Az elefántok völgye

Minden motorosnak vannak túra álmai, amelyeket nehezebben ér el. Nem azért, mert messze van, vagy megfizethetetlen. Egyszerűen csak valamiért nem jön össze. Nekem ilyen álmom volt az Elefantentreffen.

A 2010-es év azonban elhozta a lehetőséget: két debreceni motoros barátommal (Hook, alias Horogh Zsolti és Tomago, vagyis Varga Tomi) akikkel már régebben motorozom együtt, elhatároztuk egy megbeszélést követően, hogy elindulunk. Az indulás reggelén azonban Tomago szólt, hogy inkább autóval jön, mert a Goldwinget félti. Teljesen jogosan.

                                      Sajnos az idő nem kedvezett, mert aznap délelőtt erős mínuszokkal és hóeséssel kellett megküzdenünk. Azonban a kitűzött 400 kilométert sikeresen teljesítve eljutottunk Hegyeshalomig.

Másnap nem túl korán átléptük a határt, és „pályára” álltunk. Kifogástalan körülmények között tudtunk motorozni, és bő 130-as tempóban haladni. A st.pölteni lehajtó után a benzinkútnál találkoztunk az első motorossal, aki szintén a Treffenre igyekezett. Egy szlovák KTM Adventure vezetővel és utassal (!!!), akiket még két autóban kisértek barátaik.

A navigáció szerint Thurmansbang-Solla-t kerestük, így Passaunál letértünk a pályáról és egy főúton indultunk tovább.  Az istenek nem voltak velünk, így egyre sűrűbb hóesésben kellett megtenni az utolsó 60 kilométert. Ráadásul ezen az úton nem jelezték táblák a rendezvényt, így túlszaladtunk a kereszteződésen mintegy két kilométert.

A visszaút a megfelelő irányba nem volt messze, ám a leesett hó mennyisége nem engedte, hogy 50-nél gyorsabban menjünk. Végül is megtaláltuk a helyes utat, ahol pillanatok alatt összeverődött 80-100 motoros. Meglepetésemre BMW K1200GT, és Suzuki Bandit is volt köztük. Külön próbatételt jelentett, hogy az utolsó nyolc kilométert lejtőn felfelé kellett teljesíteni a frissen hullott hóban. Itt a hólánccal rendelkezők komoly előnyben voltak. Akinek nem volt, mindenfélével próbálkozott: gyorskötözővel, rátekert kötéllel, én pedig gumipókkal. Németországban a szöges gumi nem engedélyezett, sokan ezt terepabroncsokkal helyettesítették (például Karoo), ám a legtöbb havas lejtőn ez is kevés volt. Itt igazából a hólánc volt az egyetlen tökéletes megoldás.

Amikor elértük a völgy bejáratát, az autósokat kiszedegették, és egy parkolóba irányították – a kemping területére ugyanis kizárólag motorral lehet ilyenkor belépni!

Az utat a Loh-völgyébe hóval fedett jég alkotta, köszönhetően az egy hete hullott ónos esőnek. Egy bizonyos távolság után a motorokat leparkoltuk az út mellett. A következő probléma a szükséges felszerelés célba juttatása volt. A rutinosabbak ehhez szánkót, vagy kézikocsit használtak, mi pedig egy ponyvával oldottuk meg. Telepakoltuk, a ponyva rikliknél összefűztük, úgy húztuk magunkkal. Egy nyugdíjas Mikulás megirigyelte volna, olyan szép kis batyunk volt!

Leérve a völgybe, már javában tartott a tűzijáték, amit a résztvevők biztosítottak. A főbejáratnál 20 eurót kértek, amiért egy karszalagot, egy is kék könyvet benne matricával, és egy szemetes zsákot kaptunk, valamint szóltak, hogy a tűzifa, és a szalmabála pénzdíjas. Szétnéztünk és láttuk, hogy minden talpalatnyi hely foglalt.  Elkéstünk a sátorállítással, mert hely nagyon kevés volt. Másnap tudtuk meg egy másik magyar csapattól, hogy ők már pénteken reggel sorban álltak, a bejutáshoz.

A kiszemelt tisztás elfoglalásakor nem tudtuk, hogy egy 80-120 centiméteres hófalra verjük sátrainkat. (Ez reggel derült ki, amikor megrogyott alattunk a hó, és ülve ébredtünk – ahhoz képest, hogy fekve aludtunk el.) Az igazi esténket a sátorverés után kezdtük meg. A tábort ugyanis nem könnyű bejárni: nincsenek szabályos utcák, a szokásrend alakít mindent. A jobb helyeket az MC-k foglalják el, utánuk jönnek a baráti társaságok, egyesületek. A völgy nyugati oldalára merőlegesen vannak a teraszok kialakítva. Ami előttük van, az az „utca”, ahol lehet járkálni.

A beparkolt motorokon ekkor már 20 centis hó volt. Jórészt oldalkocsisok voltak, de szóló motorok is akadtak közöttük. Ponyva szinte egyiken sem volt, viszont valami spéci alkatrészt mindegyiken meg lehetett figyelni, amivel alkalmassá tette a tulaj a téli használatra. Ilyenek voltak a hólánc, a kormány-kesztyű, a fűthető ülés, a lábak elé szerelt terelő lemez, és sok más egyéb.

A következő oldalon sátrat verünk a hófalra!