A közelmúltban beszámoltunk róla, amikor a Felvonulási térről elrajtolt a 2009-es Budapest-Bamako Rally mezőnye. Akkori cikkünkben egy sajnálatos tárgyi tévedés látott napvilágot, ugyanis megemlékeztünk a különleges, egyedi építésű Africa Twin motorkerékpárról is. Néhány héttel később egy levél érkezett drótpostával szerkesztőségünkbe.
\Kedves Tóth Attila!
Azért írom ezt a pár sort, mert szerettem volna megköszönni az elismerő szavakat, amikkel illettél. Köszönöm szépen, hogy a flúgos futam rajtjánál, a motoromról és azon keresztül rólam is méltatóan beszéltél.
Örömmel tudatom veled, hogy az átépített Honda XL600V Transalp-om (startszám: 333) elvitt Bamakoba. Az elsők között érkeztem meg, még 2009.01.31-én 14 óra 30 perc magasságában. És valóban nem csalt meg az érzésed sem. Valóban amatőr vagyok és élveztem a teljes rally idejét.
Motoros üdvözlettel
Barabás Attila
1motoros\
Ekkor jutott eszembe, hogy Attilát ismerem, hiszen az egyik motorkerékpár-szalon értékesítési vezetőjeként – akik ráadásul több 24 órás országúti versenyt is rendeztek – sokszor találkoztam már vele. Az általunk Africa Twinnek nézett Transalp is felkeltette érdeklődésemet, így megbeszéltünk egy találkozót. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk igen mély nyomokat hagyott bennem, mindenképpen javaslom mindenkinek végigolvasni. Megtudhatjuk, hogyan változik meg egy ember két hét leforgása alatt Afrikában motorozva.
A bukócső teljes mértékben betöltötte szerepét. A kősivatag nyomait örökre magán viseli
Onroad: Kedves Attila, áruld el, mi inspirál valakit arra, hogy motorkerékpárral vágjon neki egy ilyen embert próbáló futamnak?
Barabás Attila: Kisgyerek koromban csillogó szemekkel, csodálva néztem a Párizs-Dakar közvetítések motorosait. Emberfelettinek éreztem teljesítményüket, úgy tekintettem rájuk, mint félistenekre. Elraktároztam magamban a vágyat, hogy egyszer szeretnék eljutni oda. Azután más irányt vett motoros pályafutásom, és gyorsasági versenyző lettem. Nagyon imádtam, azonban mindig is ott motoszkált bennem a vágy, hogy egyszer eljussak motorral Dakarba. Azután egy évvel ezelőtt megkérdezte tőlem egyik beszállítónk, nem vágunk-e neki csapatban a Budapest-Bamakónak. Abban a pillanatban élesedett bennem a gyermekkori vágy, és a következő nyolc és fél hónapban ez vált életem központi részévé. Szegény családom innentől kezdve csak aludni látott hazatérni, minden percemet a felkészülésre fordítottam.
Onroad: Hogyan történt ez a felkészülés? Gondolok itt elsősorban a motorkerékpár kiválasztására, hiszen szemmel láthatóan egy teljesen egyedi építésű kétkerekű csodáról van szó.
Barabás Attila: Olyan motort kellett keresnem, amely szerviz nélkül képes megtenni több mint 8000 kilométert sivatagi körülmények között. Munkahelyemből kifolyólag a márka kiválasztása teljesen egyértelmű volt. Azonban a szériagépek között ilyen motort nem találtam, így egyértelmű volt, hogy építenem kell egyet. Vásároltam hát Olaszországban egy 1992-es évjáratú hatszázas Transalpot, ötvenezres futásteljesítménnyel. Sértetlen volt a váz, szép állapotú az első kerék, valamint gyönyörűen járt a blokk. Ezeken kívül engem más nem is érdekelt, hiszen még a gyújtáskapcsolót használtam fel, más egyebet nem. A többi alkatrész más motorokból került a gépre. Az első futómű egy CRF450-ből, a hátsó traktus pedig egy Africa Twinből származik – valószínűleg ez tévesztett meg titeket is, amikor ezzel a típussal azonosítottátok a gépet. Az egyik hárombetűs európai gyártó 2002-es Dakar versenymotorjáról átvettük a gyári üzemanyagtartályokat, így négyszer tizenkét liternyi benzinnel tudtam tervezni. Mivel ezt a súlyt az AT rugóstagja nem bírta, beépítettük ugyanannak a hárombetűs gyártónak az eredeti rugóstagját. Ennek hátulütőjeként a jobb hátsó üzemanyagtankot le kellett szerelnünk, mert a rugóstag gáztartályának az sajnos útban volt. Így végezetül 36 liternyi üzemanyag szállítására lett alkalmas a motor. A tartályokat természetesen megfelelően körülcsöveztük a nagyobb esések elleni védelemként. Később ez megalapozott döntésnek bizonyult.
Onroad: Hol jártál ekkor időben? Mikorra állt össze a motor?
Barabás Attila: Karácsony előtt néhány nappal került sor az első menetpróbára, ekkor szembesültünk a hátsó gátló elégtelenségével. Így a motor végül a rajt reggelén, hajnali háromkor lett kész. Jobban mondva egy-két apróság még akkor is hiányzott róla, de azokról már lemondtam, és így indultam el.
Emlékezetes pillanat volt a Ráktérítő átlépése
Onroad: A hasonló hosszú utakon mindig nehéz kérdés a gumiválasztás. Te melyik abroncs mellett döntöttél? Egyéb holmikat hogyan csomagoltál magadnak?
Barabás Attila: Nem akartam menet közben átgumiztatni a motort, így olyan köpenyt kellett találnom, amely képes több ezer kilométernyi aszfaltozás után a sivatagban is kellő vonóerőt a homokra juttatni. Hosszú kutakodás után a TKC80-as mellett döntöttem. Ez nagyon jó voksnak bizonyult. Az Alpok mínusz hat fokos jeges útjain is remekül boldogultam vele, végigbírta az egész utat, sőt még most is használható állapotban van.
Mivel egy hengertáskát és két vászon oldaltáskát vittem magammal, nagyon csínján kellett bánnom a holmikkal. Az amerikai hadseregtől rendeltem élelmiszert – nem könnyű! -, ők olyan 900 grammos egységcsomagokat gyártanak, amely 1800 kalóriányi energiával biztosítják egy ember napi szükségletét. Ebből a 15 napos túrára vittem magammal 11 darabot, leginkább az afrikai szakaszokra. Ezeken kívül a csomagokba került tartalék lánc, a legszükségesebb szerszámok, egy liter motorolaj, hét alsónadrág, hét zokni, valamint egy tiszta póló, amelyet csak fürdés után vettem fel, ha szállodában tudtam aludni. A motorosruha alatt technikai aláöltözőt hordtam, ebből is volt egy hideg és egy meleg körülményekre tervezett garnitúra. Mindezeken kívül egy mínusz 22 fokig komfortos hálózsákot és egy szúnyoghálót vittem magammal, a sátor szintén áldozatul esett a súlycsökkentésnek. Téli ruhában és zárt bukósisakban indultam, nyári felszerelésemet pedig egy teherautóban helyeztem el, hogy majd Afrikában átöltözhessek.
A végtelen homoktenger
Onroad: Elérkezett tehát a rajt pillanata. Milyen volt az első néhány nap menetelése? Kikkel motoroztál együtt?
Barabás Attila: Nem tudom, ki jött még motorral lábon Spanyolországba, én végig egyedül mentem. Az útnak ez a része kegyetlen volt. Az Alpokban mínusz hat fok, jeges hókása az úton. A leheletem azonnal ráfagyott a sisak plexijére, így kénytelen voltam nyitott sisakkal menni – ennek a gyötrelmeit talán fölösleges részleteznem. Az első nap tizenkét órányi motorozással eljutottam Udinéig. Másnap reggel négy fokra ébredtem, azonban korai volt az örömöm, innen egészen San Marino-ig nulla fok és havas eső szolgáltatott további gyötrelmeket. Ott egy alagútból kiérve hirtelen 12 fok fogadott, innen egészen a Pireneusokig jó idő segítette az utamat. Ezen a második napon sikerült ezer kilométert megtennem, így utolértem az itinerben megszabott menetrendet. A harmadik napon eljutottunk a kompig, és gondoltam, Afrikában már jó idő vár. Tévedtem.
Barabás Attila: Iszonyatos hideg, szakadó eső, az Atlas hegységben még hóvihar is várt ránk. Ez egyébként természetileg egy csodálatos szakasz volt, az Atlason átvezető út a világörökség része. Kis gondok itt is vártak, a vihar elmosta az utat, kerülni is kellett. A hőmérséklet itt sem volt kiemelkedő, a szállodai szobánkban kerek 8 fok volt (de az mind megvolt, és egyszerre!), a vizesblokkban pedig éppen csak a víz hiányzott.
Hajnal a Tatooin Bolygón, akarom mondani Marokkó sivatagában
Onroad: Amikor lejutottatok a hegyekből, csak jobb lett a helyzet.
Barabás Attila: A következő éjszakai szállásunk a Star Wars Tatooin bolygójának forgatási díszlete volt. Ekkor még mindig csak 5-7 fok volt nappal, éjjel pedig fagyott, így továbbra is indokolatlannak tűnt a téli ruha lecserélése. Itt egy olyan homokkunyhóban aludtunk, amelynek a padlóját vastagon borította a kecskeürülék, a pásztorok ugyanis ezekben szállásolják el állataikat is. Szerencsére szereztünk egy ponyvát, amellyel beborítottuk a padlót, így tudtunk a kunyhóban éjszakázni. Másnap a rally leghosszabb etapja várt ránk: 860 kilométer. Ennek még az elején – ez az utolsó marokkói szakasz volt – felborult a motor, és innentől kezdve megállt a hátsó hengerem. Ez pedig azzal járt, hogy egy nap és egy éjszaka gyakorlatilag megállás nélkül, egy hengerrel, 60 kilométer per órás végsebességgel és száz kilométerenként 15 literes fogyasztással tettem meg a hátralevő utat. Nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam a mezőnytől, amit még az is tetézett, hogy keresnem kellett egy szerelőt. Ez Dakhlában sikerült is.
Onroad: Gondolom, nem egy színvonalas márkaszervizre kell gondolnunk.
Barabás Attila: Leírhatatlan állapotok uralkodtak a műhelyben. Egy háromszor kétméteres vályogépületet kell elképzelni, itt dolgozott Rashid, aki egy csavarhúzó és két villáskulcs segítségével fél óra alatt atomjaira szedte a motoromat. A fáradtságtól ledöbbenve tehetetlenül néztem, amit csinál. Rémisztő volt végignézni, amint egy csorba csavarhúzóval állít úszószintet a karburátoron, szemmértékkel, a fény felé fordítva azt. A karburátorszinkront is ugyanilyen szakértelemmel szabályozta be. Ami igazán döbbenetes volt, hogy a Transalp vékettese óramű pontossággal működött a beavatkozást követően. Reggel nyolctól délután négyig dolgozott a motoron, mindezért elkért tőlem – írd és mondd – kőkemény tíz eurót!
Dakhlában, a javítás után. Balra a döbbenetes állapotú szerviz, a társaság közepén az aranykezű Rashid
Onroad: Mi volt a hiba? Sikerült azt valóban végérvényesen elhárítania?
Barabás Attila: Annyit mondott, hogy az egyik gyertya feszültségszabályozójában mozdult el valami, és hogy a motor nem fogja így kibírni Bamakóig. Érdeklődtem, hogy lesz-e még valamilyen komolyabb szerviz vagy motorosbolt addig, amire határozott nem volt a válasz. Roppant módon megnyugodtam, képzelheted! Így innentől nagyon finoman kellett bánnom a motorral: óvatosan kezeltem a kuplungot, és az esések után a gázt is gyengéden tekerhettem. Viszont mire eljutottam a Mauritán határra, végre igazán kellemessé vált az idő. Már csak utol kellett érnem a nyári holmimat szállító teherautót, hogy átöltözhessek. Ők persze jóval előttem jártak Mauritániában. Így kicsit módosítottam az útvonalon, és igyekeztem befogni a mezőnyt.
Onroad: Ez hol sikerült?
Barabás Attila: Igyekeztem a Bamako Beach térségében találkozni velük. Itt azonban némi navigációs nehézség hátráltatott, így végül a dagály megakadályozta, hogy eljussak a mezőnyhöz. Szerencsére két magyar terepjáróval mozogtam együtt, így nem voltam magányos. A tengerpartra lejutottunk, csak a Beachre nem sikerült eltalálni. Másnap eljutottunk Nouakchottba, ahol egy pihenőnap keretében összegyűlt a mezőny java. Végre hozzájutottam a nyári felszerelésemhez is, és igazi gondok nélkül, kicsit kipihenve folytathattam az utat Bamako felé.
Szaharai pihenő kellemes társaságban
Onroad: Milyen jelentős településeket érintettetek még?
Barabás Attila: Nouakchott után következett Kiffa, ahol SMS-ben tuareg törzsek támadásáról tájékoztattak. Reggel azután a rendezőség megnyugtatott bennünket, azonban a szavannán átvezető utat nem javasolták. Kiffában a kemping konyhájának padlóját béreltem ki 17 euróért, ahol nagyon jót aludtam. Már svábbogarak sem éltek ott, ugyanis leszoktak róla, hogy bármilyen élelmiszert találnak. Innen Nioro felé mentünk, ahol még egy láncszakadás is hátráltatott. Ezután pedig már Bamako következett, ahova valóban az elsők között érkeztem. Az eredményhirdetés után minden holmimat a motorral együtt betettük a teherautóba, kimentem a reptérre és jöttem haza. Két héttel később pedig felszerelésem és a járművem is Budapesten voltak.
Onroad: Mi tette rád a legmélyebb benyomást a két hetes hosszú út alatt?
Barabás Attila: Egyrészt a természet. Olyan dolgokat élsz át saját magad testközelből, amelyeket elmondások alapján nem tudsz elképzelni. A kősivatag ódonsága, amikor nem látsz egyetlen növényt sem, csupán a kisebb és nagyobb köveket, amelyeket az évezredek csiszoltak mostani formájukra. Amikor a sivatagban átéled, milyen az igazi meleg és az igazi hideg közötti különbség egyetlen nap alatt. Csorog a víz a hátadon, majd nem sokkal később a csontodig mar a hideg. Megérted, sőt átérzed, ez a hőmérséklet-ingadozás hogyan lehet képes arra, hogy porrá őröljön bármit. Olyan finom porrá még a sziklákat is, hogy ahhoz képest a nullásliszt egy durva valami. Amikor menet közben is érzed a szavanna csodálatos illatát. Engem a gyerekkoromra emlékeztetett, amikor a lekaszált mezőn feküdtem éjszaka és beszívtam a friss fű páráját – csak ez sokkal töményebb és intenzívebb illat. Amikor éjjel felnézel az égre, és annyi csillagot látsz, amennyit a mi égövünkön soha. Ezek elmondhatatlan és leírhatatlan élmények, csak az fogja megtudni, miről beszélek most, aki mindezt átéli.
Nem jutottunk be Bamako Beachre, de ennyire sikerült megközelítenünk
Onroad: Akkor visszamennél?
Barabás Attila: Mindenképpen. Úgy van, ahogy mondták: Afrikába örökké visszavágyik az ember. Azonban hadd mondjam el, mi tett rám még a természetnél is sokkal mélyebb benyomást: az emberek. Nagyon mások, mint a mi civilizációnk lakói. Ott még őszinte és természetes emberekkel találkozunk. Egy kisfiúnak egy pillepalack olyan ajándék, amivel megoldja két család vízellátását, hiszen már nem kecskebőrben kell hordania a vizet. Amikor a benzinkútnál odajön egy kisfiú, és nagyon büszkén mutatja a kockás füzetét, ami az ő legeslegnagyobb kincse. Elmesélte, hogy ő már iskolába járhat, de eddig csak a porba írhatott, viszont azt mindig elfújta a szél. Mióta van egy füzete, megmarad, amit leírt, és ettől ő nagyon boldog.
A nioroi úton
Onroad: Akkor igazából a nincstelenség lehet a boldogságuk oka?
Barabás Attila: Nem hiszem, hogy csak az. Ők még őszinte, természetes emberek. Őszintén mosolyognak, úgy tudnak örülni, ahogy a mi civilizációnkban ma már nem látsz emberi örömöt. Az életnek semmi értéke, a várható legmagasabb életkor nem éri el az ötven évet – ezt úgy értsd, hogy gyakorlatilag senkinek nincs esélye átlépni ezt az életkort, sehol nem is látsz öreg embert! -, mégis az emberek boldogok, táncolnak és énekelnek az utcán és mosolyognak! Örülnek a puszta létezésnek, és olyan őszintén élik az életüket, ahogy mi már ebben a civilizált világunkban nem tudjuk. Amikor a cél előtt nem sokkal leszakadt a láncom, és nem tudtam megjavítani, sorban több magyar autó elhúzott mellettem. A 13 éves kisfiú odajött, és két kézzel fogdosva az olajos láncot segített volna feltenni azt a lánckerékre. Ott úgy lehet beszélgetni az emberekkel, ahogy nálunk már sajnos nem. Hiába háborús övezet a Marokkó-Mauritán határ, mégis mindkét oldalán kedves és segítőkész emberekkel találkozol. Ez nagyon mély nyomot hagy az ember lelkében.
A Mali határ után, immáron a célegyenesben
Onroad: Szokták mondani, hogy aki jár Afrikában, az más emberként jön haza. Ezek szerint ez igaz?
Barabás Attila: Igen, a legteljesebb mértékben. Eddig Afrika egy távoli, elvonatkoztatott fogalom volt. Ott jöttem rá arra, hogy a világ nem megoldandó gondok halmazáról szól, hanem magáról az életről. Azok az emberek tanították meg az élet igazi értelmét, magát a létezés örömét, akiknek esélyük sincs megélni az ötven éves kort! Eddig az életem arról szólt, hogy keressek pénzt, építsem a házam, tankoljak az autómba, satöbbi. Mi úgy csinálunk, mintha élnénk. Ők ÉLNEK! Most már én is tudok örülni minden percnek, és igyekszem sokkal jobban élvezni azokat. Rájöttem, hogy nem leélni kell az életemet, hanem meg kell azt élnem! Azt nem mondom, hogy elköltöznék Afrikába, de vissza fogok menni oda. Ha tehetném, minden ismerősömet elvinném, hogy átéljék azt, amit én.
Onroad: Attila, nagyon köszönöm a beszélgetést, azt hiszem, hosszú idő lesz, ameddig feldolgozom, amit hallottam tőled!
Barabás Attila: Én köszönöm, és minden motorosnak azt kívánom, jusson el egyszer oda két keréken, ahol én jártam!
A piac Nioroban. Szokásos afrikai forgatag
Talán nagy szavaknak tűnnek, ha azzal zárom soraimat, hogy egy két órás beszélgetés megváltoztatta a gondolataimat. Úgy jöttem ki Attilától, hogy bizony nekem is el kell mennem Afrikába motorral. Ezt eddig teljesen fölöslegesnek tartottam, most már nem. Látva azt a szenvedélyt, ami a szemében csillogott élménybeszámolója közben – főleg itt a végén, amikor az afrikai emberekről beszélt -, rájöttem, hogy ezt nekem is át kell élnem. Idén már biztosan nem, jövőre azonban a Bamakóval vagy anélkül, de mindenképpen mennem kell!
