Na de térjünk a személyes, valódi élményekre… nagyon hosszú nap következett, alig értünk le a járhatónak mondható útról, minden motoros defektet szerelt, nem tett másként Janó sem, de őt azért megvártuk. Nagy szivattyú volt a nap szinte mindenki számára, tudtuk, hogy mi is sorra fogunk kerülni, csak azt nem, hogy épp akkor, amikor újra kiérünk az aszfaltra.
Szóval ahogyan a nap szépen alacsonyabbra ereszkedett, a rengeteg változatos állatvilágból pont a legnagyobb szamár gondolta úgy, hogy neki éppen akkor és ott kell átkelnie a helyi sztrádán, amikor mi arra motorozunk megfáradt figyelemmel. Nem jött ki szerencsésen a találkozóból és élete legjobb döntésének sem nevezhetem ezt az irányváltoztatást, maximum az utolsónak. Minden tiszteletem azé az állaté és tényleg szívből sajnálom, hogy 120 kilométer/órával haladó motorunkkal kellett balszerencsés módon találkoznunk.
Az előttünk jobbról balra haladó csacsi arra a döntésre sarkallt, hogy próbáljam jobbról kerülni, viszont annyi helyet már nem adott, ahol széles szerelvényünk elslisszanhatott volna. Bal hátsó sonkája így merőleges erővonalunkkal találkozott és ez után minden és mindenki repült, amerre a fizika meghatározta. Hosszú és fájdalmakat ígérő percek következtek. Először a látvány, ahogy feleségem és sokat látott masinám felváltva kerülnek a látómezőmbe – és nem éppen a tőlük megszokott pozíciókban.
Később pedig az érzés, ahogy elfogyott biciklis kesztyűm után saját bőrömmel koptatom a forró és meglehetősen érdes aszfaltot. Két-háromszáz méterrel arrébb már tudtam Katával kommunikálni és jó érzésnek tudtam be megnyugtató válaszait ideges kérdéseimre. A gépsárkány még tőlünk is jó messzire került, öt-hat pördülés a hosszanti tengelye körül és némi csúszás után veszítette el lendületét. Szegény csacsi pedig a szemközti árokban találta meg az örök vadászmezőket – vagy legelőket.
Nagy fújás után, mikor már másodszorra is meggyőződtem Kata viszonylagos jól létéről, látom ahogy Janó barátunk – aki az egész szörnyűségnek közeli szemtanúja volt – igyekszik minden segítséget egyszerre megadni nekünk. Idegesen szaladt Kata – most már könnyebben lecsatolható – sisakját levenni, no meg a szétszóródott alkatrészek után. Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben van, szemmel láthatóan nem hitt a szavaimnak. Ez idő alatt már többen megálltak (nem tudom, milyen sorrendben), így egyre hatékonyabbá vált a szétszóródott alkatrészek és felszerelések begyűjtése. Illetve több csapatnak hála az elsősegélynyújtás is. Én komoly kötszerelésben, Kata pedig kényelmes elhelyezésben részesült az egyik adomány-mentőautónak köszönhetően.
A közben megérkező helyi rendőrség is tette szorgalmasan feladatát és mire észbe kaptam, már minden kész volt és csak az az egy kérdés maradt, hogy mi legyen a motorral, mert az aznapi tábor még több mint száz kilométerre volt tőlünk. A helyi ügyintéző kapcsolatunkat Janó már értesítette a történtekről. Ekkor újra szóltam a még extázisban lévő barátnak, hogy tényleg minden rendben, menjünk tovább lábon, vagyis motorokon. Ő persze hallani sem akart róla, de én ennél makacsabb voltam és már kezdtem is elindítani a sérült szerkezetet. Amihez először egy kuplungfedelet kellett eszkábálni a törött helyére.
Néhány perc és minden megvolt, indulásra készen vártam, hogy Janó velem tartson. Nem tehetett mást, felült paripájára és előrerobogva biztosította a majd egy tucat csekkponton a megállás nélküli továbbjutást. Ezért – és persze az összes eddigi cselekedetéért – nagyon hálás voltam. Nekem kuplung, első fék és sztender híján ezek az ellenőrző pontok komoly problémákat okoztak volna az amúgy sem túl könnyed közlekedésemben. Az örökkévalóságnak tűnő hosszú út sajnos nem ért el a táborig, katonák egy csoportja ugyanis leterelt minket egy jó mély “homokbányába” majd jó néhány kilométer terepezés után egy másik csoport visszaküldött, aztán egy harmadik elvezette konvojunkat a tábor felé egy út nélküli úton. Katával ekkor már megfordult a mentő a kórházból, ahol ha komoly kivizsgálásra nem is, de fontos információra szert tudtak tenni – mégpedig, hogy van röntgen gépük. A második kísérlet a bivakba bejutáshoz sem hozott nagy sikert, több jármű is elakadt – például a Katát szállító mentőautó. Szívesen megmentettem volna akkor ott mindenkit, de igazából úgy történt, hogy engem mentettek meg, mégpedig a futam hivatalos mentőegysége, akik megkapva a hírt elébünk siettek és ott az elakadásos homokmezőn teljes ellátásban részesítettek és Katát is alaposan átvizsgálták.
Szinte elájultam, úgy fájt a hidrogén-peroxiddal történő nyílt sebkezelés, de tudtam, hogy megérdemlem. Maga az ellátás is olyan kedves és alapos volt, hogy szavam nem lehetett, hát akkor kiáltásom?! A felejthetetlen móka után elvittek abba a röntgenmasinával ellátott Kaedi nevű kisvárosba ahol négy év után újra átérezhettem az afrikai kórház-fílinget. A rossz hír még csak ezután jött, ugyanis szilánkos törést láthattunk a felvételen, ami ráadásul nyílt törésnek volt nevezhető a felette lévő szöveti hiányosságok miatt. Persze ilyenkor jön megint a szerencse, ugyanis a táborban van egy Németországban praktizáló magyar sebész, aki azonnal ott termett és a helyben fellelhető anyagok és eszközök segítségével fixálta a csontokat, begipszelte a kezem és jó felépülést kívánva utamra bocsátott.
Amúgy sem vagyok az ilyenekben ideges természetű, de megnyugtató volt folyamatosan jó kezekben lenni a néminemű probléma ellenére is. Viszont mi lesz így a motorozással – estem vissza a mély letargiába. Ekkor a motort már az egyik mentős kolléga terelgette a homokföldön keresztül be a táborba, mi pedig Katával félig szomorúan, ámde egymást egészen megbecsülve követtük a hivatalos mentőautóval. A bivakban aztán kezdhettünk neki éjszakára sátort verni. Intő jel volt rögtön egy fürge skorpió megjelenése – nem mintha addigra már nem tanultam volna meg, hogy ezen kontinensen leginkább az állatoktól kell tartani.
A rövidre sikeredett sátorban alvás és mozgáskorlátozottságom nem tette lehetővé fáradalmaink maradéktalan kipihenését, de reggel kaptunk a lehetőségen, így egy modern, klimatizált terepjárón tehettük meg az egyik legkeményebb versenyszakaszt. Köszönet érte magának a pályát író T-Lacnak! Eközben motorunk egy – a kemény krosszmotorosoknak szánt – asszisztencia utánfutóján haladt aszfalton Kiffa csodakempingjébe. Köszönet hát nekik is a nélkülözhetetlen segítségért! Mi csak este érkeztünk meg és Katának újra egyedül kellett sátrat állítania, mert kétbalkezes férje ilyenekre most teljesen alkalmatlan. Viszont négy nap után úgy tűnt, lesz lehetőségünk akár még a zuhanyzásra is. Ennek örömére pedig a tábor mentősei újra átkötötték alaposan elszennyeződött kötéseimet, persze újra az ájulás szélére sodró hidrogén-peroxidos fertőtlenítéssel egybekötve.
Ezeken kívül még két fontos jó hírt hozott a nap. Ugyanis beértek minket az A:HU egyesület adománnyal megrakott kamionjai és szíves örömest álltak Misiék és a lányok a rendelkezésünkre – így a BMW velük utazhatott tovább. Még ennél is csodásabb fejlemény volt, hogy T-Lac egy kölcsönjárgány – egy Nissan Navarát – biztosított számunkra, hogy a nászutunkat folytathassuk és végigvigyük Bamakoig.
A közzétett itinerben még a zöldhatáron történő bozótugrás szerepelt az ajánlott útirányként, ehhez képest a reggeli eligazításon már határ menti gerillacsapatokról beszéltek és hogy semmi, de semmi okán ne hagyjuk el a közúthálózatnak nevezett nyomvonalat, amely néhol még a térképen sem szerepelt. És ez még csak a kezdet volt… Reggel újra skorpiókergetés, aztán egy forró és hosszú autókázás a legjárhatatlanabbnak nevezhető “közúthálózat” mintaszakaszán.
Aztán mivel ez még simán belefért volna lemerített testemnek és lelkemnek, ezért szembesülhettünk azzal a kínzó ténnyel, hogy a kölcsönautón egyetlen ablak sem lehúzható. Aki ismer, tudja, hogy állom a hideget, akár hosszabb távon is. Amikor azonban a hőmérő elhagyta az 50 fokos értéket, túlélőmódba kellett kapcsolnom és lelkemben visszavágytam még a motoros-szamaras kalandokat is.
Aztán van az a mondás, hogy ha túl savanyú az élet, bonts hozzá egy tequilát – hát mi egy kecskeméti konzervet tettünk a műszerfalra és az egyenlítő felé haladva valami hasznát is próbáltuk venni a déli napsütésnek. Mire Mali határára értünk, már túl voltunk egy jó forró rakott káposztán, amelyre egyébként a hőmérsékletét leszámítva nagy szükségünk volt már. Ekkor jött a következő gyalázat, ami ráadásul nem is volt az utolsó aznapra: majd öt óra elmét őrlő várakozás és ügyintézés. Már akkor tudtam, hogy baj lesz, amikor megjelentünk egy sehová nem bejelentett kölcsönjárművel ahhoz a kilépőablakhoz, ahol már volt aki négy órája állt. Ezután jó sok lökdösődést és veszekedést, türelem elvesztést figyelhettünk meg, mindezt azért, mert ugyebár a reggeli beijesztés után senki nem merte a zöld határt választani. És ez még csak a kilépés procedúrája volt, de tulajdonképpen örülhettünk, hogy nem zárták be orrunk előtt sötétedéskor az egész kócerájt, mint a marokkói oldalon.
Maliba a belépés ehhez képest egy laza kézfogás volt. Szó szerint, ugyanis nincs is kiépített határállomás, hanem enyhe túlzással egy tábortűz mellett ülő két daliás katona pecsételt jókedvűen és vendégszeretettel teljesen. Ha nem lett volna már éjszaka, maradtunk is volna egy teára vagy levesre, de próbálunk behozni valamit a határon elvesztett időből. Sajnos nagyon nem jött össze, egy rossz kempingkoordinátának köszönhetően elástuk lomha kölcsönjárgányunkat és ott álltunk az éjszaka és a semmi közepén egy futóhomokkal behintett katlanban. Na, mondtam Katának, most aztán van időnk mindenre, mert egy darabig itt leszünk és akkor jött a sehova nem vezető hosszú cselekmények sora.
Nem hiszem, hogy érdemes lenne részletezni, de talán egy felsorolást megérnek az aznap éjjel történtek: órákon át tartó bolyongás, további elveszett motorosokkal való találkozás, segítségünkre hiába siető diszkóterepjárósok, egy begipszelt és egy másik bekötözött kézzel való ásás (lapát nélkül), biztonsági övvel, majd drótkötéllel megpróbálós vontatás, a semmiből elénk kerülő, kísérteties börtönt idéző motel és a végül mindent megoldó helyi katonai erők. Nagyjából ezek szerepeltek terítéken és amiket a képzelet ezekből alkotni bír, mert azoknak mi mind részesei voltunk és persze mivel minden jó, ha jó a vége, utólag nevetve gondolunk vissza erre a felejthetetlen éjszakára.
Az utolsó napon, január 31-én két legyet akartunk ütni egy csapásra. Már nagyon sok terv dőlt dugába sokaknak ezen a futamon, gondoltuk mi is tudunk még módosítani akár az utolsó napon is: nekiestünk hát elfogyott autónkkal az utolsó két és fél nap távjának – lesz ami lesz alapon. Azért a plusz fél nap, mert még Diemát sem tudtuk száz kilométerre sem megközelíteni az éjszakai események miatt.
Elég unalmas és vontatott rész következett: ahogy közelítettünk a főváros, Bamako felé, úgy sűrűsödött egyre inkább a forgalom. Anélkül persze, hogy az út keresztmetszete változott volna. Tetézte még a közlekedési morál által okozott stresszt, hogy kölcsönautónk papírjai sem voltak természetesen rendben – egyrészt a járművet be sem léptettük az országba, mert a motor forgalmijával szerepeltünk a “szent listán”, másrészt ez az autó semmilyen listán nem szerepelt és az ott elképzelhetetlen dolog egy bürokratikus vámvizsgálónak.
Szerencsére – mint később kiderült, de mi már akkor is sejtettük – a mezőny által okozott hatalmas káosz elrettentette az ellenőrzésektől a szerveket, így a kaotikus forgalom legyűrése után szépen becsorogtunk a célvonalnak helyt adó parkolóba. A legszebb az egészben, hogy a célkapu tulajdonképpen Budapesten maradt, így sem a korán, sem a későn és még az időben érkezőknek sem adatott meg a “befutás” dicsőséges pillanata. Minket azonban ez egyáltalán nem zavart! Tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, ráadásul már hozzá voltunk edződve a sikerszalag hiányához, hiszen hasonló malőr miatt az előző, üzbegisztáni Bamako Summeren sem sikerült senkinek sem áthaladnia a célvonalon. Ettől függetlenül dicsőséges pillanatok következtek és tartottak még további két napon keresztül. Számtalan gratuláció és elismerés, valamint őszinte, megtisztelő mosolygó emberek között sétálhattunk.
Nehézkes szállásszerzés után másnap aztán megérkezett megviselt motorkánk, amivel természetesen saját lábon begurulhattunk a helyi Kongresszusi Központ díszkertjébe, hogy részt vehessünk a magasztos hivatalos befutón. Még ha nem is tudtuk végig két keréken megtenni az útvonalat, csak teljesítettük azt! Az összesített eredmények alapján pedig végül a motoros kategória második helyéért járó serleget vehettük át. Miniszterek és magas rangú emberek diplomatikus mondandóját meghallgatva érezhettük a helyiek hol önzetlen, hol kevésbé önzetlen vendégszeretetét. Zenészek, autónepperek, szuvenír árusok és szendvicskészítők között vidáman gratulálgattunk tovább egymásnak és sokan már a következő projektet, vagy épp a haza utat tervezgették.
Velük ellentétben nekünk nem volt tervünk. Igazából csak azért nem volt, mert óráról órára egyre jobban úgy tűnt, hogy itt semmi nem biztos, tehát tervezni sem érdemes, hagyjuk, hogy legyen valahogy és majd akkor az lesz a terv… Janó ugyanis hazaküldte a balesetről és a motorunkról készült fotóit, valamint a röntgenfelvételeket. Azok hazai elemzése után megszületett a döntés: azonnal indulnunk kell egy magyar kórház irányába, mert kezemet haladéktalanul operálni fogják. Ekkor azonban jött a következő fekete leves: mi lesz a motorral? A visszafelé lábon jövő teherautók ugyanis mind színig tele voltak már járművekkel, így reménytelennek tűnt a fuvar megszervezése.
Néhány órán keresztül úgy nézett ki, hogy a legjobb – amúgy tragikusan rossz – megoldás az lesz, ha ott helyben eladom, ami a GS-ből maradt – csakhogy nagyjából 3’000.- euró lett volna az ellenérték, ami finoman szólva is gyenge üzletnek tűnt. A következő lehetőségként az bontakozott ki, hogy találunk helyet a BMW-nek, majd egyszer a jövőben visszatérek a sérült alkatrészekkel, és a javítás után hazamotorozok Magyarországra. Legvégül azonban Nimródék – akikkel oly hosszasan haladtunk együtt – találtak egy utolsó utáni reménysugarat. A Robur ugyan már tele volt, de egy Svájcba tartó Nissan Patrol tetejére hosszas – órákon át tartó – kínlódás után sikerült felküzdeni a megtermett vasat. Így velünk nagyjából egy időben a GS is elindult hazafelé.
A Budapestről Bamakoba vezető nászút élményeit Párizsból zárom. Jelenleg éppen a Charles de Gaulle reptéren várjuk a Budapestre induló járatot, amelyről leszállva Ferihegyen egy mentő fog várni, hogy haladéktalanul a győri kórházba szállítson. A mentőt a Samaritanus Mentőszolgálat biztosítja – hogy egészen stílusosan, szegény szamárra emlékezve fejezhessük be a beszámolót. Köszönjük mindenkinek, aki utunk szerencsésebb és szerencsétlenebb részén a barátunk lett és amikor kellett, önzetlenül a segítségünkre sietett. Köszönjük azt a sok szeretetet, amit kaptunk mindvégig. Ennél emlékezetesebb nászút azt hiszem nagyon kevés fiatal házaspárnak szerepel majd az emlékirataiban!
Cimkék:
A Honda felélesztette a legendás Transalp típust is. Soros motorral készül, mint az Afrrica Twin - de vajon hogy sikerült?
Elolvasom »Régóta várjuk a Benelli középkategóriás új túraenduroit. Lássuk végre, mennyire felel meg a várakozásoknak a TRK 702 párosa!
Elolvasom »Méghogy 1000 köbcenti alatt nincs élet? 1000 kilométert tettünk meg egy 125-ös kismotorral, és még nézelődésre is futotta közben!
Elolvasom »Nemrég mutattuk be a magyar Serpentize motoros ruha márkát. A kínálatból talpig feketébe öltözve kezdtünk tartóstesztbe.
Elolvasom »