Ide kattintva érheti el cikksorozatunk előző részét.
Reggeli után körbemotoroztuk az ültetvényeket és elindultunk aznap estére tervezett megállónk, Merzouga felé. Két francia motoros útbaigazítása alapján megtaláltuk azt a földutat, ahol utunk első hatvan kilométerét megtettük. Úticélunk az Erg Chebbi homokdűnéi mellett lévő kis falu, Merzouga volt, amely 440 kilométernyire volt nyugatra jelenlegi pozíciónktól. Különleges érzés és kihívás ezen a vidéken letérni a kiépített útról, először azt hiszed, minden rendben van, a terep könnyen motorozható, az út vonala jól láthatóan kígyózik előtted. Aztán szép lassan minden megváltozik és kezd komolyodni a helyzet. Az út szép lassan szétfolyik a sivatagban, nincs határozott nyom, nincs tájékozódási pont, civilizációnak még csak jele sincs, a GPS nem mondja, hogy mikor fordulj be a sarkon, és kezdesz elbizonytalanodni.
Ennél lejjebb már nem mehet
Szeretem az ilyen helyzeteket, számomra ez olyan mint a kábítószer (bár nem tudom, az milyen lehet). Dübörög az adrenalin az ereidben és szép lassan egy különös izgalmi állapotba kerülsz. A terep egyre munkásabb, a határig pakolt GS-ek nyögnek, zihálnak a kiszáradt folyómedrekben a kövek között, a futómű fel-felüt (főleg hátul), de mennek előre kitartóan és feltartóztathatatlanul.
A gyerekek maguktól sohasem kéregettek
Mire mindenki elhagy egy pár csomagot, lassan minden szakszerűen kerül rögzítésre a gépeken. Néha homokos terepen is megyünk, az maga a rémálom a több mint 300 kilós motorokkal, hiába húzod tövig a gázt, próbálod a kritikus sebességet elérni, amikor a motor már szinte úszik a homokon, de csak nem akar ez bekövetkezni, pedig sokszor már 80 km/h-val megyünk. Túl nehéz a hátulja. Hogy lesz ebből Timbuktu jövőre… Így nem, azt már tudom, miközben próbálok valahogy az úton maradni.
Ha valami miatt megállásra kényszerültünk (ez általában eséskor, vagy akkor következett be, amikor valaki elásta magát) látszólag a semmiből úgy 5-10 perc múlva valaki mindig megjelent és segített rajtunk. Egyvalami már az első találkozások során feltűnt. A sivatag büszke lakói, a berberek soha egyetlen alkalommal sem kéregettek, még a gyerekek sem, ha ajándékot kaptak, azt elfogadták, és inkább érdeklődve mintsem számítva közeledtek hozzánk. Elnézve az élőhelyüket, sátraikat és egyszerű életmódjukat, feltűnt, hogy környezetükkel teljes összhangban élnek nem kizsákmányolva azt. Mélyen elgondolkodtam, mi vajon miért tartunk fontosnak és nélkülözhetetlennek dolgokat, amik az élethez tulajdonképpen nem is szükségesek. Ezért szeretek utazni. Elgondolkodtat és mindig egy kicsit más emberként térek haza.
Hozzávetőleg a terepszakasz háromnegyed részén már túl voltunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy kezd elsötétülni a nap. Homokviharba keveredtünk! Megálltunk és csodálattal néztük életünkben először ezt a jelenséget, még a fogaink között is csikorgott a púderszerű homok, de mi csak azért is áhítattal fordultunk szembe a szélnek köpködve, szemünket dörzsölve élveztük a helyzetet. Úgy 15 perc múlva már nyoma sem volt és szép lassan kiértünk a köves útra Mengoubnál.
Vajon mit bütykölnek ezek a hitetlenek?
Boudnib városánál a motorok megszomjaztak, ezért nekiálltunk benzinkutat keresni, mert a térkép jelölte, de a főút mentén nem volt sehol. Megálltunk kérdezősködni, végül egy robogós fiú az utcák kesze-kusza szövevényén keresztül elvezetett egy mobil, gurulós benzinkúthoz.
Az ergek (magyarul homoksivatag) nagy futóhomok-felhalmozódások szélvédett medencehelyzetekben, területük több 10 vagy 100 000 négyzetkilométer, ezek a Szahara kb. 15%-át teszik ki. A legnagyobb erg a Rub Al-Kháli (Üres Negyed) ami több mint félmillió négyzetkilométernyi terület az Arab-félszigeten. Jellemzői a homokdűnés szerkezet, amelyek magassága elérheti a több száz métert is. Az Erg Chebbi kb. 22 kilométer hosszú és 5 kilométer széles homoktenger, amelyet a legenda szerint Allah tett oda büntetésből a merzougaiaknak, amikor nem adtak menedéket egy fáradt utazónak, anyának és kisfiának.
Attila állt oda először az Adventure-el, ami be is nyelte a benzinkút teljes készletét, a helyi robogótankoláshoz szokott lakosok néma csöndben nézték, mint tűnik el a falu teljes üzemanyagkészlete. Már én is aggódtam, mi lesz velünk, mikor is töménytelen mennyiségű öt literes kannát kezdtek el kihordani, így jutott benzin mindenkinek. Néha megcsapott az üzemanyag szaga, és európai benzinhez szokott orrom nem igazán tudta eldönteni milyen löttyöt kapunk. Fizetés után megnyugodva a csörgő-zörgő, durrogó motorokkal továbbindultunk Merzouga felé. Sajnos mire Erfoudba értünk teljesen besötétedett és egy robogós fiatalember kísért ki az úgy 15 kilométerre, már az Erg Chebbi mellett lévő Hotel Kasbah-ba. Hangulatos kis szállodánkban a bőséges finom vacsora után nyugovóra tértünk.
Nos, így kerültem annak a homokdűnének a tetejére, és volt részem az egyik legszebb napfelkeltében gyönyörködni, amit valaha eddigi életem során láttam. A bőséges reggeli után továbbmentünk nyugat felé, aznapi úticélunk, a Draa folyó völgyében fekvő Zagora városa felé.
Azért azt férfiasan be kell vallanom, hogy nem bírtam ellenállni a csábításnak és indulás előtt mindent lepakoltam a motoromról és egy jót tekertem a dűnék között. Igazán mondom hatalmas és félelmetes élmény volt a gigantikus homokdűnék között motorozni! Elgondolkodtató, milyen iszonyatos teljesítmény ilyen körülmények között akár több száz kilométert megtenni még úgy is, ha nyilvánvalóan más a motor és a motoros is. Biztos érti a kedves olvasó, mire gondolok.
Hotel Kasbah-Erg Chebbiben
Utunk végig a Magas- Atlasz lábainál húzódó Jbel Sarhro (Jbel arabul hegyet jelent) hegység tövében vezetett, a rideg kősivatagos tájat sokszor törték meg oázisok, ahol a datolya mellett azért más kerti növényeket, döntően zöldségféléket és gyümölcsöket termesztettek.
Az úton volt egy furcsa jelzés, ami egy STOP táblát formázott, de benne arab és francia írás és a közepén fehér mezőben egy géppisztoly. Ott tanakodtunk, vajon mit jelenthet a tábla. Álljunk meg, és ha nincs fegyverünk, ne menjünk tovább, vagy itt kell csőre tölteni, és úgy folytassuk az utat, vagy mi. Mi a második eshetőséget választottuk és csőre töltés után folytattuk utunkat a Draa folyó völgye felé.
Ez Marokkó egyik legszebb, legvarázslatosabb természeti látványossága. A folyó a Magas-Atlaszban ered és délkeleti irányban, mint egy zöld szalag húzódik a sivatagon át. Mellette pálmaligetek, gyümölcsöskertek, kashbák és csodálatos berber falvak húzódnak. Aztán Zagora után úgy 90 kilométerre befordul nyugat-délnyugati irányba és a Draa-foknál ömlik az Atlanti-óceánba. A valóság azonban az, hogy a folyó már régen nem éri el az óceánt, Zagora után nem sokkal elnyeli a sivatag homokja.
Most vigyünk puskát, vagy ne?
Zagora 35 000 fő lélekszámú kisváros, a jelenkor „terméke”. Francia adminisztratív központnak építették, de maga az oázis mindig is lakott volt. Talán jobban ismert abból a szempontból, hogy a Dakar tereprali verseny rendszeresen megállt itt, újabban a Budapest-Bamako futamnak is egyik állomása. Valaha fontos kereskedelmi csomópont volt a Timbuktuba vezető út mentén. Itt található az a bizonyos „Tomboctou-52 jours” feliratú tábla, amely valaha a karavánoknak jelezte az út másik végének a távolságát. Innentől délre már valóban a sivatag az úr. Az első expedíciós hadtestet 1591-ben indította a marokkói Szaddida-dinasztia Timbuktu meghódítására, ám a seregnek akkoriban még 135 viszontagságos napra volt szüksége a sivatagon keresztül céljának elérésére. Egyébként a térség Marokkó legmelegebb vidéke.
Miután kora délután már Zagorába értünk, elhatároztuk, hogy Zoli motorjához megpróbálunk akkumulátort szerezni, hogy végre megoldódjék a mindennapos indítási probléma. A város főutcája az V.Mohamed sugárút (mellesleg Marokkóban minden főutca vagy fontosabb hely neve V. Mohamed, II. Hassan, vagy VI. Mohamed) mentén hamar találtunk egy komolynak kinéző szerelőműhelyt, ahová be is tértünk. Mint kiderült, annyira komoly volt, hogy ellentétben az eddig látott műhelyekkel itt rend és tisztaság uralkodott, a szerszámok szigorú rendben sorakoztak, a szerelők viszonylag normális overallban dolgoztak. A fal tele volt Dakaros képekkel, a tulaj büszkén mondta, hogy még egyes csapatok a szerelőit is magukkal viszik az afrikai szakaszokra. A falon mindenhol rali-motorok alkatrészei függtek, általában hasadtan, törötten. Sajnos a legfeljebb 125 köbcentis motorokhoz szokott városban nem találtak a GS-hez alkalmas akkumulátort, így nem maradt más megoldás, mint egy gépkocsi-akkumulátort rögzítettek Zoli hátsó ülésére. Ezzel a gond megoldódott, no meg a motor egyensúlya is „helyreállt”. Attila közben fillérekért lemosatta az Adventure-t, hiába mondtam neki, hogy rossz ómen egy túra közben a motort lemosni, még végül valami baj lesz. A népi bölcsesség szokás szerint ült, ahogy illik, később aztán úgy is lett. Sajnos.
Egy oázis a sok küzül, Boudrib városa
A fiúk elhatározták, hogy kempingeznek. Nálam a fejlődő országokban történő sátorozás csak a túlélésért folytatott harc egyik eszköze lehet, ezért én úgy döntöttem, hogy a kemping szomszédságában lévő szállodában húzom meg magam. A vacsorát viszont a kempingben fogyasztottuk el, a tulaj még sört is prezentált nekünk, majd aludni tértünk. Atti a függőágyában, Zoli a sátrában én pedig a 24-es szobában.
