Hol is láthatnánk gyönyörűbb tájat, mint az oly sokunknak kedves Erdélyország hegyei-völgyei között? Alábbi kis túránk ezeken a tájakon vezetett minket. Néhány alkalommal sikerült már eljutnom Erdélybe ez előtt is, de, mint mindig, most is olyan lelkesen készülődtem, mint ha először mennék oda. Hiszen ez a hazánknál nagyobb terület még ma is sok helyen érintetlen csodaország, olyan természeti adottságokkal amelyekről itthon csak ábrándozhatunk. Motorral meghódítani mindezt pedig olyan élmény, amely újra és újra csodaszámba megy, bármennyit is ismétli az ember.

Tudom, sokak fejében megfordul, hogy motorral szétbarmolni ezt a csodás tájat bizony nem szép dolog, de üzenem nekik, hogy egy tisztességes és normális terepmotoros igen kevés kárt tesz a természetben (nem többet, mint egy vadkan), nem hagy maga után szemetet, és mindig szem előtt tartja, hogy a lehető legkulturáltabb és leginkább környezetkímélő módon bonyolódjék a túra. Sokkal több kárt okoz a “helyi” lakosság, akik bizony gátlástalanul pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Tarra vágnak ész nélkül sok hektárnyi területeket, munkagépek dzsuváját és töméntelen hulladékot hagyva maguk után, és úgy általánosságban elmondható róluk, hogy a természet tiszteletének fogalmát még úgy hallomásból sem nagyon ismerik. Mindezek előrebocsátása után következzék hát leírásom érdemi része.

Egy túra, különösen egy a szokásosnál nagyobb kihívást magában hordozó túra, talán legfontosabb alapkövei a résztvevők. Ha a csapat jó, akkor szinte biztosan jó lesz a túra is. Mi, amikor megszerveztük ezt a három napos kalandot, igyekeztünk ennek szellemében verbuválni a társaságot, de mivel esetünkben két – egyébként összeszokott stáb – összeboronálásáról volt szó, rejtett magában némi x-faktort a dolog. Mindegy, annál izgalmasabb lesz! Túravezetőnk és fő szervezőnk a szegedi illetőségű Taki Úr volt, aki rendkívül tapasztalt Erdély-járó és hasonlóan ügyes endúrós, társául pedig ugyancsak Szegedről, egy nagyon rutinos sporttársa, Gábor csatlakozott. Mi többiek pedig Budapest környékéről mentünk hárman, a már például az olasz-alpesi túránkon jól összeszokott Laca-Tomek-Zsore trió. A motorok két típusból (Suzuki DR – Taki, Laca, Tomek és KTM 525 EXC – Gábor és jómagam) álltak. A koncepció egy nagyjából a Zaránd hegységből a Bihar felé vezető útvonal bejárása volt, lehetőleg minél vadregényesebb és útmentesebb vonalon. Kitaláltuk, hogy kísérőautót is szervezünk az útra, hiszen egy ilyen intézmény nagyban megkönnyíti a dolgunkat, lévén nem kell minden ellátmányt cipelnünk árkon-bokron keresztül, hanem csak azt, amire feltétlenül szükség van vagy lehet napközben. Reggel és este az autóval minket kísérő sofőr (ő volt Robi, kiváló szakácsunk és jól felkészült szervizesünk is) aki biztosítja a reggelit-vacsorát, és felállított sátrakkal vár bennünket a nap végén, egy előre megbeszélt találkozási ponton.

Tehát eljött a nagy nap. Mi hárman előző este már lementünk Szegedre, ahol a motorjainkat és a felszerelésünket átadtuk Takinak, hogy ne másnap hajnalban kelljen felcuccolni a futót, mert ez jelentős időveszteséggel járt volna. Egy panzióban aludtunk, és kora reggel, megbeszélt időben jött is értünk a csapat. Mindenki elhelyezkedett az autóban, és irány a határ. A gyalázatos romániai közlekedésen átverekedve magunkat sikeresen megérkeztünk a kitűzött indulási pontunkig, amely nem volt más, mint Siria azaz Világos városa. Itt a város határában lepakoltuk a futót, mindenki beöltözött és most már igazából kezdetét vette a kaland.

Első nap

Taki bemelegítésként és összerázó szintfelmérőként szánta kezdésnek a Világosi várhegy megmászását, amely valóban kellemes endúrós feladat. A várhegy tövében barátságos kutyafalka kísért bennünket, időnként bele-belecsípve a csizmánkba, hátha kerül valami ehető is a fogaikra, de szegények nem nagyon laktak jól belőlünk. Taki és Gábor hamar felhágtak az egyre keskenyedő, sziklákkal tarkított ösvényen. Lacus szépen utánuk én meg Tomekkel előttem igyekeztem a nyomukban maradni. Tomek elakadt egy részen, ezért nekem is meg kellett állni, elkerülésre alkalmas hely híján. Tomek végül újra lendületet véve elindult és én is utána lendültem. Volna, de nem sikerült. A kerék csak kapart-kapart, de a gép nem tudott megkapaszkodni, hiába próbáltam finoman adagolni neki a kuplungot, nem jutottam egyről a kettőre.

Sebaj – gondoltam -, fussunk neki megint az elejétől. Visszagurultam a hegy tövébe, ahol a lelkes ebcsapat immáron egyesült erővel vetette rám magát. Miközben ráfordultam ismét a felvezető ösvényre, éreztem, hogy a kutyafogak kopognak csizmámon, de ez az erős krosszcsizmának meg sem kottyant. Én azért csak úgy búcsúzásképpen elhelyeztem egy-két jól irányzott rúgást a lelkes négylábúak fején, hátha legközelebb megfontoltabbak lesznek. Nekiiramodtam újra a hegynek és meglepetésemre eléggé megküzdve a feljáróval, de végül feljutottam. Klassz, könyveltem el magamban, jobb ha gyorsan megpróbálok belerázódni a mókába, mert ide ez a forma elég gyatra lesz… A srácok fent kóricáltak már, és amikor felértem a vár tövébe, azonnal indultunk is tovább. Beérve az erdőbe, szuper kis nyomokat követve haladt kis csapatunk. Azaz haladt volna, de valahogy nekem nem nagyon állt össze a téma. Mindig elforgott a kerék, el-elakadt a gép. Takiék még Szegeden mondták, miután megszemrevételezték a motoromon lévő gumikat, hogy lesz ezzel szívás gazdagon, de én csak mosolyogva, nagy szerényen annyit feleltem erre, hogy én azt direkt szeretem. Vállat vontak és ebben maradtunk. Tudni kell, hogy általában azért elkavirnyálok terepen valahogy, nem szokott túl nagy gondot jelenteni egy-egy ilyen helyszín megoldása, mint ez itt a Világosi vár környékén, de nem kis meglepetésemre most nagyon nem ez volt a helyzet. Lényeg az, hogy ahol a srácok kényelmesen felkocogtak, ott én sok esetben minden méterért komolyan megküzdve jutottam fel utánuk. A motor eleje állandóan kifordult a nyomból, lesodródtam a hegyoldalban és kezdhettem elölről az egész mászókát.

Miután ez sikerült, elkezdtünk ereszkedni egy hegyoldalban az annak aljában lévő éppen csak nedves patakmeder irányába. A lejtő egyre meredekebbé vált, és mielőtt beletorkollott volna a sziklás mederbe, egy emberes törzsű, kidőlt fa állta utunkat, nagyjából éppen mell-fej magasságban keresztezve az “utat”. Taki és Gábor simán lejutottak és vártak ránk. Én, ahogy szoktam, szépen kontroll alatt tartva a gépet csorogtam le. Éppen a fát néztem, hogy hogyan oldjam meg, lévén messze a legmagasabb a társulatból, nekem okozta a legnagyobb problémát az alatta való átjutás. Szóval miközben így filóztam, egyszerre csak kicsúszott a motor eleje. Nem is értettem mi van, már koppant is a fejem és csúsztunk is a lejtő aljába. Annyi van meg, hogy esés közben tenyérrel nekitámaszkodtam a fatörzsnek, nehogy odaverjem magam, de utána pár pillanat múlva már landoltam is ott, ahova szívesebben érkeztem volna inkább nyeregben. Takiék lemerevedve nézték a mutatványt, mint később Taki elmondta, lélekben már arra készülve, hogy miként fogják az “összetört óriást” kivonszolni innen. Gábor mozdult először, hogy segítsen, de jó endúróshoz méltóan elhárítottam ajánlatát – lévén nem történt szerencsémre semmi bajom, így simán fel tudtam egyedül is tápászkodni. Leporoltam magam és eddigre foszlányokban lógó önérzetem is megpróbáltam összefoltozni, majd odaevickéltem a két sráchoz, akik ekkorra már elég sokat nézegettek egymásra. Mivel voltam már több ízben hasonló helyzetben csak éppen fordítva, mint most, pontosan értettem, hogy mi húzódik e néma párbeszéd mögött.

Aki nem pontosan érti annak segítek. Nagyjából arra gondoltak, hogy “atya Isten, mi lesz még itt?” Na, én legalább lent voltam. Jött Tomek. Aki hasonló eredménnyel, nyakában a vassal abszolválta a lejárót, szerencsére ő is simán megúszta sérülés nélkül. Takiék ekkor már lélekben talán fel is adták a jó motorozás reményét, de mi, összeszorított foggal igyekeztünk megóvni renoménk maradékait, és próbáltunk mindent elkövetni azért, hogy ne legyen nagyobb arcvesztés a továbbiakban. Szerencsére Lacusunk szépen, gond nélkül lejutott, valamennyire minőséget töltve a pesti csávók teljesítményének színvonalába. Haladtunk tovább. A patakmeder után erdő következett, csodás ereszkedők és hegyoldalak váltották egymást, ahol a felállás változatlan maradt. Ők hárman szépen haladtak, mi pedig Tomival úgy, ahogy éppen sikerült. Tomi lassan elhagyta motorja elejét is, aminek következtében az amúgy is elég viharvert kis DR egészen extrém látványt kezdett nyújtani. Küzdelmünket az sem segítette, hogy a hármasunkból két motor nem rendelkezett önindítóval, az enyém pedig, ami ugyan rendelkezett ezzel a rendkívül hasznos kis berendezésel, totálisan lemerült akksival indult neki a kalandnak. Nos, aki hülye az szenvedjen, tartja a mondás, és mennyire igaza van…

Végül, valahogy elértünk Lipova (Lippa) alá, illetve fölé, ahol a lippai vár árnyékában egy igen jó kis pihenőt tartottunk, megcsodálva a mélyben kanyargó, rendkívül alacsony vízállású Marost. Hamar megvilágosodott, hogy ha el akarjuk érni a táborhelyet, akkor bizony nekünk is szaporázni kell. Mentünk is szépen, majd beértünk az erdőbe, ahol egy kiszáradt forrás és egy bedőlt fákkal teleszórt vízmosás fogadott bennünket. A vízmosás mellett meredek hegyoldal, szépen benőve fákkal és lefelé is ugyanez a látvány tárult elénk. Feladat adott, a hegyoldal meghódítása. Takink példát mutatva megindult egy járhatónak tűnő csapáson, ám némi ügyeskedés után megakadt. Gábor ezt látva kicsit máshol próbálkozott, és szuperül haladt is a cél felé. Mi hárman megint csak néztünk, hogy itt mi lesz. Tomek és Lacus is megpróbálta több-kevesebb, de sajnos inkább kevesebb sikerrel, én már rutinosan neki sem mentem. Elvoltunk még egy ideig, amikor Takiék sóhajtva belátták, hogy itt és most ez a stáb soha nem fog feljutni, így hát egy lemondó sóhajjal visszaereszkedtek hozzánk. Megkérdeztem Takit, hogy merre lehet még menni, mire ő elmondta, hogy csak fel. Körülnéztem és láttam, hogy balra tőlünk a gerinc nincs is olyan messze, és oldalazva egész könnyen megoldható lenne a feljutás. Azt javasoltam, hogy próbálkozzunk arra és utána kerüljünk vissza az eredetileg tervezett trackra. Így is lett.

Mindenki simán feljutott, de valahogy Tomi elvétette az irányt és elveszett. Gábor ment utána, így végül hárman maradtunk. Némi várakozás után mi is utánuk eredtünk és rövid kavargás után, végre újra sikeresen összeállt a csapat. Viszonylag eseménymentes, ám annál kellemesebb motorozás következett, majd egy kis faluba értünk, ahol felfrissítettük eddigre erősen leapadt italkészletünket. Haladni akartunk, lévén messze még a szállásul kiszemelt Almás nevű falucska, ahol reményeim szerint vár már bennünket a pattogó tűz, a hideg sör, a meleg vacsora és a felállított sátortábor, annak minden meghittségével. Végül elértünk egy érdekes helyre, ahol egy talán egykori út, talán nem, de mindenképpen járható történet vitt fel kígyózva egy meredek hegyoldalba vájva. Elöl Taki, utána Gábor, a nyomukban pedig én iparkodtam. Elértünk egy pontig, ahol Taki és Gábor úgy döntöttek, hogy előre mennek gyalog felmérni a lehetőségeinket. Rákérdeztem a hülyék nyugalmával, hogy amúgy merre még az annyi, mire Gábor elmondta, hogy fogalmuk sincs, lévén ők is most járnak először itt… Miután kiköhögtem a félre nyelt nyálat, és kitöröltem a könnyeimtől sárrá duzzadt port a szemeim sarkából, kicsit elbizonytalanodva néztem az eltűnő fiúk után. Elhomályosodni látszott a meleg vacsora és a hideg sör képe.

Megfordítottuk hát a paripákat a szűk ösvényen, és az alattunk húzódó szakadékkal mit sem törődve, jó tempóban megindultunk visszafelé. Némi haladás után elértük két társunkat, akik éppen Tomi motorját próbálták sokadszorra komplettírozni és életre kelteni, vajmi kevés sikerrel. Kiderült, hogy Tomit egy ág leakasztotta a gépéről, aminek következtében a gazda nélkül maradt ló a szakadékba vetette magát. Szerencsére csak pár métert esett, mert megakadt egy újabb fában. Eddigre a srácok már valahogy visszarángatták a járható részre, de szegény pára ettől még tovább követte a mad-max dizájnt, ötvözve a minimalizmus jelenleg egyébként igen divatos irányzatával. Szerencse, hogy az első teló és a kerék még megvolt, így maradt némi remény a továbbjutásra. Legurultunk hát, vissza addig a pontig, ahol beváltottunk a sűrűbe. Vártunk de a két Suzuki csak nem érkezett. Amikor megtaláltam őket azt láttam, hogy vadul bogarásznak a talajt vastagon borító avarban. Gondoltam, hogy éhesek, de ennyire azért talán ők sem, hogy itt gombásszanak, mikor már rég a táborban falhatnánk jól megérdemelt vacsinkat. Kérdésemre elmondták, hogy Tomink motorjáról elfogyott valahol a váltókar, ami nem tette könnyebbé a motorozást számára. Az egyre sötétebb sűrűben meglehetősen rossz látási viszonyok közepette igen kevés esély volt az elkóborolt alkatrész meglelésére. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az agyon gyötört DR-nek esze ágában sem volt beindulni. Toltuk, rugdostuk de semmi. Végül a visszatérő Takinak (előrement felderíteni a tábort) támadt az az ötlete, hogy esetleg némi benya jól jöhet az üzemhez. Senki nem gondolt erre, hiszen alig száz kilométer volt mögöttünk, ennyit bőven tudnia kellene a motornak egy tankolással, igen ám, de a sok fekvésben valószínűleg nem csak a karbi irányába távozott a benzin egy része, hanem a tank tetején is ami most éppen ellehetetlenítette a gép életre keltését. Száz szónak is egy a vége, Taki leszívott egy kis benyát, áttöltöttük Tominak és láss csodát, kis tolás után el is indult a cucc.

Na, innen már tényleg nem volt más hátra, mint az erdei utat követve, lámpáink hiányos fényében tapogatózva eljutni a bázisig. Ez végül sikerült is. Megérkezve mindenki boldogan esett a forró levesnek, sült húsnak, salátának, kenyérnek, és a hideg söröknek amely feloldotta a gigánkra kövesedett egész napi port. Végül kis dumálás után a vígan lobogó tábortűz jóleső melege mellett mindenki boldogan tért nyugovóra a sátrában. Rövidesen több irányból feltörő, ütemes hortyogás törte meg az éj csendjét. Erről még annyit, hogy életemben először aludtam motoros kesztyűben, sísapkában és edzőcipőben, de így sem vert le víz, mire ránk virradt a következő nap.

A második oldalon meghódítjuk a Bihar csúcsát. Legalábbis a csapat egy része… Lapozz!