Csodák márpedig vannak!

Történetem, amit megosztanék a kedves olvasókkal mondhatni hétköznapi, legalábbis abban az értelemben, hogy “velem ez úgysem történhet meg”, vagy “ilyen úgyis csak másokkal esik meg”. Nos, velem is megesett, lényegében az én hibám volt minden. 2013. június 26-án, szerdán vittem haza középső lánykámat Szolnokra motorral – apja lánya, imádja. Annyira élvezem, ha velem van, és most is többször összevigyorogtunk az úton mire hazaértünk, annál is inkább, hogy könnyebben haladtunk, mint idefelé jövet, hisz most nem vittünk oldaldobozokat, mert ügyesen bele tudott pakolni a topcase-be is. Miután célba értünk, levettem a dobozt és a lakásban kiszedte a holmiját, csak az én cuccom maradt benne: egy kis tanktáska, amit mindig beledobok a dobozba, hogy az apróságok ne hánykolódjanak benne. Miután levettem a topcase-t és újra vissza, akkor már nem zártam rá a konzolra (puszta feledékenységből, vagy a búcsúzkodást követően nem ez volt a világ legfontosabb dolga). Ennek megfelelően predesztinálva volt, hogy el fogom hagyni. Mire észleltem hiányát, már a várost elkerülő új 4-es úton megtettem vagy 10 kilométert. Hátranéztem, és … sehol semmi! Innen a kiindulási pontig bejárt utat nagyjából négy alkalommal tettem meg, mindvégig vészvillogóval, állva a motoron, az árokpartot pásztázva, padkán és fel-le hajtón forgalommal szemben…
Nem lett meg!

A hirtelen döbbenet eljutott a tudatomig: a dobozban az összes iratom és összes vagyonom benne volt! Nyomorult kétségbeesés lett rajtam úrrá, sokkolt a helyzet, ilyen esetekre nem volt “B” terv és nem volt jó forgatókönyv. Mire valamelyest cselekvőképes lettem, felhívtam az első embert, akitől némi reményt vártam, Mackot, hogy ahol tudja, tegye közzé, milyen balfék is vagyok, és ha valaki látna egy ilyet, akkor ne rugdalja bele az árokba. Ezt követően a szolnoki Rendőrségre mentem bejelentést tenni a dologról, ott már a portás, vagy kapus, vagy mittudomén ki is hiábavalónak ítélte az igyekezetemet, ugyanakkor felhívta figyelmem arra mit kockáztatok, ha mégis arra vetemednék, hogy minden irat nélkül haza motorozok. Tisztességgel megköszöntem neki a tájékoztatást és távoztam. Természetesen, mint utóbb kiderült semmi nyoma nem volt annak, hogy ott jártam. Mindenesetre én akkor hittem neki, mármint, hogy fabatkát sem ér közlekedésügyileg egy bejelentés arról, hogy oda lett minden, így aztán irány haza. Úgy motoroztam 180 kilométert, hogy nem emlékszem egy lámpára és egy kanyarra sem… A napnak és a megpróbáltatásoknak azonban még koránt sem volt vége. Itthon (Tata mellett lakom) az üzemanyagkút előtt 100 méterre kifogyott a benzinem, így behúzott kuplunggal begurultam a töltőállomásra. Ez egy olyan kút, ami este 22 óráig van nyitva a kiragasztott félfogadási idő szerint. Zárás előtt tíz perccel érkeztem totál üres tankkal, agyonfagyva, igen rossz lelkiállapotban, mire a kutas simán közölte, hogy ő márpedig bezárt. “Node kérem, hisz ide járok mióta megnyílt a kút” – az most nem számít, bár nem ezekkel a szavakkal, de simán átküldött a konkurenciához. Ami nagyjából 5-600 méter, de valahogy nem volt lelkierőm addig tolni a masinát. Kellett még, hogy ő is rúgjon rajtam egyet aznap? Maradt a telefonos segítség, így 15 perc alatt megjött a továbbhaladáshoz szükséges hajtóanyag is – milyen hasznos, ha van az embernek családja!

Aznap este még a bankkártyák letiltása volt az elvégzendő feladat-lista. Apropó bankkártya, az elhagyott cuccok listáját azért közzé teszem:
– ugye a doboz
– abban a tanktáska
– egy zsebkés, amit nagyon szerettem és a Medgyesegyházai Dinnyefesztiválon vettem pár éve
– egy EU térkép a Garminomhoz SD kártyán
– egy pár téli kesztyű
– a pénztárcám, amit Ildusom vett, hihetetlen szeretettel
– személyi igazolvány
– lakcím kártya
– TAJ kártya
– adókártya
– jogosítvány
– négy darab forgalmi engedély (ez már beteges, minek voltak nálam?)
– 4 darab bankkártya (ez már túllépi a beteges jelzőt)
– no meg némi pénz, azaz az összes, amink csak volt a családnak és kis cégemnek.

Másnap hivatalok látogatása, mindenhol, mindent letiltatni. A személyes iratoknál azt tanácsolták, várjak türelemmel egy hetet hátha… Végül is most, hogy nincstelenné váltam, nem kéne tetézni a bajt azzal, hogy esetleg duplikálom az irataim, illetve bele is fáradtam az ügyintézések özönébe, de hívjuk csak nyugodtan lustaságnak. A rákövetkező napon azután hívott egy falumbéli, akinek a rokona a helyi önkormányzatnál dolgozik, hogy megadhatja-e a telefonszámomat neki? Gondoltam botor kérdés minekutána 20 másodpercen belül bárki megtudhatja, így természetesen nem gördítettem akadályt ez elé. Nemsokára hívott is az önkormányzat jegyzője, hogy ugye én hagytam el az irataimat? A gyomrom összeszorult, a szám elmosolyodott. Valami már meglett, hisz honnan tudhatja, hogy nincsenek irataim? Igennel feleltem. Az jó – mondja (jó a fene, átkozódtam magamban), – mert hogy megtalálták! Kint van Csíkszeredán!

Hol?????????????????

Adott egy romániai telefonszámot, hogy hívjam fel, nagyot nyelve csak azt kérdeztem, beszél-e magyarul? “Igen.” Felhívtam, és nem hittem a fülemnek amikor csak mesélt és mesélt: “Az úgy volt, hogy a szolnoki elkerülőn történt egy halálos közúti baleset és nem tudtunk tovább menni, így megfordultam és a régi 4-esen a városon keresztül haladtam tovább, mikor láttam, hogy mielőtt a városba értem volna, az út közepén volt egy valami. Megálltam, azt hittem nylon zsák, de egy motoros doboz volt. Nem bírtam kinyitni, így hazavittem Csíkszeredára, ott aztán kinyitottuk kulccsal, nem rontottuk el a zárat – szabadkozott(!) – és abban voltak iratok is. Így találtuk meg.”

Egyébként az első döbbenettől szóhoz sem jutottam, hogy milyen erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy visszajuttassa a talált cuccot. Miután kinyitotta a dobozt, az iratokból látta, hogy Szolnokon születtem, ami össze is vágott a lelőhellyel, aztán az is kiderült, hogy Bajon lakom. Ekkor leült a számítógép elé és kereste, hol a pokolban lehet az a Baj? A keresők minduntalan Baját erőltették, de miután kibővítette az irányítószámmal, már a valós helyet mutatta. Megvan, következő lépés a helyi szervek kutatása – az önkormányzatot megtalálta és követelte, hogy velem akar beszélni! Itt jön a képbe a helyi jegyző, emlékszünk ugye? Forintra megmondta, mennyi pénzt talált és milyen iratok vannak nála. Mondja a címet – kértem – és már indulok is Csíkszeredára! Ott még úgysem jártam. “Nem, nem, nem.” Azt ígérte, sűrűn jár Magyarországon, Budapest és Székesfehérvár felé, így hamarosan vissza tudja küldeni a dolgaimat hiánytalanul.

Azt hittem nem jól hallok!!!

Hálálkodtam, őszintén mondtam, milyen jó ember és hogy hálám jeléül fogadjon el… Na, ez volt a hiba! Szánalmasnak éreztem magam, hogy csak anyagiakban tudtam gondolkozni, mintha ez lenne a legfőbb érték. Azaz számomra nem ez, de feltételeztem, hogy másoknak igen. Aztán este ismét felhívtam és arra kértem, ha erre jár térjen be hozzánk, szeretném, ha tudná, hogy bármi van, jöjjön úgy, mintha ez lenne az otthona – egyébként ez bármely barátomra és ismerősömre egyébként is áll… Ekkor rájöttem, hogy ezzel kellett volna kezdenem. (De most komolyan, az itthon szocializálódott emberfia első reakciója a hálát illetően mi lett volna? Nem, ne válaszolja meg a kérdést a kedves olvasó, legalábbis nekem, nekünk ne, csak magának.) Mikor meséltem a sztorit pár barátomnak, azt mondták első gondolatukként, hogy azért nem hiányzik semmi, mert SZÉKELY ember találta meg, és neki soha eszébe nem jutna más holmijához nyúlni!

Jótevőmtől pedig ígéretet kaptam, hogy vasárnap tájékán átvehetem Budapest környékén. Vasárnap este hét órakor hívott, hogy a kollégája nem jön mostanság erre, de ő szerdán át tudja adni az M0-son a szigetszentmiklósi lejárónál. Szerdán délelőtt ismét hívott és megbeszéltük, mennyi idő kell nekem ahhoz, hogy a szigetszentmiklósi Auchan parkolójába érjek. Úgy hozzávetőleg egy órás utat számoltam, mire azt mondta rendben és fel fog hívni, amikor induljak. Így is történt, valamivel a déli harangszót követően szólt is, hogy most már érdemes elindulnom. Nagyjából 15 perccel előbb érkeztem nála, de legyünk az esetemben elnézőek, ha ezen az úton nem teljes mértékben ügyeltem az üzemanyag takarékos közlekedésre… Izgatott voltam, bár nem tudom ez-e a megfelelő kifejezés rá. Izgalmamban természetesen most is az áruház másik felére mentem, így még ott is telefonálgattunk, hogy ki melyik felén várakozik a parkolónak.

Nálam egy szűk évtizeddel korosabb és igen szerény ember fogadott – és mindenemet visszaadott az utolsó szögig. Ezután hosszasan beszélgettünk még, elkértem a címét, nevét – mert eddig még azt sem tudtam – és megígértem, ha arra járok, akkor mindenképpen meglátogatom. Most már mindenképpen muszáj lesz elmennem Erdélybe! Mesélte, néha azért a környékünkön is megfordul, nos ekkor komolyan a szemébe néztem és azt mondtam: ha megtudom, hogy erre járt és nem nyitja rám az ajtót, akkor nagyon szomorú leszek. Az elköszönés sem ment pikk-pakk, többször megszorongattuk egymás kezét és kívántunk egymásnak minden jót.

Számomra még most is hihetetlen, hogy ilyen emberek élnek, akik tisztelik más holmiját és a világ legtermészetesebb dolga, hogy visszajuttassák azt annak, akinek a tulajdona.

…. mert ugye vannak a jó emberek és a többiek!