Ha én gazdag lennék… A két világháború közötti időszak fényűzését idézi fel a Pebble Beach Concours d’Elegance, amelyről a Confederate Fighter kapcsán már említést tettünk. Mindenki eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha mérhetetlenül gazdag lenne – elég csak a különböző lottók bevételeit nézni, az emberek többsége vágyik a gazdagságra. Persze a pénz nem boldogít, ahogy mondani szokták, de segít nagyon sok probléma leküzdésében és sok lehetőséget ad. Például antik motorok vásárlására, ha valaki éppen arra vágyik. A retro pedig divat, elég csak egy használt járművek kereskedésével foglalkozó ismertebb oldalt megnyitni és rákeresni a 30 évnél idősebb, azaz veterán járművekre. Nézzünk meg néhány gyönyörű antik gépészeti csodát, amiből a gyűjtők válogathattak.
Csupán feledékenységemnek köszönhető, hogy nem emlékeztünk meg Arábiai Lawrence születésnapjáról a napokban: a nevét a történelemkönyvekbe beíró motoros egy ilyen kétkerekűn vesztette életét. Mint oly sokszor a motorok fejlődése során, a Brough Superior SS100 teljesítményéhez elégtelen felfüggesztéssel és fékekkel került az utcára. A média csak a motorkerékpárok Rolls-Royce-aként emlegette ezt a masinát, mely a ’20-as, ’30-as években számos versenygyőzelmhez segítette a Brough-t. A 980 köbcentis V2-es masina képes volt elérni a 160 km/h-s csúcssebességet – nagy bátorság kellett ennek kihasználásához abban az időben.
A Sunbeam biciklik gyártásával kezdte 1887-ben. 1903-ban kezdtek el motorokkal kísérletezni, de egy tragédia következtében csak 1912-ben vezették be ezt a gyártmányt.
Ez a modell egy klasszikus, háború előtti 500 köbcentis egyhengeres, lapos tankos masina, amellyel Charlie Dodson megnyerte az Isle of Man TT-t.
Kevésbé volt sikeres, mint amilyen drága volt: az ára kétszerese volt egy akkori, elméletileg bonyolultabb négyütemű motorénak. Valójában korát megelőző, akkor talán túlságosan is modern megoldások jellemezték ezt a paripát. Épp ezért egy kicsit meglepő, hogy a Scott Flying Squirrel konstrukció legjobb sporteredménye \csak\ egy harmadik helyezés az 1929-es IoM TT-n. Az 596 köbcentis sorkettes, vízhűtéses kétütemű blokk alját a tradicionális brit versenyszínre, zöldre festették a sport modelleken, míg vörösre a túraváltozaton.
Ez a modell volt az első igazán sikeres brit kéthengeres. Az OHV szelepvezérlésű 498 köbcentiméteres sorkettes konstrukció 27 lóerős csúcsteljesítménnyel rendelkezett. Ez a motor nem a legkényelmesebb jármű volt akkoriban: mivel hátul nincs rugózás, a vezető kényelmét csak a rugós ülés biztosította. A korai példányok kizárólag a képen is látható bársony vörös színben készültek.
A háború utáni években a motorgyártás lassan talált magára. A régi modellek vagy azok minimálisa fejlesztett utódai után még néhány évnek el kellett telnie, mire újult erőre kapott a fejlődés, ami végső soron a ma használt motorok kifejlesztéséhez vezetett.
Igazi BMW-sek ezt a modellt valószínűleg nem nézik jó szemmel. A II. Világháborúban hadizsákmányként szerzett BMW tervrajzok és motorok nem csak a mai napig gyártott Uralra korlátozódtak: a Sunbeam S7 a BMW R75 brit újragondolása. A motor extra kivitele és viszonylag kis teljesítménye azonban nem tettek jót a túramotor értékesítésének.
A Series B Rapide egy 998 köbcentis nyugdíjas korú masina. Számos, korát megelőző technikai megoldást felvonultat, amelyekkel mind a mai napig találkozhatunk motorkerékpárokon. A könnyen leszerelhető ülés és annak tartókonzolja a mai hátsó segédváz elődének tekinthető megoldás, az eredeti tervekben is szereplő különböző méretű lánckerekek alkalmazásának lehetősége ma bevett gyakorlat, a konzolos hátsó felfüggesztés a mai központi rugóstag egy korai változatának tekinthető. Kortársaihoz képest a kerekek gyorsan cserélhetők voltak rajta.
Speciálisan ez a kétkerekű (a Gunga Din nevet viseli) érdekes történettel rendelkezik. Mint veterán gép, számos versenyt nyert tulajdonosának. Pályafutását tesztmotorként és mai kifejezéssel élve technológiai demonstrátorként kezdte, a C sorozat elemeit, megoldásait ezen a bringán kísérletezték ki. A Black Shadow és annak versenyváltozatának, a Black Lightning modelleknek mindamellett megvan a saját története.
A ’48 stock Busa. A Black Lightning a Vincent hirdetése szerint korának „leggyorsabb széria állapotú motorja” volt. Valóban, a 201 km/h-s csúcssebesség lenyűgöző volt maga idejében, de a motor csak egy lett volna a gyors motorok listáján, ha nincs az a kép, ami a galériában is látható.
A Harley-bosszantó becenévre hallgató Ronnie Free egy évtizedes rekordot döntött meg 1948. szeptember 13-án. Joe Petrali még 1937-ben állította fel a 219,16 kilométer per órás sebességi világrekordot az 1000 köbcentis motorok között egy H-D Knuckleheaddel, melyet Free már az első köre során megdöntött. Mivel oly közel volt az akkor mágikusnak ható 150 mérföld per órás sebességhez, áramvonalas szélterelő idomok pedig nem voltak a keze ügyében, második körét budapesti motoros stílusban teljesítette. A motorról minden felesleges alkatrészt leszereltek, Free maga pedig egy szál gatyára vetkőzve, úszósapkában és teniszcipőben, a motorra felfeküdve, hogy minél kisebb légellenállása legyen, átlépte a kor sebességi csimborasszóját, beállítva a 150,31 mérföld (241,9 kilométer) per órás sebességi rekordot.
Ez egy közkedvelt modell volt a háború utáni években. Bár a 350-es kategóriában léteztek ennél gyorsabb motorok is, a Velocette Mk. VIII felfüggesztése és kezelhetősége pótolta sebességbeli hiányosságait: 1949-ben és 1950-ben ilyan motorral nyerték meg a gyorsasági világbajnokságot. Az ekkor már terjedőben lévő első teleszkópok helyett a Mk. VIII-on még hagyományos, himbás első felfüggesztést találunk elől, míg hátul két különleges, levegő-olaj kombinációt használó rugóstagot. Ennek a példánynak a különlegessége a dróthálós kialakítású szélvédő, és a „párnázott” tank.
Az E95 jelzi, hogy ez egy igazán ritka motor, az eredeti E-90-es modell átépítéséből összesen 4 darab készült, és tulajdonképpen az AJS V4 utódjának tekinthető. Eredetileg ugyan kompresszoros feltöltővel akarták felszerelni, de a FIM elődje, a Motorklubok Nemzetközi Szövetsége (FICM) 1946-ban betiltotta a feltöltők használatát a gyorsasági versenyeken. Az E-95 volt az egyik utolsó teljes egészében brit konstrukció, mely gyorsasági versenyeken vett részt. Teljes idomzattal ugyan nem rendelkezik, de a törekvés az áramvonalas formára látható.
Az ’50-es ’60-as évek TT versenyeinek kultikus motorja a Norton Manx. A 350-es és 500-as kategóriákban versenyző modellek koruk legsikeresebb típusát képviselték. Akárcsak a Velocette Mark VIII esetében, ennek a típusnak is fő erőssége a váz és felfüggesztés volt – a soha nem létező márka, a Triton Triumph aggregátok és Norton vázak összeépítésével készült. A motor nevében a Featherbed a versenyorientált vázra utal, a képen látható példánnyal Bob Keeler 1957-ben gyári támogatással megnyerte az Isle of Man TT-t a 350-es kategóriában.
