Olasz meló

Évek óta dédelgettem ezt a túratervet a fejemben. Hosszú téli estéken át tervezgettem vörös szemekkel bandzsítva a monitorra, miközben a mediterrán tájak mézédes, gyantával telített illata és az Alpok jeges, hótiszta lehelete simogatott és borzongatott egyszerre kis karosszékemben kuporogva.

Nem túl hosszú, mégis sok kalanddal és élvezettel kecsegtető túrára vágytam, ez a terv pedig éppen ilyesféle élmények ígéretét hordozta magában. A részletek még nem álltak egészen össze, de az alapelképzelés már világos volt. Budapestről elindulva Dél felé, kétszer érintve Horvátországot, átszelve Bosznia Hercegovinát, elérni Dubrovnik kikötőjét, ahonnan komppal átkelve az Adrián kívántam olasz partra lépni Bari városában.

Tudtam, hogy mindenképpen szeretnék egyet csobbanni a Tarantói öböl langyos vizében, majd Északnak fordulva bevetni magam az olasz Appennin hegység csodálatos völgyeinek, zegzugos kanyonokkal szabdalt bérceinek és nem utolsósorban megemlített kanyarhegyeinek világába. Úgy képzeltem, hogy a hegyvidéket elhagyva elugrom Maranellóba megnézni a vörös brigádot, majd a Garda tó érintésével az Alpok meghódítására indulok. Motorozásaim bő felét terepen szoktam megtenni, ám ezt a kanyart kizárólag aszfalton, talán némi földút beiktatásával kívántam bejárni. Ennyi volt tehát tervem gerince. Persze, ahogyan ez lenni szokott, a későbbiekben történt némi változás ez ügyet illetően.

Egyedül is jó motorozni, én mégis szívesebben indultam  volna útnak néhány kipróbált társsal, akikkel megosztozva az élményeken, jókat dumálhatunk az esti pihenések alkalmával a vacsora és a lefekvés előtti langyos kakaók elköltése mellett. Neki is láttam hát összeverbuválni a csapatot. Maximum négy főben gondolkodtam, hiszen tapasztalataim szerint ennél népesebb társaság jelentősen lelassítja a tempót, és bár nem a száguldozás volt a cél, szüttyögni sem szeretek különösebben. Bár, mint említettem volt, nem készültem kifejezett off-road szakaszokra, azonban ismervén magam nem zártam ki a lehetőségét némi terepgyakorlatnak sem.

Ez is fontos szempont volt a túratársak kiválasztásában. Üzentem hát öt-hat már jól ismert kollégának, hiszen tudtam, mindenki úgysem tud eljönni. Elgondolásom reálisnak bizonyult, hiszen végül mindössze egyetlen meghívott mondta fixre, hogy eljön a túrára. Szeptember elejére tűztük ki az indulás időpontját, hiszen addigra mindenhol beindul az élet, elkezdődik az iskola, különösen fontos ez az olasz részeken, ahol ugye augusztusban lépni nem lehet az üdülőterületek környékén. Beszereztük a hajójegyeket és izgalommal vártuk az indulás napját. Néhány nappal a kitűzött időpont előtt megcsörrent a telefonom, és legnagyobb örömömre előkerült egy újabb résztvevő, így az ideális háromfős létszámmal vághattunk neki az útnak. Eredetileg terveztem egy-két sátras, szalonnasütögetős estét is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk mindenhol szállást, hiszen háromfelé osztva egy-egy szoba, apartman ára már egészen baráti lett, az egyéb luxus lehetőségéről, mint a forró zuhany, vetett ágyban alvás, stb., már nem is beszélve. Végül elérkezett a nagy nap, és reggel nyolc órakor a találkozási pontról elstartolva kezdetét vette a kaland.

Első nap: Budapest-Dubrovnik

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy métert sem megyünk autópályán, de mivel az Udvari határátkelőig elkészült a pálya, és a magyar területen nem akartuk az időnket vesztegetni, mégis az M6-os mellett döntöttünk. Háromfős csapatunk, Laca Suzuki DL 650-nel, Tomi egy  KTM 990 Adventure nyergében, jómagam pedig az endurószörny, egy KTM 950 Super Enduro R túrásított verziójával vágtunk neki az útnak. Az erős szél ellenére hamar elértük a határt, és minden gond nélkül át is léptük azt. Viszonylag unalmas és érdektelen tájon haladtunk tovább a bosnyák határ irányába, az egyetlen izgalmas látnivalót az utak mellett itt-ott feltűnő, elaknásított területekre figyelmeztető, vörös halálfejes táblák jelentették. Itt az volt a cél, hogy mihamarabb letudjuk ezt a szakaszt és elérjük a Szarajevó után következő szebb és élvezetesebben motorozható területeket. Eszék, majd Vinkovci mellett elhaladva gyorsan elértük Zupanja településnél Boszniát. Megcéloztuk Délt, majd Tuzlát elhagyva végre következett némi érdekesebb, élvezetesebb útszakasz, az igazán szép részek azonban még mindig várattak magukra. Szarajevót elérve volt némi fennakadás, mivel a GPS által követett track egy útépítés miatt teljesen lezárt szakaszba futott, ahonnan mindenkit igyekeztek beterelni egy borzalmas dugóba, amely a városközpont felé araszolgatott nagy keservesen. Mint jó motoroshoz illik, intenzív bosnyák anyázástól és mutogatástól kísérve, szépen előre kavartam a lezárás előtt idegesen toporgó, a forgalmat irányító fickóig, majd jó érzékkel bepróbálkoztam nála, hogy motorral esetleg „nem-e lehetne-e?” A muki egy pillanatig rám meredt, majd csodák-csodája utat nyitott nekünk és azt mondta bólogatva, hogy „motor oké”…Boldogan tekertem egy nagyot a gázon mielőtt meggondolja magát és huss, már bent is voltunk mindhárman a néptelen úton. Egy-egy porfelhőbe burkolódzó munkagép néha érkezett szemből, de mennyivel jobb volt ez, mint a szörnyű dugó, amely egyébként várt volna ránk. Hamar elértünk egy szakaszhoz, amelyen még gőzölgött a forró aszfalt, de lehajtva az út mellé, gyorsan elkerültük azt is a megrökönyödött melósok döbbent pillantásaitól kísérve.

Szarajevó szitává lőtt, és rusnyán befoltozott paneljait elhagyva, hamar elértük a várva várt hegyi szakaszt, amely végre igazi élményteli és élvezetes motorozást hozott. Sajnos Damoklész kardjaként fityegett felettünk az idő szorítása, hiszen még sok kilométert kellett leküzdenünk egyre alsóbbrendűbb utakon, és tudtuk, hogy a hajó egy percet sem fog várni ránk. Ezért nem is nagyon álltunk meg fotózni, csak húztuk és húztuk a gázt, pedig Focát elérve, és délnek folytatva utunkat lett volna bőven látni és gyönyörködni valónk. Tjentiste, Cemerno, és Avtovac elhagyása után elértük a Szerb - Bosnyák határon fekvő, festői szépségű Bilecko Jezero nevű tavat, amely partján simán ellennék egy hétig sátorral. Kiváló minőségű utakon haladtunk innen tovább Délnek, majd elértük a  Bosnyák viszonyokhoz mérten meglepően pofás kis Trebinje városkát, amely után ismét a Horvát határ következett. A lemenő nap fényében megcsodáltuk a Cavtat és Dubrovnik között elterülő adriai tengerpart látványát, majd lerongyoltunk a kikötőbe, hogy bevárjuk a Liburnija nevű kompot, amely reményeink szerint átvisz majd bennünket Olaszországba.

Az átkelés eseménytelenül telt. A zsúfoltságot, az egymás hegyén-hátán, matracokon, hálózsákokban alvó embereket elkerülve a fedélzeten kerestünk alvóhelyet magunknak. Hosszú, kemény padokon elhelyezkedve, az óriási dízelmotor állandó dübörgése ellenére meglepően sokat tudtunk aludni. Hajnalban kelve egy-egy csokis croisson és capuccinó társaságában megcsodáltuk a napfelkeltét, majd menetrend szerint reggel nyolc órakor befutottunk Bari kikötőjébe.

Utunkat Olaszországban folytatjuk, lapozz!