Mindenkinek van egy története arról, hogy hogyan kezdett el motorozni. Ebben a cikkben Kovács Zoltán kellemes iróniával fűszerezett írását közöljük, amelyben a jelenlegi versenymotorjához vezető rögös útra gondol vissza.
Zoli motorversenyzői sikereiről és más egyébről is olvashattok weboldalán: www.tempomax.lapunk.hu
„Apámék hárman voltak fiútestvérek. A 60-as évek Pannónia, Danuvia vagányaiként nyomták. Első motoros élményem az volt, hogy apu és anyu között ültem brutál terpeszben, és nem láttam csak oldalra. Később már elöl ülhettem, apám szorított a tankhoz (P10). A kormányt még nem értem el, de nekem gépészkednem kellett valamit, tehát a középső bakelit csillagot tekergettem jobbra, balra, amíg a faterom nemzetközileg is széles körben alkalmazott módszerrel le nem szoktatott róla.
A nyarakat nagyanyámnál töltöttem. Néha átjött az egyik keresztapám és elvitt motorozni. MZ Trophy ez igen. 8 vagy 9 éves lehettem, a lábam még nem ért le, de a gáz markolatot már szorongattam. Menet közben ezen szkandereztünk. Én tekertem ahogy bírtam, keresztapám pedig ellentartott. Ettől sokáig azt hittem, hogy gázt adni nehéz.
Néhány motormentes év következett, csak bicajoztam, és ahhoz brümmögtem. 12 éves korom körül észrevettem, hogy iskolatársaim közül sokan konfirmálnak, és ennek következményeként Verhovinát, Rometet, vagy Simsont kapnak ajándékba. Nagyon szerettem volna konfirmálni, kérdeztem is anyut, hogy mikor fogok. Közölte velem, hogy nekem ez kimarad. B….a meg ebből nem lesz motor.
Tizenhárom évesen egy hónapi megfeszített barackszedés után, 2500 forintért megvettem életem első pályagépét, egy Jawa Mustang képében. Három sebesség. 1 fel, 2-3 le ez már versenyváltó… ÉRTED!
Mindenkivel versenyeztem, a Simsonoktól mindig kikaptam. Három évvel később nagyot léptem a teljesítmény létrán. Szereztem egy agyonbuherált P21-est. Fejidom, Jawa tank, egy üléses, far idom, Yamaha kipufogók, és kegyetlenül ment.
Közben személyiségem a Mad Max első, második részein csiszolódott. Egy problémám volt a motorral, a két porlasztót soha nem tudtam összehangolni, és ezért az egyik henger mindig melegebb volt. Később többször be is sült.
Otthon előhozakodtam életem álmával, miszerint én motorversenyző szeretnék lenni. A válasz dacossá tett. Szerintem ez érezhető volt rajtam, mert szüleim 17 évesen kompenzációképpen kipótolták a pénzem, és hozzásegítettek a 80-as évek végei trendiéhez egy ETZ-250-hez.
Az ETZ nem volt számomra jó választás. A P21-es után estem-keltem vele. A Pannónia sokkal stabilabb volt. Négy balesetem volt, és abból csak egyszer voltam hibás. Be kellett látnom, hogy utcán motorozni veszélyes. Pláne úgy, ahogy én képzeltem az egészet.
Egy barátom kölcsönkérte a motoromat, és halálos balesetet szenvedett vele. A tragédia megrendített. Egy évvel volt fiatalabb nálam. Az utcai motorozástól bár még egy évig nyomtam, elment a kedvem.
Sokáig nem történt semmi. Csak a Superbike, és a MotoGP tévén keresztül. 2005-ben egy barátom udvarán (neki több motorja is volt) megláttam a TL-t. Köd ereszkedett le. Tényleg igaz lehet amit a gyógyult alkoholistákra mondanak. Miszerint egy alkoholista mindig alkoholista marad, legfeljebb most éppen nem iszik.
Könyörögtem, hogy elvihessem egy körre. Ő megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy ez egy nagyon nehéz,nagyon kemény motor. Ezt nem tudja akárki vezetni. Viszont aki tudja, az utána bármivel elboldogul.
Ahha, ez vagyok én, és megvettem a motort.”
