva, úgy fél óra múlva beléptünk a megszállt Nyugat-Szahara területére Tah falucskánál.
Laayoune-i utcakép
Számomra furcsa érzés volt a hajdani határvonal átlépése – nem mintha bármi miatt is aggódnom kellett volna –, olyan bizonytalan érzés telepedett rám, ami egészen az úgy 55 kilométerre lévő Laayoune-ig tartott. Azonnal elmúlt, amikor megláttam a város kapujánál elhelyezett strucc-kardhal kombinációt. Először a várostól úgy 10 kilométerre, az óceán parton húzódó Laayoune Beach mentén kerestünk szállást, de olyan lepusztultnak tűnt az egész és rém erős szél fújt, hogy visszamentünk a városba és a Jodesa Hotelben vettünk ki egy szobát. Tusolás után nyakunkba vettük a várost, de tulajdonképpen semmi látnivaló nem volt, így az ENSZ katonák főhadiszállásának bárjában kötöttünk ki.
Laayoune, kilátás a szobaablakból
Maga a bár konkrétan a Hotel Paradorban volt, ahol türelmesen kivártuk az este fél hétkor kezdődő vacsoraidő végét, majd úgy negyed nyolc felé megjelent a mixer és kinyitott. Miután leellenőriztük szegényes italkészletét, a sör-vodka combo mellett döntöttünk. A harmadik kör után, ami kb. öt percen belül következett be, javasoltam neki, hagyja az asztalon a jeget és a vodkás üveget, mert sok lesz a kilométer. Miközben bambán nézett rám tapintatosan, de határozott mozdulatokkal odakísértem a pulthoz és leemeltem az üveget a polcról, a hónom alá vettem a jegesvödröt, és visszaültem az asztalhoz. Úgy látszik ilyet még a jól nevelt ENSZ-erők sem csinálnak, no meg azért leckét kell adni magyar virtusból is néha. Sokkal nagyobb tisztelettel nézett ránk, amikor késő este elváltunk és az üres vodkás üveget visszatettem a polcra.
Néhány szó Nyugat-Szaharáról
Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1975–1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért a megszálló Marokkó ellen. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. Az ország népességének (mintegy 300 000 fő) közel kétharmada él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, ivóvíz és megművelhető területek híján teljesen a nemzetközi segélyekre utalva.
A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették, a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. Nem sokkal a Második Világháború után egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bou kraa vidékén. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete (mértékét több mint tízmillió tonnára becsülik), ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Ez a felfedezés mindjárt jelentősen megemelte Nyugat-Szahara értékét. Arról nem is beszélve, hogy azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is találtak. Az óceán partjainál komoly kőolaj- és földgázkincseket sejtenek, továbbá a part menti vizek halász-zsákmánya is hagyományosan gazdag.
II. Hasszán rendeletére már 1975. november 14-én több mint 350 ezer marokkói katona és civil vonult be Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területére, ez volt a ma már történelmi jelentőségű „Zöld menet”. Az uralkodó a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati – az ENSZ által is tiszteletben tartott – határok megőrzéséhez. Mauritánia pedig egyszerűen – talán az Almoravidák jogán – igényt tartott az ország déli részére. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására.
A szabadságharcosok a spanyolok végleges távozása után, 1976. február 22-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig alig több mint nyolcvan állam ismert el hivatalosan. Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, ám eddig mindez kimerült a népszavazások újabb és újabb időpontjának kiírásában, az erről szóló határozatok meghozásában, kéksisakos békefenntartók küldésében, továbbá a Tinduf környékén élő menekültek ellátásának megszervezésében.
