28 éves vagyok és három éve élek Cipruson. Foglalkozásomat tekintve focizom. Két évvel ezelőtt egyik barátommal pattant ki az ötlet az agyunkból, hogy ha hazamegyünk nyári szünetre, akkor megszerezzük a jogosítványt motorra. Előtte sosem érdekelt a motorozás, de a technikai sportok annál inkább. Amatőr szinten amíg otthon éltem rallyztam, tehát a sebesség szeretete nem állt messze tőlem. Amikor megszereztem a jogsimat motorra, az volt az első, miután visszajöttem a nyári szünetről Magyarországról Ciprusra, hogy megvettem életem első motorját. Igazából nem nagyon volt elképzelésem, milyet is szeretnék, csak azt tudtam hogy motorozni akarok. Elég kis pénzért jutottam hozzá ehhez a vashoz, és úgy érzem igen sok élménnyel gazdagodtam, tehát jó volt a választás. Ezek után a fejembe vettem, hogy én nekimegyek a nagy világnak, és elindulok a motorral haza Magyarországra.
Paralimniből indultam reggel, röviddel 8 óra után, felpakolt mocival a török ciprusi Keryneia kikötőbe. Körülbelül egy óra alatt ott voltam a kikötőben, igaz először a régi kikötőbe mentem, onnan irányítottak át az újba. Odaértem a kikötőbe jegyet venni a kompra, erre azt mondják, hogy ma nem tudok menni motorral, mivel ma csak személyszállító hajó megy, a teherszállító csak holnap. Abban a pillanatban lefőttem… Utána megtaláltam a legnagyobb “maffiózó” kinézetű embert (én mindig megtalálom). Tíz perc beszélgetés, győzködés, telefonálgatás után elintézte, hogy mégiscsak indul egy hajó és felférek még rá, tehát tudtam jegyet venni. Gondoltam magamban, király vagyok, ma sikerül elhagynom a szigetet. 63 euróba került a jegy. Azt mondta a fickó, hogy 2-kor indul a hajó és 6 órás az út. Elsőként a fedélzeten! Társalogtam kicsit a kapitánnyal, segítőkész volt mindenki és könnyű volt a csekkolás, szakszerűen spaniferrel szépen lefogatták a mocimat. Sok várakozás után történelmi pillanat: elindult a komp! Király! 15:50-kor indult ahhoz képest, hogy a neten azt írták 12:00-kor, a jegyen pedig 14:00 órás indulás volt és elindultunk 15:50 -kor. Egyedül kicsit unalmasan telt az idő attól függetlenül, hogy egy 15 fős török kisebbségi család telepedett le körém a hajón. Egyedül a naplemente miatt érte meg a kompozás.
Nagyjából 23 órakor érkeztünk meg Tasucu kikötőjébe. A kikötő olyan volt mint egy zsibvásár: mindenki rohangált, kiabált, na meg mindenki engem nézett, mit keresek én ott egyedül a felmálházott motorral. Szerencsére jött egy rendőr, látta rajtam hogy fogalmam sincs mit kell csinálni, és segített eligazítani kicsi angol tudással és annál több mutogatással. Nem hazudok, körülbelül 8 irodában kellett megjelennem, mindenféle papírt, vízumot, biztosítást, műszaki vizsgát és egyebet intézni. Ez is megvolt, sikeres belépés Törökországba. Ez nagyjából éjfélre sikerült, de jó vagyok. Az első kúton megálltam tankolni, meg gondoltam telefonálok, hogy már itt vagyok. Nagyjából senki nem beszélt angolul, de találtam egy “havert” aki nagyon nézett engem, meg a felpakolt mocit, nem szégyenlősködtem le is szólítottam : “Hey my friend!” Elmagyaráztam neki, hogy nem tudok telefonálni a telómról, mert a ciprusi kártyám nem működött náluk, gondolom a két ország “jó” kapcsolata miatt. Pedig mielőtt elindultam, megkérdeztem, hogy fog e működni. “Hát persze, hogy ne működne” – jött a válasz. A srác mondta, hogy ideadja csak nincs pénz a kártyáján. Nem gond, bementünk a kútra feltöltöttük a telót és már tudtam is jelet adni magamról, hogy hol vagyok elveszve. Eddig nagyon pozitív csalódás Törökország! Folytattam az utam sötétben, nem akartam megállni aludni, gondoltam addig megyek amíg bírom.
Volt hogy megálltam tankolni hajnalban, rohan elém a kis srác mutogatja NINCS BENZIN! Nem érted, a kúton nincs benzin! Kemény! Na mindegy, elmentem vécére, a srác mondta – utána menjek be a boltba. Bementem, voltak vagy öten kölykök, bent dolgozók, kérdezték mit kérek (törökül persze), én meg válaszoltam angolul – tök jó volt. Hoztak teát, kávét, “elbeszélgettünk”, mondtam honnan jöttem és hova tartok, mindenki tátott szájjal kérdezte: Madzsaisztám? Igen, mondom Magyarországra. Pfúúúúú nagyon messze van – mondja a srác, gondoltam magamban: nekem mondod?Összehaverkodtunk, ja és persze free volt minden, amit hoztak, azt hozzá kell tennem. A hajnali teázás után továbbmentem. Újabb jó pont Törökországról, igaz benzin nem volt de “haverokra” szert tettem. Szeltem szépen a kilométereket problémamentesen. Ankara után rommá áztam, olyan vihar volt, tehát muszáj voltam megállni, amúgy is egy napja úton voltam alvás nélkül. 9:30-ra értem egy hegyek közötti erdőben lévő szép kis hotelbe. Annyira nem áztam szét, ááá dehogy! A recepción csak nézett a gyerek, mit akarok. Mondom: adj egy szobát gyorsan, mert egy kicsit fagyok csak szét! Érteni nem értett ez se angolul, de látta, hogy bajban vagyok és sietett egyből. Egy jó zuhanyzás, reggeli és ledőltem aludni. A ruhámat elvitték a hotelben szárítógépbe rakni, tehát száraz ruhában tudtam tovább indulni. A moci szuperül működik, a gumik kiválóak voltak, esőben is tartottam a saját kis 100-110 kilométer/órás tempómat.
Másnap ötkor keltem, pakolás, tankolás és start: “már csak 1500 kilométer vár rám” – bíztattam magam. Ahogy elindultam, hát persze hogy elkezdett esni az eső, de nem volt vészes, ahogy ereszkedtem lefele, el is állt. Autópálya díjakat nem nagyon fizettem sehol, könnyebb volt kikerülni a sorompót, de nem nagyon zavart senkit, gondoltam akkor engem sem. Ahogy nappal lett, szépen kisütött a nap. Isztanbulnál négysávosra bővült az autópálya és jött a Boszporusz! Előtte leállósávban megálltam, fényképező elő és csináltam pár képet. Szép nagy híd volt, de olyan érzésem volt mintha a Dunán kelnék át. A túloldalon volt azért egy “Üdvözlünk Európában” tábla. Szépen haladtam a pályán, egyszer csak dadog a moci – mondtam HOHÓ! Benzin! Kifogyott, de volt nálam kanna és töltöttem a vasba, igaz utána 10 kilométerre volt egy benzinkút. A kúton eljátszottam megint a telefonkéréses történetet. Következett a bolgár határ. A belépés egyszerű volt, semmi izgalom, kicsi pihi, tankolás és folytattam az utat.
Törökországban annyira nem kellett használni a GPS-t, na de Bulgáriában annál többet! Az első 30 kilométer botrány volt ebben az országban. Volt, hogy elfogyott a főút alólam. A GPS headset-je bedugva a fülembe, azt mondja, kövesse a főutat, na az minden volt csak nem főút, de még mellékútnak sem nevezném. Utána viszont gyönyörű napsütésben, jó utakon, szép helyeken élveztem a motorozás adta élményeket. Út közben három mocis “zúzott” el mellettem, hát nem az én tempómban… Bulgáriában sok helyen voltak sebességmérések, tehát érdemes volt betartani a szabályokat. 18:00 órakor már a román határhoz értem. A határhoz közeledve látszódott a szegénység, de amúgy szép tájakon motoroztam. Rusénél léptem át a román határt, egy kis várakozás után szóltam, hogy nem mehetnék-e előre, mert valami baj volt az egyik kocsival. A határőr szó nélkül intett, hogy mehetek. Az első kúton megálltam pihenni, enni-inni, lekezeltem a láncot a motoron sprayvel – megérdemelte szegény. 19:00 órakor elindultam, annyira már nem voltam friss, de gondoltam nincs sok már hátra – pedig a java még csak akkor jött, ahogy utólag látom. Bukaresthez érve ennyi kóbor kutyát én még életemben nem láttam. Azzal nem is lett volna gond, hogy kóbor, de ezek támadtak! Gondolom nem tetszett nekik a karbon kipufogó hangja. Ahogy meghallották a moci hangját, mint a kamikázék támadtak, alig tudtam elrántani a kormányt, két meleg szitu is volt, ott rúgnom is kellett, hogy ne szedjenek le róla. Gondoltam, csak ezt a részt éljem túl. Pitestig volt 100 kilométer autópálya, utána hazáig hegyek-völgyek és szerpentin vak sötétben. A GPS segítette az utam. Sajnos így semmit nem láttam a tájból.
Kolozsvárnál már nagyon fáradt voltam, el is tévedtem, mert az autópályát építik, és az még nem volt benne a GPS-ben. Kis hajnali keringő után Nagyvárad felé vettem az irányt. Nem sok hiányzott, hogy megálljak aludni, mert már nagyon kivoltam, de valamiért mégsem álltam meg, biztattam magam: “nemsoká” otthon vagyok és majd otthon alszom!
Ahogy hajnalodott, úgy jött elő még a tartalék erőm is, és végül is elértem a határt, utána hajnalban pedig Debrecenig vigyorogtam a bukó alatt, hogy MEGCSINÁLTAM EGYEDÜL! Muterral egy utcában lakunk, az ő háza előtt megbőgettem kicsit a mocit. Tíz perc múlva nálam volt, tudta hogy én jöttem meg! Pontosan 06:00-ra értem haza. Tankolást, pihenést leszámítva 21 órát ültem a mocin! Nem vagyok normális, de ezt tudtam előtte is! Amikor kipattant a fejemből, hogy én motorral fogok hazamenni Ciprusról, mindenki csak kiröhögött, hogy mit akarok én, meg marhaság, stb. Különösen ezzel a motorral. A Honda CB400SF volt ugyanis a típus, amivel vállalkoztam erre a nem mindennapi túrára egyedül. (A motorról csak annyit, hogy ez volt az első motorom és csak ajánlani tudom mindenkinek, jó moci!) Utólag visszagondolva voltak azért meleg szituációk, de megérte megcsinálni. Ja, és vissza is kell még menni! De vissza már lesz társam is, tehát két motorral indulunk vissza Ciprusra.
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »
Szia, szép túra, tavaly mi is megcsináltuk, igaz autóval (1979 w123), nagy élmény volt! Tervben van mocival is hazamenni, lennénk többen is, ha gondolod, hívj fel a 99108876-os ciprusi mobilon!
Üdv,
Gergő
Gratulálok hozzá, jó “kör” lehetett!
Üdv: K.