Ide kattintva érheti el cikksorozatunk első részét.
Közben a nyolc órás kompút lassan eltelik, és a hajnal szürke derengésében már feltűnnek Afrika partjai, igaz ez még Spanyol terület, Melilla városának fényeit látjuk.
Személy szerint nem sokat aludtam, először a fedélzeten próbálkoztunk, de vagy a viharszerűen fújó szélben nem tudtunk „megágyazni”, vagy a gázolajfüsttől fuldokolva másztunk jobbra-balra a tatfedélzeten. Végül is a turistaosztályon hunytunk a földön egy pár órácskát. Tekintettel a csapat zilált állapotára, úgy döntöttünk, hogy aznap Figuig helyett az észak-kelet marokkói Oujda városáig megyünk, és ott kialusszuk magunkat.
Az első kávészünet marokkói földön
Mire a hajó bearaszol a kikötőbe és a tolóhajók recsegve-ropogva forgatják irányba a kompóriást, kivilágosodik. Tudjuk, hogy nemsokára motorjaink kereke afrikai földön gurul, de azért egy kicsit csalódás ez a Melilla. Olyan, mintha Európába érkeztünk volna vissza, mindannyian kicsit vadabb, egzotikusabb környezetet vártunk, ahol homokot fúj a szél, nem lehet sört kapni meg minden. Kb. fél óra múlva már meg is kaptuk amit akartunk…
Reggelihez készülődünk
A Marokkóba utazó magyar turistának nincs szüksége vízumra, az útlevélnek azonban legalább hat hónapig érvényesnek kell lennie. A motornak viszont kell zöld biztosítási kártyájának lennie, mert ezt kérik. A Lonely Planet útikönyv szerint utazási biztosítás is kötelező, de ezt nem kérték tőlünk. Előzetesen győződjünk meg róla, hogy biztosításunk Marokkó területére érvényes-e, ha nem, ki kell terjesztetnünk. Oltás nem kötelező, de én mindig beoltatom magam az országra javasolt vakcinákkal. A pénzkiadó automaták a VISA kártyát eszik a legszívesebben, de a MasterCard is sok helyen elmegy. A bankokban a pénzváltás kulturált és korrekt.
A határállomás olyan, mintha egy hatalmas börtönbe szeretnénk bemenni, három méter magas üvegcserepes falak, rácsok és monumentális kapuk választják el Spanyolországot és Marokkót. Ezeknek a falaknak és kapuknak van azonban még egy különleges tulajdonságuk is, nemcsak két országot, de két világot is elválasztanak egymástól. Ebben a másik világban is kedves és segítőkész emberek élnek, csak egy kicsit túlkomplikálják az élet egyszerű dolgait, például egy határátlépést. Azért viszonylag hamar átjutottunk, így a legfontosabb feladatunk ezután valami reggelinek való előkerítése volt. Nadorban pénzt vettem ki egy automatából, mert vasárnap lévén minden zárva volt, de a Ramadan és a hétvége együttes hatásaként kaja sehogyan sem került elénk. Mindegy, úgy döntöttünk, megbontjuk a stratégiai tartalékainkat. Az út mentén kinéztünk egy hangulatos helyet, ahol megreggeliztünk és utána elfogyasztottunk hárman egy hat adagos „three in one” kávét. Itt, ezen a helyen láttuk azt a fajta kaktuszt amelynek a gyümölcséből később jókat falatoztunk.
Gumicsere Taourirt-ban
A marokkói városokban taxiból kétféle van, a helyi viszonylatban közlekedő az úgynevezett „petit taxi”, a helyközit pedig „grand taxi”-nak nevezik. A kis taxik általában Fiat Uno vagy hasonló kaliberű autók, a városok közötti taxik nagyrészt régi fekvőlámpás 200-as mercik. Úgy tűnik, mintha a valaha gyártott összes ilyen csotrogányt ide hordták volna össze. A grand taxi (iránytaxi) csak akkor indul, ha a hat fő utas összejött, a viteldíjat közösen fizetik. Indulás előtt mindenképpen célszerű a viteldíjban megegyezni!
Oujda Kelet-Marokkó legnagyobb városa közel az algériai határhoz, lakosainak száma mintegy 800 000 fő. Viszonylag modern város, sok látnivaló nincs benne, de kipihenni magunkat tökéletes volt. 1995-ös lezárása óta már Csipkerózsika álmát alussza a közeli határátkelő. Mindig is itt zajlott a Marokkó és Észak-Afrika egyéb országai közötti kereskedelem (még a rómaiak is építettek itt utat) amelynek fejlődését köszönhette. A francia megszállás során tartományi központ és az Algériával folytatott kereskedelem fontos csomópontja lett. Ipara a várostól délre fekvő cinkbányákon alapszik. Nagy a választék hotelekben (üresek), így nem okozott gondot szállást találni. Szerintem a szállodánkban hónapok óta nem takarítottak, a kosz iszonyatos volt, de végül is gondoltam legalább kipróbálom, hogy a védőoltások érnek-e valamit. Tusolás után séta, sajnos vacsorához csak este nyolc körül jutottunk miután a helyiek vacsorájukat befejezték.
Következő napi úticélunk a tőlünk 450 kilométerre délre lévő „datolyaváros”, Figuig. Atti már délután panaszkodott az Adventure-re, hogy olyan furcsán viselkedik a hátulja és olyan hangok jönnek abból a traktusból mint egy darálóból. Természetesen „megszakértettük” a mélygarázsban és konstatáltuk, hogy baj van, mert tényleg furcsa hangja volt. Miután kiderítettük, hogy Meknesben van BMW szerviz (persze csak autó) menjünk oda és nézessük meg. Így indult kis csapatunk dél helyett nyugat felé. Taurirt után megálltunk reggelizni (szintén a stratégiai tartalékokból), majd jóllakottan ismét megnéztük a motor hátulját, de már úgy hogy a másik két gépet is melléállítottuk.
De jó lenne, ha még érteném is amit mondasz!!!
Úgy döntöttünk, hogy mindhárom kardánhajtásnak szörnyűséges hangja van és talán nincs is baja Atti motorjának. Visszamentünk Taourirtba és most már tényleg dél felé vettük az irányt. Előtte egy útmenti gumisnál írd és mond 30 Dirhamért (!) felrakattuk a terepgumikat, persze úgy, hogy a kerekek ki- és beszerelését mi végeztük. Javaslom, aki ilyesmit követ el a jövőben, el ne mozduljon a gumiszerelést végző inas mellől, mert először is meg kell mutatni, hogy kell géppel a gumit leszedni (különben a szerelővasakkal össze-vissza karistolja a felnit) és a magyarázat ellenére többször is nem a forgásiránynak megfelelően kerültek fel az abroncsok.
Pihenő a Plateau du Rekkam fennsíkon
Ellenőrző pontból háromféle létezik: a katonai, a Királyi Csendőrségé, és a helyi rendőrségé. A helyi rendőrség általában a nagyvárosokban van francia mintára, vidéken a Királyi Csendőrségé a terep és az ellenőrzés joga. A katonák számomra teljesen véletlenszerűen tűnnek fel az utak mentén, persze ez csak nekünk furcsa, az ok nyilván ott van a közelben. A már tapasztalt turistáktól láttuk, hogy ők nagyszámban gyártanak előre formanyomtatványokat kitöltve az adataikkal és a szokásos kérdésekre előre megadott válaszokkal (pl. látogatás célja, foglalkozás, kocsi adatai stb.), így jelentős időt takaríthatnak meg.
A gumicsere után egy alsóbbrendű úton elindultunk dél felé és Debdou városát elhagyva egy gyönyörű szép hegyi úton kapaszkodtunk fel a Plateau du Rekkam nevű fennsíkra és hátunk mögött a Középső-Atlasz vonulataival lassan az algír határ felé fordultunk. A fennsíkon nemcsak hogy mindannyian túlestünk az első eséseken a rövid terepszakaszok alatt, de ízelítőt is kaptunk a rideg sivatagi táj nyers valóságából, amellyel a Szahara Nyugati részét határoló „hammada”-nak nevezett kősivatag köszöntött bennünket. Jót nevettünk egy szakaszon az útlezárás egy különleges módjáról. Itt a hatóságok nem holmi táblákra bízzák a forgalom elterelését egy adott útszakaszról, hanem kilométereken keresztül telis-tele pakolják hatalmas kődarabokkal, így biztosítva a lezárt szakasz gépjárműmentességét.
A vacsi finom csicseriborsó leves a harira
Késő délután, valamivel Tendrara városa fölött csatlakoztunk be az N17-es, már Figuig felé vezető főútba, ahol hirtelen megszaporodtak a rendőrségi és katonai ellenőrzési pontok. Ennek fő oka az algír határ közelsége a rendőrök szerint.
A 15000 fő lakosú Figuig-ot, Marokkó legkeletebbre fekvő, hangulatos kisvárosát a 200 000 datolyapálma városának is nevezik hatalmas ültetvényei miatt. Neve a „fig-eeg” (fügetolyás) szóból ered. Valaha Oujdához hasonlóan forgalmas határátkelő működött itt, hiszen csak két kilométerre van a határ, de itt szintén lezárt sorompó állja az utazók útját. Jelentőségét növelte a múltban, hogy a Mekkába tartó zarándokok történelmi megállóhelye volt, egészen 1995-ig. A Figuig-oázisok már az úgynevezett Nagy Nyugati Erg sivatagi területén fekszenek, artézi vízforrások biztosítják az ültetvények öntözéséhez és a mindennapi élethez az édesvizet. Jelenleg az őszi datolyaszüret az egyetlen fontos esemény a térségben. Tiszta időben már látszanak a Szaharai-Atlasz közeli hegyei is.
Már sötét este volt, amikor Figuig határában a csendőrök megálljt parancsoltak kis csapatunknak és elkezdték adataink rögzítését jó kedélyű cseverészés közben, ugyanis egyikük jól beszélt angolul. A foglalkozásra térve mikor mondtuk, hogy Zoli állatorvos, de egyben a nőkhöz is viszonylag jól ért, így felajánlottuk, ha bármelyikük bármelyik feleségükkel gond lenne, szívesen megvizsgálja. Ez annyira megtetszett nekik, hogy rögtön teával és süteménnyel kínáltak az éjszaka sötétjében bennünket. Teázás közben az egyik letámasztott GS (Zolié) iszonyatos robajjal dőlt rá az útra ripityára törve plexit, indexet meg mindent, ami útban volt. Hárman alig tudtuk felállítani. Miután Power Tape-el összeragasztottuk a motort, meg sem álltunk a kiszemelt Hotel Figuig-ig, ahol finom tajinnal zártuk a napot.
